Az őszinteségnek van egy csodálatos fonákja, ami fantasztikus illúziókat teremt és tart életben az ember hitrendszerein belül. Szeretünk vagánykodni saját őszinteségünkkel, elítélve a hazugság minden formáját, úgy viselve magunkon a nagybetűs címkét, mint egy leolvaszthatatlan páncélt. Ennek csapdája olyan sokszínű lehet, hogy öröm nézni. Szubjektív tapasztalat következik.
Az őszinteség ott kezd el kicsit sántítani, amikor nagyon hangosan hirdetem ezt magamról. Mert mögé nézve mit is mond el rólam az, hogy mindig, mindenhol, bátran, és csupa jó szándékból belemondom az őszinte véleményemet a másik arcába? Elmondja például, hogy szubjektíven látom a dolgokat, és a saját nézőpontomat tartom fontosnak. Elmondhatja, hogy nem veszem figyelembe a másik állapotát, helyzetét, hogy ő hol tart éppen, amihez képest nézi a dolgokat. És azt is, hogy ragaszkodom a magam által megformált gondolathoz, nem annyira vagyok nyitott máséra. Még az is lehet, hogy belemerevedtem a saját elméletembe és nem vagyok hajlandó befogadni más nézőpontot, vagy változtatni az enyémen.
Azt vettem észre, hogy mindezek mögött van valami sokkal mélyebb kérdés. Nem az okoz nehézséget vagy problémát, hogy másokkal őszinték legyünk. Az szinte könnyű: vállalom, és képviselem a véleményem, gondolatom, hitem valamiről. Ez nagyon szép.
Az önmagunkkal való őszinteség viszont nagyon sok esetben nemhogy sántít, hanem bénult állapotban van. De még ezt sem mindig valljuk be magunknak. Micsoda? – kérdezhetem. – Én olyan őszinte vagyok magamhoz, ismerem az összes hibámat, beismerem a tévedéseimet… és a többi.
A sötétebb részünk beismerése valóban fontos, ez azonban nem egyenlő az önmagunkkal való szembenézéssel. Ez csak az egyik oldala, ami magába rejti az önostorozás csapdáját is. Amikor elkezdem meglátni és bevallani magamnak, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek hittem, vagy amilyennek mutatni szeretném magam, akkor természetesen elkezdek zuhanni. És szeretet híján jó mélyre fogok huppanni, tocsogok majd az „ó, én tökéletlen lénye a földnek, de legalább látom milyen vagyok” – illúziójában.
Mégis kell ez az állomás, hiszen nagyon sok felismerést ad, és ha valóban bátor vagyok, akkor még mélyebbre megyek, hogy meg merjek látni valami még ijesztőbbet: önMAGam fényét.
Én itt tapasztalok buktatókat. Jónak hiszem egy tettemet, amivel végül bántok; rossznak a szavaimat, amivel mégis segítek. Szépséget látok ott, ahol más nem, és ezért azt érzem helytelenül látok; és csúfságot látok valamiben, amit mások szépnek mondanak, de ezt nem merem bevallani. Ahogy azt sem merjük bevallani, őszintén átérezve, hogy milyen nagyszerű lelkek vagyunk. Felcímkézzük nagyképűséggel a képességek felismerését, egoizmussal az önmagunkkal való törődést, jószívűséggel a megalázkodást, és papucssággal a valódi alázatot.
Nem látjuk tisztán se magunkat, se a külvilágot, mégis ítélkezünk, kihirdetünk, véleményt alkotunk – az őszinteség nevében.
Az őszinte szó eredete szerint azt jelenti, hogy ő személyesen, önmagaként, a saját színeiben. Így jelenek meg a világban, ismerve a saját színeimet, saját magamat, akiben minden egyszerre megtalálható. Még az is, hogy vannak önhazugságaim, és ezekre olykor szükségem van. De ne akarjak egyszerre megszabadulni az összestől, csak lássam meg, hol van még fájó pont bennem, hiszen minden egyes apró hazugság egy jelzés arra, hogy nekem ez itt fáj, ezért behelyettesítem valami mással.
Sokáig olyan embereket kerestem, akik őszinték másokkal. Egy ideje inkább azt figyelem, hogy ki az, aki önmagával képes őszinte lenni. De leginkább azt, hogy hol vannak még bennem a saját önhazugságaim, és melyikkel vagyok képes szembenézni. Az út göröngyös, kátyús, szakadékos, meredek, csúszós. Sokszor zuhog rajta az eső, de a nap állandóan süt, és néha kettőjük pogózásából még szivárvány is születik. Olyankor béke van.
Szücs Ildikó írása
Ha tetszett, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt! :)
