„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Negyedik rész

2022. január 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

Manapság nagy divatja van az utazásnak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy szabadidejükben ne utazzanak valahova. Lehetőleg minél szebb, egzotikusabb tájakra, vidékekre. Vannak, akik eleve olyan munkát vállalnak, amely együtt jár az utazással. A természet szeretete is nagyon felértékelődött. A városok zaja, forgataga és bűzös levegője egyre több embert hajt ki az erdőkbe, mezőkre, hegyekbe, völgyekbe. Oda ahol csendet, nyugalmat és jó levegőt találhatnak. Bejárt és megjelölt túraútvonalak alakultak ki, ahol a túrázók keresztül-kasul bekószálhatják a fák susogásától és madárfüttytől zengő erdőket, a színes virágok tarkálta réteket, a tiszta és friss illatot árasztó vizek partjait. Vannak olyan természetrajongók, akik szinte megszállottan keresik a minél elhagyatottabb, emberi kéz által alig, vagy egyáltalán nem érintett tájakat. Az érintetlen természetben élő, a vadont tenyerükként ismerő emberek egy félrevonult, számkivetett társadalmi réteg képviselőiből egyszerre váltak csodáltakká és tiszteltekké. Könyvek, filmek tucatjainak főszereplői az olyan karakterek, mint az afrikai őserdők „fehér majma”, Tarzan, a Kis-Balaton mocsárvilága által körülvett Tüskevárban élő Matula bácsi, vagy a vad kutyákat egyetlen mozdulattal lecsillapítani képes ausztrál vadonfi, Krokodil Dundee. Ezek az emberek olyan környezetben élik mindennapjaikat, amikről egy mai átlagember legfeljebb csak ábrándozni tud. Azonban voltak idők, amikor az érintetlen vadon teljesen mást jelentett egy átlagember számára idilli ábrándozásnál. A magyar Alföldön a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások előtt a táj alkalmasint hasonlóan veszélyes vadont jelentett, mint a Tarzan által uralt afrikai dzsungel. Ha valaki este nem ért idejében oda, ahová reggel elindult, az könnyen megtapasztalhatta a hely vendégmarasztaló mivoltát, örökre. Adódhatott úgy, hogy a világ számos táját ismerő, tanult és művelt emberek asztalokon kiterített térképekből és útleírásokból szerzett tudománya bizony elégtelennek bizonyulhatott olyan írástudatlan „bennszülöttek” ismereteivel szemben, akik otthonukon kívül más tájékot nem nagyon láttak egész életük során. Lehet, hogy az élet más területein is adódhat ilyen helyzet? Amikor valamely dologban mi, a „tanult és okos” fejünkkel sehogy sem boldogulunk, akkor előáll egy „tudatlan balga” és hathatósan segít szorult helyzetünkön. Ki tudja, ki milyen bajunkból segíthet ki? Mindenesetre jobb az ilyesmire figyelmesnek lenni.

„Egyszerű paraszt szekéren utaztam Torontálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ösmeri, még nappal is.
Hát még éjjel!
Pedig én éjjel utaztam arra és mennem kellett, fontos terminusom volt.
Nádasok, rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi pallósima útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísértés erre éjjel járni. Igaz, hogy a holdvilág sütött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond felhőcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol betakarta.
Egyszer el is tévedtünk. Volt nagy ijedelem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: »Herr Gott, Herr Gott!«
– Hát nem tudja az utat?
– Nem én, kérem alássan. Nem lehet azt sehogy se tudni.
– De hisz ide való születésű.
– Nem ér az, kérem alássan, semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megjegyezni semmit.
– Nem mondhatnám, hogy valami nagyon okos ember kend – szóltam bosszúsan.
– Az ördög legyen itt okos. Olyan vidék ez, kérem, mintha egy szürke őzbőrt kiterítenének a földre és a közepére letennének egy bolhát, hogy az mondja meg, melyik szőrszálnál jár.
Ezen az idétlen hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam, s valóban igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy semmiben sem különbözik egyik része a másiktól. Domb, fa vagy valamely különböztető jel sehol sincs.
– Mármost mi az ördögöt csináljunk?
– Nem tudom én, uram. Ha beljebb megyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk valami rossz helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga.
A szekér küllőkig érő lucskos sárban gázolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis megállította őket, és pokrócokat terített rájuk.
Így álltunk egy darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az úton valami világosságot láttunk volt derengeni.
– Az a biláncsai tanya – felelte a kocsis.
– Menjünk vissza a tanyára és ott kérdezősködjünk.
– Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem lehet tudni, hogy a gázló merre van, az effélét a lónak kell kitalálni.
– Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott bizonyos találunk embert.
– Legfeljebb egy vén juhászt a bojtárjaival, az öreg Gerzson apót.
– Hátha az tudni fogja?
– Ejh, hisz ha tudja is, nem magyarázhatja meg, uram, mert lehetetlenség!
De addig-addig nyaggattam, hogy végre is visszafordultunk, és a tanyáig döcögtünk.
Az öreg Gerzson juhász az akla mellett egy bundán aludt, rettenetes hortyogása messziről hallatszék, az vezetett oda.
Amint odaértünk, a sváb kocsisom ráncigálni kezdé, mordult egyet, de a szemeit ki sem nyitotta.
– Ezt nem lehet fölrázni – szólt –, ha nem hortyogna, azt mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel, Gerzson apó!
Meg se moccant.
Az öreg holt részeg! – gondoltam magamban, de lesz itt bizonyosan valami bojtár is.
Menjünk beljebb a tanyához.
Alig tettünk azonban egy-két lépést, egyszerre elvakkantotta magát valami komondor.
– Hopp! Hopp! – kiálta fel erre Gerzson apó és felugrott egyenesre, mint a gyertyaszál. – Ki az? Ki van itt?
Csodálkozva közeledtünk az öreghez:
– Eltévedt utasok vagyunk! Költögettük már, apó, de nem bírtuk fölébreszteni.
– Hja, édes fiaim – szólt az öreg nevetve. – Engem akár kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc esztendő óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörű hangja. Hát mi bajotok van, édes gyermekeim?
– Az a bajunk, atyus – szólt a sváb kocsis –, hogy betévedtünk a nádasba és nem tudjuk a gázlót megtalálni.
– Semmi sem könnyebb annál, édes fiam, mindjárt megmutatom nektek az utat. Menjünk csak kijjebb egy kicsit! Jól van no. Itt álljunk meg. Erről éppen jól látni. De jól megfigyeljétek. Nézzetek csak oda, amerre az ujjammal mutatok.
Az öreg felmutatott az ujjával az égre. Azt hittük meg van bolondulva.
– Nini ott van az a kis eleven szemű csillag... Látjátok ott azt a csillagot jobbra, amellett a szikrázó csoport mellett? De látjátok-e?
– Látjuk. De hát aztán?
– Mellette balról van a másik csillag, az a bágyadt. Látjátok-e azt is?
– Látjuk.
– No hát az a petrence csillag. A két csillag között a kellő középről vonjatok le az eszetekben egy rudat a földre, aztán menjetek egyenesen annak a rúdnak. Ott van a gázló, édes gyermekeim.
Nem hittük el egészen, de hát mit lehetett cselekednünk egyebet, megfogadtuk a Gerzson apó tanácsát és csakugyan ott volt pontosan a gázló a két csillag között.
Szerencsésen eljutottam, ahova kellett s harmadnap visszafelé jövet meg nem állhattam, hogy be ne nézzek a biláncsai akolba megköszönni az öreg útbaigazítását s csodálkozásomat fejezni ki a tudománya felett.
Elhárító kézmozdulatot tett a kezével:
– Szót sem érdemel. Ha még azt sem tudnám. Régen kiméricskéltem már én az égen Szegedtől Pancsováig ezt az egész vidéket.” 

Mikszáth Kálmán: Az égi mérnök. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei. IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

10_kep_opti_1.jpgAz esthajnali csillag. In: Otthon és a zöld mezőn. Gyermekek olvasmánya Mikszáth Kálmántól, Bennett H. M. képeivel, Budapest, Légrády testvérek, [1888]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előbb láthattuk, hogy egy utazás milyen kalandokkal járhat. Lehet, hogy az életünk is egy nagy, kalandokkal telt utazás? Valamivel hosszabb, mint a Szegedtől Pancsováig tartó szakasz. Amiben sorra járjuk az ösvényeket, sokszor rossz útra térünk, sokszor zsákutcába jutunk, sokszor eltévedünk. Ilyenkor van úgy, hogy segít rajtunk egy „öreg Gerzson apó”. De van úgy, hogy nem tud segíteni, mert fel sem keressük őt. Vagy egyszerűen nem hallgatunk a szavára. Sokszor utólag jövünk rá, jobb lett volna, ha nem a magunk feje után megyünk. Mert így nem jutottunk el A-ból B-be, ahogy szerettük volna. Valahová azonban mindig eljutunk. A „nagy utazás” is vezet valahová, talán a „Nagy folyó” túlsó partjára. És hogy mi van odaát? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése, amely nem kerülte el Mikszáth Kálmánt sem. Bizony megesett, hogy letűnt korok követelményeinek megfelelni akaró kőkemény ateisták és materialisták a „Nagy folyó” partjához közeledve már nem voltak annyira megingathatatlanok abbéli hitükben, hogy nincs is „túlsó part”. Akik hisznek a „túlsó part” létezésében, azok között pedig sokszor kibékíthetetlen nézeteltérések vannak, hogy hogyan néz ki ott az élet. A különböző vallások, világnézetek hívei a maguk elképzelése alapján rendezik be túlvilágot. Ebbe sokszor nyilván egyéni vágyaikat is belevetítik. Ebből aztán heves viták, „késhegyre menő verekedések” kerekedhetnek. Hiszen egyik fél sem enged jottányit sem a maga elképzeléseiből, vagy inkább fogalmazzunk úgy, vágyaiból. De vajon mennyire van értelme az ilyen vitáknak? Mennyivel lesz több, vagy jobb az életünk attól, ha egy másként gondolkodó embert rá akarunk húzni a mi gondolat- és hitvilágunk kaptafájára? Nem kellene más dolgokkal foglalkozzunk addig, amíg nem értük el a „Nagy folyó” túlsó partját? A két koldusdiák egyikének meséjében két olyan ember történetéről halhatott Apafi Mihály erdélyi fejedelem, akik saját bőrükön tapasztalták meg ezt a nagy igazságot.

„Bársonyruhás apród töltött a rongyos koldusnak. Csak egy percig habozott, a másik percben eszébe jutott, hogy mesélt őnekik valamikor a másvilágról Dobos bácsi. Mese, mese, mess kenyeret, hátha ez a mese még kenyérré válnék.
– Felséges fejedelem – így szólt felbátorodva, miközben a kutyája vígan veregette a farkával –, élt egyszer két szomszéd magyarországi faluban két pap, az egyik katolikus, a másik protestáns, mégis mind a ketten igen jó barátok voltak, mert mind a ketten szerettek vadászni, s ha elválasztotta a külön dogma, összehozta őket a közös vadászterület.
Az ő barátságuk különben nem állott egyébből, mint veszekedésből, s nekik is éppen az volt a kedves témájuk, amiről az urak vitatkoztak a felséged mai ebédjénél. Örökkön-örökké azt feszegették, mi van a másvilágon. A kálvinista pap is mást állított, a katolikus is. Mind a kettőnek nagy fantáziája volt, s a saját hite szerint bútorozta be a túlvilágot. …
Néha egészen belemérgesültek, s a két szent ember öklével verdeste az asztalt, hogy meggyőzze egyik a másikát az ő hitének valóságáról.
Tizenöt évig folyt nagy hévvel, tűzzel ez a szellemi erőlködés, de természetesen nem lett semmi eredménye.
Egyszer a plébánosnál disznótor volt, a vendégek közt ott volt a kálvinista pap, s mint egyébkor, ma is a másvilágról disputáltak, de a vendégek, kik már könyv nélkül tudták a két pap minden körömnyi állítását, argumentumát, meglehetősen unták a dolgot, mit észrevett a házigazda:
– Canis mater, hagyjuk el most az egészet, majd megtudom, ha magam is ott leszek a másvilágon.
– Esküdj meg – kiáltá izgatottan a kálvinista pap –, hogy ha hamarabb találsz meghalni, eljössz nekem megmondani, melyikünknek volt igaza!
– Ha te is megígéred, Miska. (Mert Miskának hívták a kálvinista lelkészt.)
– Esküszöm, hogy eljövök hozzád a halálom után. Papi hitemre fogadom.
– Én is esküszöm. Itt a kezem rá. Elmegyek hozzád, és megmondom az igazat.
A vendégek mosolyogtak, hogy milyen ünnepélyesen fogadkozik a két disputáns. Ej, tiszteletes uraim, a halál még messze van – vegyük még előbb hasznát ennek a világnak is, koccintsunk, mulassunk!
Mulattak, vígan voltak egész tíz óráig éjjel, akkor is vidám zsibajjal, pajkos nevetéssel oszlottak szét, ki gyalog, ki kocsin, ki szánon, aszerint, ahol lakott.
A kálvinista tiszteletes utolsónak ült fel a szánjára, s még lekiáltott onnan tréfásan:
– Áll hát a fogadás?
– Áll!
A plébános az utolsó vendéget is látván kihajtani a kapuból, befordult az ambitusról, elimádkozta ott bent az esti imáját, és lefeküdt.
Alig aludott egy órát, midőn egyszerre arra riadt fel álmából, hogy valaki megzörgeti a külső ablakot.
Hideg borzongás futotta át tagjait, pedig hozzá volt szokva az éjjeli felköltésekhez.
Az ajtó fölött egy szegen lógtak a temetőkert kulcsai. A szög e pillanatban magától esett ki a falból, s a kulcsok kísértetiesen csörömpölve gurultak az ablak-közbe.
– Ki az? – kérdé a plébános, felugorva és papucsaiba bújva.
– Én vagyok, Miska – felelte odakünn az ismert hang.
A plébános az ablakhoz lépett és félrevonta a függönyt.
A kálvinista pap állt odakünn.
– Visszajöttél? Mi bajod történt?
– Meghaltam – felelte a kálvinista pap tompa, nyöszörgő hangon –, és eljöttem neked megmondani, hogy a másvilágon se úgy nincs, ahogy én mondtam, se úgy nincs, ahogy te mondtad. Ámen!
A plébános ajkain ott lebegett a felelet: »Ugyan ne beszélj bolondokat, Miska« – de a szót megfagyasztotta az a körülmény, hogy az alak egyszerre eltűnt az ablak alól, mint a szellem, sem a hó nem ropogott a lába alatt, sem a lábnyomai nem látszottak benne, pedig a holdvilág szépen odasütött.
A kakasok éjfélt kukorékoltak.
A plébános vacogó fogakkal bújt a dunyha alá, s reggelig kitörte a forróláz.
De még jobban reggel, mikor a gazdasszonya jelenti:
– Főtisztelendő uram, nagy szerencsétlenség esett.
– Mi történt?
– A kálvinista tiszteletes úr szánja, amint az este innen elment, olyan szerencsétlenül borult fel a hegyszakadéknál, hogy úr is, kocsis is lezuhantak a mélybe, és szörnyethaltak.” 

Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei I. Kisregények, nagyobb elbeszélések és töredékek. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

11_kep_opti_1.jpg

Mikszáth Kálmán és családja síremléke a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben – Digitális Képarchívum

Kedves Olvasó! Ebben a blogsorozatban arra hívtam meg, hogy tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapjainak gondjait és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket a Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű, vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Remélem sikerült Önt ebbe a világba, elkalauzolnom és részese lett egy zseniális ember, Mikszáth Kálmán által papírra vetett eseményeknek, melyek ihletője maga az ÉLET lehetett. Remélem, a magyar irodalom egyik koronázatlan királya tudott Önnek nyújtani történeteivel olyan kincseket, melyektől gazdagodott élete. Remélem, a jövőben az Ön élete is szebbé válik ezen történetek átélése által. És ha még átélne több ilyen történetet is… akkor azt tudom mondani, az Országos Széchényi Könyvtár polcain gyakorlatilag az összes Mikszáth Kálmán által írt könyv összes kiadását megtalálhatja.

12_kep_opti_1.jpgMikszáth Kálmán műveinek kritikai kiadása szabadpolcon. A szerző felvétele

Felhasznált irodalom:

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész; Harmadik rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr9116806566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása