Szelfim, szelfim mondd meg nékem, ki vagyok Én az életben?

gettyimages-945195568-612x612.jpg

Bizonyára kevés olyan ember él ma a földön, akinek a szelfi szó (magyarosan: önfotó) ismeretlenül cseng. Talán néhány olyan törzs létezhet a világon, amely még kevésbé fuldoklik a civilizáció magamutogatós mocsarában. Napjaink egyik legnépszerűbb kifejezése már 2013-ban Angliában az év szava „elismerést” is megkapta. Rohamos sebességgel terjedt el a világban, és mára elképzelhetetlen és nélkülözhetetlen részévé vált az emberek mindennapjainak a közösségi oldalakon. De története egészen visszanyúlik az 1800-as évek végére. Egyes források szerint az első publikált selfie már 1893-ban elkészült és Robert Cornelius fotógráfus nevéhez fűződik. De mitől vált ilyen különlegessé, ennyire népszerűvé és meghatározóvá a mai világban ez az új trend? Vajon mi állhat ennek a világméretűvé vált „divatpublikálásnak” a hátterében?

Ahogy fejlődik a technika, úgy teszik egyre inkább közszemlére az emberek a mindennapi életüket. Szinte minden élményüket, de néha már csak egy hétköznapi tevékenységüket is azonnali információ keretében megosztják mindenkivel a közösségi oldalaikon, valamilyen formában. Ma már nem csak az a trendi, hogy magukról posztolnak különböző szelfiket, hanem kiposztolják például, amit esznek… Ezzel kapcsolatban pár napja azt láttam kiírva a közösségi oldalra, hogy: „Képzeljétek, azt hallottam, úgyis meg lehet enni az ebédet, ha nem rakom ki a fotóját, a facebookra”! Hogy mik vannak?

Természetesen napjainkban már jobbnál jobb technikai eszközök állnak rendelkezésre a szelfik elkészítéséhez. A szolgáltatók és a kereskedelem változatos, és sokszor ingyenes kínálata biztosítja a hozzáférést és az elérhetőséget a közösségi média folyamatos véráramláshoz. A mai generáció már szinte „vénásan” kapja ezeket a bónuszokat a technikai fejlődés vérkeringéséből.  Adódik a kérdés, hogy vajon miért vált ennyire fontossá, hogy az emberek megosszák az egész világgal az életük minden mozzanatát? Miért „kell” szétkürtölni a világnak, hogy éppen szomorkásan szenvednek-e vagy azt gondolják magukról, hogy „boldogok”? A hozzá tartozó szelfik pedig sokszor önmagukért beszélnek. Az értékrendek teljesen átalakultak. Eljutott a világ oda, hogy ma már hamarabb mosolyognak egy vicces fotó láttán a közösségi oldalaikon, mint például személyesen egymásra, már ha személyesen találkoznak egyáltalán. Kifelé, a külvilág felé élik az emberek az életüket, mert azt gondolják, hogy a „visszajelzések” alapján, amiket a kritikus tömegtől kapnak, értékesebbek, jobbak, esetleg szerethetőbbek lesznek mások szemében, vagy esetleg csak fel akarnak vágni. Sajnos egyik sem jobb, mint a másik. Nem önmagukban keresik a „csodát”, a fejlődés lehetőségét, hanem – tévesen – mások véleménye, ítélete alapján, hamisan építgetik saját énképüket.

Nagyon fontos, és minden embernek szüksége van a pozitív „megerősítésre”, de nem a hamis, egy másodperces lájkok formájában. Főleg, nem egy olyan fiatalnak, aki amúgy is önértékelési gondokkal küzd. Ettől a „kamu megerősítéstől” a való világban valószínűleg még inkább tévesen fogja értékesebbnek gondolni önmagát. Az a szomorú, hogy nagy mértékben ezen múlik a mai generáció értékrendjének, és valós énképének a felépítése. Egy kedves barátom felvett egy közösségi oldalon található zárt csoportba - tudván, milyen gondolataim vannak erről a témáról, - amelynek több, mint 150.000 tagja van. Persze nem mindenki aktív résztvevő, nem mindenki posztol, ahogy én sem tettem, amíg ki nem léptem a csoportból, kb két hét után. Ellenben számomra nagyon értékes tapasztalatokkal gazdagodtam, pusztán a megfigyelő szemszögéből. A csoport lényege, hogy lájkokat lehet gyűjteni a felrakott fotókhoz. A fényképek változatosak voltak, érdekesek, és egyben önmagukért is beszéltek. Nem mondom, hogy egy-egy jó fotót se tegyen ki magáról soha senki, hiszen ez mindenkinek a saját, egyéni döntése. Dehogynem, bátran! Csak van egy határ, amelyet átlépve nevetség tárgyává válhatnak és tudattalanul megalázhatják önmagukat. A fényképekhez tartozó írások többsége a kommentekkel együtt, az iskolában tanult(?) nyelvtani szabályokat meghazudtolva ékesítik a csoportot. Többnyire a „fiatalabb” korosztály nagyon aktív, de vannak „érettebb” résztvevők is. Én azt figyeltem meg a fotókból, hogy az elmulasztott figyelmet és szeretetet próbálják meg ilyen módon pótolni és helyettesíteni, amit nem kaptak meg számukra elegendő mennyiségben még gyermekkorukban, a szüleiktől, a családtagjaiktól vagy a nevelőiktől. Természetesen ez elsősorban nem az ő hibájuk, hiszen ők csak élnek a mai szemlélet szerint… De adja magát a kérdés, hogy ezekkel a lájkokkal pótolható ez a gyermekkorban elmaradt figyelem, szeretet, értékrend? Beépülhet e ez a fajta „megerősítés”, amelyet vadidegen emberektől kapnak, akiket nem is ismernek? Fel lehet újra építeni egy hamis énképtől szenvedő és önismereti problémákkal küzdő kamasz önbizalmát néhány lájkkal, ha egy másik hasonlóan „szeretethiányos” embertől kapja, sokszor érdek vagy hamis dicséretek formájában? Megértené és elfogadná, ha őszintén feltárnák előtte, hogy valójában, amit eddig tanult vagy gondolt a világról, az leginkább félrevezeti őt és eltereli a figyelmét saját magáról?

Mert ez a való világ, amelyben nemcsak a fiatalok, hanem felnőtt emberek milliói bolyonganak mindennap öntudatlanul, azt gondolva, ismerik önmagukat. Közben elhiszik az alkalmi lájkolóknak, akikkel nem is állnak személyes kapcsolatban, csak gyűjtik őket, mint ismerősöket, divatból, ha egy lájk után még odaírják nekik, hogy: „szép vagy”. Értékesebbnek tartják önmagukat attól, ha kapnak néhány száz lájkot egy fotójukra… Viszont ugyanakkor azt is elhiszik, ha pont az ellenkezőjét állítják róluk.

A divat nagy hatalom, óriási tömegeket mozgat meg és bizonyos trendeket lehet is követni. De mégis azt gondolom, hogy nem minden áron. Nem másoknak kell bebizonyítani, hogy ki mennyire értékes. Még akkor sem, ha a mai világban ebbe az irányba formálják az embereket, mert ez ma a trend a világban. Készítsenek fotókat, amiről csak szeretnének – önmagukról is bátran, hiszen egy jó fotó később visszaadja az élményeiket, mikor újra ránéznek. Idézzék fel ezeket a pillanatokat és csaljon mindig mosolyt az arcukra. De sokkal fontosabb az, hogy: tudják azt is, hogy milyen értékes ember az, aki visszanéz önökre a fotóról. Ismerjék meg őt jobban: őszintén, igazán, és tudják, hogy ő alapból értékes és szerethető ember, mert senki sem születik értéktelennek!

Tegyék fel a kérdést önmaguknak: mit tudnak elmondani a szelfijükről? Ismerik a fotóról visszatekintő ember valódi értékeit?

Amennyiben tetszett az írásom, és szívesen olvasnák hasonló témákban további cikkeimet, akkor keressék a blogomat, neoblogja@blog.hu, vagy kövessék írói oldalam a Facebookon: @pollakjanosiroioldal.