Már több helyen felmerült a kérdés, hogy tehetett-e Pioli mást az Inter ellen, mint hogy minél tovább kibekkel egy 0–0-át, majd a végén kicsit kockáztat és megpróbál nyerni. Az elmúlt hetek játékát látva nem nagyon volt más választása az Inter ellen. Viszont a Lazio elleni fiaskó után a Sassuolo ellen meg lehetett volna próbálni ezt-azt. Az már Rómában is látszott, hogy az erőtlen pressingünk arra jó, hogy egy játszó csapat számára mi legyünk a tökéletes ellenfél. Szinte egy az egyben próbáltuk letámadni az ellenfél kirúgásait, de valaki mindig késett egy ütemet és lemaradt az emberéről, ami azt jelentette, hogy bár sok energiát tettünk bele a labdaszerzésbe, végül a Lazio egy nyitottabb és rendezetlenebb védelemmel találta magát szemben a Milan térfelén. Támadásban hoztuk a jól megszokott ötlettelen ívelgetést. Szóval önként dalolva szaladtunk bele a késbe, amit Sarri fiai köszöntek szépen és gurítottak nekünk egy négyest.
Gondoltuk majd a Sassuolo ellen megmutatjuk, hiszen ellenük lett meg a Scudetto is. A pressing maradt a Giroud-féle terelés és a teljesen szétesett pressing keveréke, amihez még egy jó adag egyéni hibát is kevertünk. Az első gólnál 3 Sassuolo-játékos jutott 4 védőnkre, a második gólnál 2v4-ben vertek nekünk gólt, a harmadikban bemutatták az Internek, hogy kell majd a rövidről szögletgólt fejelni nekünk, a negyediknél pedig Calabria ahelyett, hogy befele lépett volna egyet a passzsávba, és megszerezte volna a labdát, inkább bekísérte a támadót a tizenhatoson belülre, hogy ott fellökhesse. Minden gólnál késtünk, lemaradtunk, elcsúsztunk, ami jelentheti azt is, hogy a visszatámadás rosszul van megszervezve, meg azt is, hogy nincs kraft a lábakban (és a fejekben) visszaszerezni a labdát. Szerintem nálunk mindkét helyzet fennáll, így teljesen megértettem Piolit, hogy az Inter ellen a tutiból akart indulni, és keveset akart kockáztatni.
Így érkeztünk el az Inter elleni rangadóig. Betoltuk a buszt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, de tehetett-e volna mást Pioli? Szerintem nem, és mindezt egy jelenetben ki is fejtem. Az első félidőben nem sokszor maradtunk ott az Inter kapuja előtt, azonban az egyik ilyen alkalomnak egy Kalulu-sárga lett a vége. Mutatom a jeleneteket:
Messias beívelése, itt még minden rendben van. Akár még gól is lehetne, ha jól találja meg Theót a hosszú oldalon vagy esetleg lecsorog a labda az üresen hagyott körív környékére.
Magasan felpörög a labda, a labda körül azonos testhelyzetben 4 páros is. A legközelebb Theo és Darmian van, Tonali és Barella mennek szedni a második labdát.
A labdát végül Barella szerzi meg úgy, hogy mellel leveszi Theo mellett (!!!), Tonali tisztes távolból nézi az eseményeket. Ez az az ütem, ahol először csúszunk, így ahelyett, hogy a lecsorgó labdából helyzetet alakítanánk ki vagy egy szögletet harcolnánk ki, engedjük az Internek a labdabirtoklást.
Theo visszatámad és visszafordulásra kényszeríti Barellát.
Sikerül odaszorítanunk őket a kapujuk elé, látszólag működik a visszatámadás. Calhanoglu mögött Krunic biztosít.
Bár van egy ütem, amikor egy jobban tájékozódó és leforgó középpályás lepörgeti a labdát vagy lefordul a pálya belseje felé, Calhanoglu mégis visszateszi a labdát Darmiannak. Látszólag működik a visszatámadás.
Folytathatjuk a pressinget, támadhatjuk a visszapasszt.
Tonali gyötri Darmiant. Jobb napjain ez a labda úgy van meg neki, hogy támadást indítunk belőle.
De most Darmian felgyötri mellette a labdát... Jobb napjain Theo lép egyet balra és felszedi ezt a passzt...
A villámléptű Dzekóról lemarad Gabbia, így a bosnyák továbbpörgeti a labdát. (Ahogy azt Calhanoglu is megtehette volna.) Itt csúszunk el másodszor, itt legalább egy faultot kellene hoznia Gabbiának.
Elcsúszunk harmadszor is, belül Messias szotyizik belül és lemarad az emberéről, Mkhitaryanról.
Így a labda eljut Lautaróig, aki Kaluluról fordul le. Negyedik csúszás, itt még mindig lehetne faultolni, persze ehhez előbb oda kellene érni.
Kalulu hátrányba kerül, meg kell állítani Lautarót!
Így sikerült...
A második félidő elején Gabbia egy ugyanilyen Lautaro-lefordulás után kapott sárga lapot. Egyrészről igazat adok Piolinak az első félidő miatt, mivel az ami eddig a Milan egyik nagy fegyvere volt, hogy gyorsan visszaszerezték a labdát az ellenfél térfelén, az most nem működik, hiszen a Lazio és a Sassuolo ellen is hasonló szituációkból bújt ki az ellenfél és szerezett gólokat. Szemmel láthatóan a játékosok lelassultak fejben és testben is, így pedig ezt a műfajt nem érdemes űzni. Más kérdés, hogy ez kinek a hibája, hiszen lassan ha idevesszük a felkészülést is, akkor ez már 2 hónapja így megy. Két mérkőzés nem illik bele a sorba látszólag: a Salernitana elleni győzelem és a Roma elleni döntetlen. Utólag könnyű okoskodni, de a védekezés már Salernóban sem volt rendben, de ott a rengeteg kihagyott helyzet elhomályosította a hibákat, míg a Roma elleni rangadón végig a kezünkben volt a meccs. Így utólag egyre inkább afelé hajlok, hogy azt a meccset megköszönhetjük Mourinhónak, hiszen ott ők nem akartak focizni, és szerencsére Dybala sem élete formájában volt. A bosszantó a dologban, hogy a futballban ilyen nüanszok döntenek: ha a Romát megverjük, lehet most egészen más lenne a helyzetünk. És ehhez "csak" annyi kellett volna, hogy a pontrúgásokat kivédekezzük. Idén már 5 gólt kaptunk pontrúgásból (Roma 2, Lecce 1, Sassuolo 1, Inter 1), de eddig nem változtatott Piloi ebben sem, ami azért számomra felvet kérdéseket. Ha egy állított szituációban nem tud megoldást találni, akkor hogyan várjuk el a kiszámíthatatlanabb történések egységes lereagálását a csapattól? Nem ragaszkodik-e túlzottan az eddig bevált dolgokhoz és felismeri-e a változtatás szükségességét? Az Inter ellen nem volt más út Pioli előtt, mint betolni a buszt, de a nagy kérdés, hogy az odáig vezető ösvényt is ő taposta már ki, belekényszerítve magát és a csapatot egy megalázó helyzetbe vagy csak a körülmények áldozata?
A következő hetek választ adnak majd ezekre a kérdésekre.
