Február utolsó napját írjuk. Az állapotom kezd kritikus lenni. Lázam nincs, levegőt csekélyen kapok, gyenge vagyok, erőtlen, nincs étvágyam. Úgy döntünk Erzsikémmel, hogy lemegyünk a ceglédi ügyeletre. Hosszas keresgélés után megtaláljuk, és be is jutunk. Szegény nejem nem mutatta, de láttam rajta a félelmet és az aggódást. Kezdtem őt félteni, nehogy megismétlődjön az infarktusa. Az orvos felveszi az adataimat, majd kikérdez. Aztán a tüdőgyógyászati ügyeletre küld.

Megtaláljuk. Itt már nagyon rosszul vagyok. Kezdek összeomlani mind fizikai mind pedig szellemi szempontból. A doktornő tajtékzik, hogy miért nem a kórházba küldtek rögtön, miért nem hívtak azonnal mentőt! Na, itt elszakadt a film. Elbeszélésből tudom, hogy a menyem jött segíteni, mert már autót sem tudtam vezetni. Végül a Ceglédi Kórház Belgyógyászatán kötöttünk ki, ahol azonnal elláttak, és közölték, hogy súlyos féloldali tüdőgyulladással küzdök. Annyi emlékkép dereng, hogy kimentem WC-re, ahol összeomlottam, nem tudtam kijönni. Segítséget kellett hívni, és jól megtermett ápolónők kivittek a kórterembe.

Nos, itt filmszakadás következett, illetve mégsem. Nekem már volt halál közeli élményem, tudom milyen az. Itt, most 3 napig nem voltam magamnál. Egy ruhagyárban feküdtem, ahol az alám helyezett ruhákat kellett a testemmel vasalni. Sőt, egy alkalommal egy menyasszonyi ruhát adtak, hogy javítsam meg. Úgy emlékszem, nem tudtam aludni, nagyon fáradt voltam. Az étel harmadát, ha el tudtam fogyasztani.

Végre a 4. napon magamhoz tértem, és konstatáltam, hogy kórházban vagyok. Ez megnyugtatott. Annyira el voltam gyengülve, hogy naphosszat csak aludtam. Azt sem vettem észre, hogy a szobában két nap alatt 3 beteg meghalt.

Drága feleségem hősiesen látogatott, tiszta ruhát hordott nekem. Vasárnap már a fiam és a menyem is meglátogattak, nagyon örültem nekik.

Aminek nem örültem, az a pelenka, de hát nem volt mit tenni, nem tudtam az ágyból felkelni. A 7.-8. napon kezdtem érezni, hogy elindult egy lassú javulás. Jól lehet, az antibiotikum nem segített, ezért egy bikaerős antibiotikumot vetettek be, infúzióban, gépi úton adagolva. Napi 2 adag, 3-4 órás adagonként. Mellette valami infúziót és tablettát is kaptam folyamatos oxigén adagolás kíséretében.

A gyógyszerváltás meghozta az eredményt, kezdtem érezhetően javulni. A saját betegségem javulását mérsékelték a szobában uralkodó körülmények.

Csupa magamkorú öregúr volt a szobatársam, négy-hat fő. Abban különböztek tőlem, hogy nappal aludtak, és éjjel cirkuszi műsort adtak. Egymástól pedig abban különböztek, hogy az egyik vadállat módjára üvöltötte végig az éjszakát, a másik kettő pedig bohóc módjára végig trécselték az éjszakát. Erzsike behozott nekem füldugót, de ezek az emberek olyan hangosak voltak, hogy a füldugó sem segített. Így aztán nem maradt más hátra, mint nappal szunyálni, amennyit lehetett, éjszaka pedig cirkuszi előadás fültanújának lenni. Sajnos a protokoll szerinti eljárások (fürdetés, gyógyszerezés, vérnyomás és cukormérés, pelenka csere, reggelizés, stb.) az egész délelőttöt kitöltötték. Így aztán szunyókálásra délután jutott néhány órácska.

Nagy gond volt számomra, hogy nincs hangom, és az a kevés is elgyengült. Sem telefonálni, sem kiabálni nem tudtam, a kommunikáció így terhessé vált számomra. Megkértük barátainkat, hogy ne keressenek közvetlenül. Erzsike minden információt, változást megoszt velük, de engem kímélni kell a mai napig.

Az igazi javulás kezdete kb. a 8. napon következett be, amikor is megéheztem.Bár a kórházi étel elfogadható volt mind mennyiségileg, mind minőségileg, Erzsike finom füstölt tarját hozott, másnap pedig a kedvenc lecsómat készítette el. Aztán volt paprikáscsirke nokedlivel is. Az éhség annyira felütötte a fejét, hogy délután banánt, joghurtot ettem uzsonnára, ami közel esett a vacsorához. Így aztán a vacsorát eltettem reggelire, és jól bereggeliztem. Szinte éreztem, ahogyan a lélek visszaköltözik belém, nos, ekkor már bizton reménykedtem a gyógyulásban.

A kórház egyébként tiszta, rendes volt. A nővérek kifogástalanul, nagy szakértelemmel a protokoll szerint végezték a dolgukat. Problémák abból adódtak, amikor nem a protokoll szerint kellett volna eljárni, de ezekre most nem térek ki. Talán kicsit több empátia szorulhatott volna beléjük.

Hát, így teltek napjaim a Halál mezsgyéjétől a szabadulásomig. Életem legborzasztóbb napjait éltem meg. A négy műtétem összességében nem jelentett akkora megpróbáltatást, mint itt, a ceglédi belgyógyászaton a Halál árnyékában eltöltött napok. Nagyon remélem, hogy hátralévő éveim már nem tartogatnak hasonló meglepetéseket. Édes jó Istenem! Eddig minden próbatételt kiálltam, adj egy kis vigaszt nekem életem hátralévő napjaira, hogy Erzsikémmel egy kis boldogság jusson még nekünk!

Ui: köszönet a Ceglédi Kórház Belgyógyászati Osztályának orvosainak és ápolóinak a kifogástalan ápolásért.