Mikor megtudtam, hogy hazudtál
Már egy ideje nem hatott rá úgy a férfi, mint azelőtt, mikor reggel az első gondolata ő volt, és este lefekvéskor az utolsó is. Rögeszméjévé vált, mint jó pár elődje. Próbált szabadulni, elterelni a figyelmét, mindhiába. Tudta, hogy függ tőle. Hogy ez nem egészséges. Talán nem is a férfiről szól. A férfi csak egy eszköz ebben az őrült játszmában. Egy katalizátor. Ez a nő meccse, az ő szenvedése. Igen, ésszel ezt belátta. Mégsem tudott kitörni saját működéséből.
Számolta a leveleket a fákon, megállapításokat tett a színeikről, formáikról, erezetükről. Kényszerítette az agyát, hogy más pályára álljon, mielőtt belebolondul ebbe az értelmetlen kapcsolatba.
A férfi hol elérhető volt, teljes figyelemmel, szeretettel, odaadással, bókokkal, hol teljesen eltűnt. „Szükségem van az egyedüllétre” – mondta. És a nő igyekezett ezt megérteni, elfogadni, miközben attól rettegett, ő csinált valami rosszat, és most a férfi haragszik. „Lehet, hogy félreértett valamit, amit mondtam?” – töprengett. Ilyenkor sürgető vágyat érzett arra, hogy tisztázzák a dolgokat, hogy nehogy a kommunikáción csússzanak el a dolgok. Hogy ki tudja javítani, a férfi újra beszéljen hozzá. A férfi csendjét büntetésként, a szeretet megvonásaként élte meg. Mint gyerekként, mikor anyukája megbántódott és nem szólt hozzá órákon át. Vagy csupán percek voltak? Ki tudja?
Ez a bizonytalanság felőrölte. Minél inkább távolodott a férfi, minél többször vált köddé, annál erősebb lett a kötés. Kereste, kutatta önmagában, mi változott, miért ilyen? Mit tehetne, mit adhatna még? Még többet! „Akkor talán meglát….!” És olyan értelmetlen mondatokkal nyugtatta magát, minthogy a férfi biztos menekül az érzései elől, mert ő is sebzett, ő is fél, ugyanúgy, ahogy a nő. Máskülönben nem mondana olyat, hogy „túl jó volt”. Nem mondaná a szemébe nézve mélyen, hogy „hiányoztál”. Nem csúsznának ki öntudatlan olyan szavak a száján, amiket az ember csak annak mond, akit szeret. Vagy annak sem. Falai vannak. Falakat épített.
Aztán egyszer csak vége lett. Egy rövid üzenet csupán. Félreérthető mondatok, mik csak tovább szították a nő reményeit. „Majd rájön! És én itt leszek!” És ott volt még pár hetente, egyre ritkábban, egyre keserűbben, őrlődve, fonnyadva…
„Régen volt már” – gondolta magában a nő, miközben utazott a találkozójuk helyszíne felé. Mintha egy másik életben lett volna. Elmúlt a tűz, elmúlt a sóvárgás. Kiürült a szervezetéből a drog. „Hamarabb, mint múltkor” – állapította meg, mikor pontokba szedte a folyamatot. De Miért ő? Miért ő váltotta ki? Miért ŐK?
Racionálisan persze mindig is tudta, számukra nincs jövő, akkora a társadalmi, kulturális szakadék köztük. Máshol állnak az életben, más pályát futottak be. De az érzelmei és az esze nem túl gyakran találkozott egymással. Azt is sejtette, hogy ha a párja lett volna a férfi, nagyon hamar ráun. Kipukkad a lufi. Nincs, ami a szenvedést táplálja tovább, a kötés meglazul és lerázza magáról. Marad a valóság: az erkölcsi, szellemi és gazdasági különbségek.
Furcsa volt viszont látni. Más szemmel nézni rá. Rajongás nélkül. Nem telt el sok idő, mégis idegennek hatott. De talán most látta először igazán, a maga valójában. Lehullt a ráképzelt szépsége, a sármja. Leesett trónjáról. Hányattatott sorsa, mi anno tisztává mosta, szenté avatta, nem volt több, mint a férfi választása, döntése és annak következménye. Se több, se kevesebb.
„Meddig voltatok együtt” – kérdezte.
„Egy évig” – válaszolt a férfi.
„Egy év?” – kerekedett el a szeme - Akkor mi még bőven… „ – „együtt voltunk”, de ezt már nem tette hozzá.
Némán sétáltak tovább. Sokáig nem szólt semmit. Figyelte magát. Számára is meglepő volt, hogy milyen nyugodt. Nem igazán kavarta fel az a tény, hogy megcsalták, becsapták. Bár, mint mondogatta a férfi, ez nem kapcsolat. Nem érvényesek rá ugyanazok a szabályok. A csalás, nem csalás.
Számtalanszor lehetősége lett volna a férfinek elmondani az igazat. Számtalanszor merült fel a kérdés. Számtalanszor hazudott róla. Legutóbb is. Akkor miért? Nem volt már tétje. És most miért nem? „Igazából nem számít. Ez a rész róla szól. Mit tesz, mit nem.”
Elgondolkodva skennelte tovább magát, vizsgálgatta, mint tudós mikorszkóp alatt a csodabogarat. Érdeklődéssel, de érzelem mentesen.
„Miért nem üvöltök, sírok, vádolom? Mi változott bennem?” – kérdezte magát.
Persze érzékelt a homályban némi megjelenő fájdalmat. Az egója fájdalmát, ahogy azonosította. De olyan volt, mintha az másvalakijé lenne. Mintha az más lenne. Nem ő. Mintha csupán filmet nézne.
A filmen az Ego kétségbeesett, „hát nem voltam különleges, nem voltam egyedi, nem voltam más?”, „még neked sem kellettem?”, „bezzeg a másik nővel…”. „Vele miért? Miért voltál vele egy évig, velem meg csak… szinte alig.”
Emlékezett, valaha ez vele is megtörtént. Valaha beszippantotta ez az érzés, a szenvedés, a fájdalom. Görcsbe rántotta, lehúzta a földre, durván rugdosta, míg már levegőt sem kapott. Sajnálta szegény Egot. Leguggolt hozzá, ölébe vette, megsimogatta. „Látlak, látlak téged. Itt vagyok. Segítek.” – szólt kedvesen.
Majd a férfire nézett. A férfire, akiben megbízott. Akit szeretett. Aki hazudott. Aki talán most is hazudik. Manipulál. „Hosszú út van még előtte” – gondolta. „De ez már az ő története”.
Megkönnyebbülten sétált haza. Már nem akart senkit megmenteni. Más döntéseiért felelősséget vállalni. Mást tartani a hátán. Már nem érezte úgy, hogy ő a hibás mindenért. Hogy ő nem lenne elég ilyen, vagy olyan. Vagy épp túl sok lenne, túl sokat adna. Nem is számítottak ezek már. Már nem vágyott a férfi után, nem vonzotta mint a mágnes, se testileg, se lelkileg, nem érzett vele lelki közösséget, nem érezte, hogy egyek lennének, hogy köztük különleges és mély kapcsolat van. Nem volt már bennük semmi közös. Még az emlékeik sem. A nő választott. Önmagát. Mindig mások helyett. Magát.