„Kutatásaink során a középkori klímaváltozás hidrológiai hatásaira reagáló emberi közösségek telephely-változtatásának regionális eltéréseivel foglalkoztunk Európa egyik legnagyobb kiterjedésű egykori ártéri területén. […] az alföldi közösségek alapvetően a vízjáráshoz való alkalmazkodásra rendezkedtek be, és az újkori folyószabályozások előtti időszakban csak lokális, kisléptékű vízrendezésekről beszélhetünk. […] Ilyenek a malmokhoz, halastavakhoz kapcsolódó beavatkozások, az alföldi települések esetében oly gyakori árokrendszerek és a védelmi célú duzzasztások. […] A 14. század második felében kibontakozó klímaváltozás vagy a vízgyűjtő hegyi területein a lefolyási viszonyoknak a 13. és a 16. század közötti drasztikus átalakítása önmagában is megváltoztathatta az alföldi árterek vízviszonyait. […] Együttes hatásuk azonban extrém mértékben növelhette az árhullámok mértékét, ami nagy kihívást jelenthetett a vízjárta területek határzónájában megtelepedett közösségek számára […]. A települések helyváltoztatással vagy elköltözéssel válaszolhattak a hidrológiai kihívásra, amiből a közösségek adaptációs képességére következtetünk.”

Pinke Zsolt – Ferenczi László – Gábris Gyula: Az emberi település mint klímaindikátor – vízszintemelkedés a Tiszántúl árterein a középkori klímaváltozás során? In. Földrajzi Közlemények, 2015. 2. sz., 77–90. – Törzsgyűjtemény. Online elérés.

„Az Alföld fásításának gondolata annak idején gróf Széchenyi Istvánt is foglalkoztatta. »Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg« című írásában (1846) ezt olvashatjuk: »Roppant legelőink, valamint tág gabonás mezőink igen nagy fogyatkozásának oka a minden árnyék nélküli, s igen nyílt tér. Fák ültetése részint legelőink javítására, részint mezeink oltalmazására a nagy szelektül ha valahol, valójában nálunk áll napirenden.«
[...] A belvízveszélyeztetett alföldi területeken erdőt kellene telepíteni! Ezen területek beerdősítése számos előnnyel járna. Mellőzhető lenne a rendszeres és költséges víztelenítés, az ország szempontjából is kiemelkedő fontosságú nyár- és fűzültetvények telepítésével a mezőgazdasági üzemeken belül is jövedelmező üzemrészek (nagy hozamú gazdasági erdők) alakulnának ki; az erdőtelepítés és – fenntartás számottevően kisebb költséggel járna, mint a rendszeres belvízmentesítés.”

Dr. Kapusi Imre: Az Alföld fásítása. In. Az Alföld jelene és jövője. Tisza-klub füzetei 1. 1991, Békéscsaba, 56. – Törzsgyűjtemény

„A klímaváltozás hidrológiai ciklusra gyakorolt fő hatása nagy valószínűséggel az lesz, hogy víz körforgása felgyorsul. […] Ennek egyik látlelete a szélsőségek előfordulási valószínűségének növekedése. […] nem tudják megmagyarázni, vajon mi az oka annak, hogy a százéves, azaz százévenként statisztikailag egyszer, de bármikor előforduló árvíz újabban miért szinte húsz évenként fordul elő. […]
Nem lesz könnyű az »egyenes-csatorna-műtárgy-vasbeton-szerkezet« klasszikus építőmérnöki paradigmából a soft engineering területére átevickélnünk, ahol a természetközeli megoldások látnak el olyan funkciókat, melyeket eleddig csak műtárgyakkal véltünk elérhetőnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükség műtárgyakra. Nyilvánvalóan több víztározásra van szükség a víz-, az élelmiszer- és az energiabiztonság eléréséhez.”

Szőllősi-Nagy András: A klímaváltozás hidrológiai hatásai: több víz, több aszály – mit tehetünk? In. Klímaváltozás és Magyarország, szerk.: Szathmáry Eörs, Budapest, Osiris, 2020, 27–31. – Törzsgyűjtemény

„A nagy folyószabályozó és ármentesítő munkálatok az Alföldnek ezen a részén is éreztették hatásukat. A rendszeres áradások elmaradásával a Beregi-sík vízszegényebbé vált, a vízhez kötődő élővilág tere beszűkült. Az összefüggő erdőrengeteg irtásával, a mocsaras-lápos területek részbeni lecsapolásával létrejöttek azok a feltételek, amelyek között megindulhatott az extenzív állattenyésztés és földművelés, rét- és legelőgazdálkodás.
Az utóbbi évtizedekben azonban fokozottan érezhető a víz hiányának hatása. A belvízelvezető csatornák akkor is elvezetik a lehulló csapadékot, amikor a vízvisszatartás létkérdés lenne. A Beregi-síkon a hagyományos gazdálkodás folytatásának alapfeltétele a terület vízzel való ellátottságának növelése a területre érkező vizek visszatartásával, illetve árvizek idején a szabályozott vízkivezetéssel.”

Esély a Tisza mentén. Egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület], 2008, 13. – Törzsgyűjtemény

„Mivel az aszály megjelenésében a területi eltérések számottevőek, az okozott károk is egyenlőtlenül oszlanak el. Az általunk vizsgált területen, a Tisza jobb parti vízgyűjtőjének magyarországi szakaszán, a jelenség erősségéből és gyakoriságából adódóan, súlyos károkat okoz mind a gazdaság, mind az ökológia számára.
A terméskiesés elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze az öntözés lehet, amely több tényező hatására az elmúlt közel másfél évtizedben harmadára esett vissza. [...] A rendszerváltást követően a birtokszerkezet átalakulása, jellemzően aprózódása, az intézményes öntözés ellen hatott, amelyet tovább erősített a kiépített infrastruktúra amortizációja. [...] Míg a 90-es évek végén, 2000-es évek elején 5–10 millió m³ vizet hasznosítottak a területen, addig az utóbbi évtizedben ez a mennyiség egy nagyságrenddel csökkent. […]
A természetes kisvízfolyásokat a 20. században általában mély csatornává alakították, a mellettük lévő ártereket ármentesítették, míg a mocsarakat lecsapolták. Az ilyen beavatkozások következtében általában összezsugorodik, vagy eltűnik a természetes élővilág, a több méter mély csatornák a környező területek talajvízét lesüllyesztik, a mocsarak eltűnésével pedig nő a levegő páraéhsége. Ezek együttesen a terület szárazodásához vezetnek. […]
Az ártéri nedves élőhely helyreállítása és kialakítása a folyóval történő kapcsolat helyreállításával lehetséges, úgy hogy célállapotként a zavarás előtti állapotot tűzzük ki. [...] Azonban véleményünk szerint a zavarás előtti állapot újbóli helyreállítása nem lehet cél, csupán egy optimális állapot kialakítása, mert a klímaváltozás és a fokozott emberi hatások miatt a természetes rendszerek is folyamatosan változnak, igazodnak a környezeti feltételekhez.”

Sipos György, Právecz Tamás: Összehangolt táj és vízgazdálkodási stratégia az aszály veszély mérséklésére. In. Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna: Aszály és vízgazdálkodás a Dél-Alföldön és a Vajdaságban, Szeged, SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2014. 169–182. – Törzsgyűjtemény

„A biológiai invázió az egyik kiemelt veszélyeztető tényező, amely a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet. A fásszárú inváziós fajok gazdasági megítélése ugyanakkor többnyire pozitív, ami az általában negatív környezeti hatások miatt érdekellentétekhez vezethet. [...] Az akác legnagyobb hatása a nitrogén-fixációból fakad, amely megnöveli a talaj nitrogéntartalmát és mineralizációs sebességét, ami viszont megváltoztatja a nitrogén és más elemek mennyiségét és körforgását. Ezek a változások nemcsak a föld feletti vegetációt érintik, elsősorban homogenizációt és a korai szukcessziós nitrogénkedvelő fajok – beleértve idegenhonos fajokat – dominanciáját eredményezve, de jelentősen megváltoztathatják a talaj mikrobiális közösségét, ami hosszú távon is akadályozhatja az ökoszisztéma helyreállítását. Szárazgyepi környezetben e változásokat tovább súlyosbítja, hogy a gyepre telepített erdő a mélyebb talajrétegek kiszáradásához, és ezáltal a talajvíz-utánpótlás csökkenéséhez vezet.
1992 óta az Európai Unió LIFE programja 33 projektet finanszírozott az akác eltávolítására, elsősorban az elözönlött száraz élőhelyeken.”

Halassy Melinda, Kövendi-Jakó Anna, Bruna Paolinelli Reis, Sáradi Nóra, Szitár Katalin és Török Katalin: Nyílt homokpusztagyep helyreállítási lehetőségei akác ültetvények helyén: a kaszálás hosszú távú hatása. In. Természetvédelmi Közlemények, 2020. 26. sz., 29. 28–38. – Törzsgyűjtemény. Online elérés

„Az utóbbi évtizedekben a Kiskunsági Nemzeti Parkban nagy területen (kb. 2000 ha-on) hagytak fel szántókat gazdasági megfontolásból, illetve természetvédelmi célból (Vadász 2015). Az ennek során létrejött nagy kiterjedésű parlagok szukcessziója meglehetősen lassú folyamat: az eddigi tapasztalatok alapján a legszárazabb termőhelyek vegetációja regenerálódik a leglassabban, amit a táji környezet, a forráspopulációktól való távolság és a területhasznosítási rendszer is befolyásol (Vadász Cs. személyes tapasztalata).
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei ezt a folyamatot szeretnék segíteni azzal, hogy az adott terület termőhelyi viszonyainak megfelelő, rossz terjedőképességű, specialista edényes növényfajokat betelepítik e parlagokra (leggyakrabban magvetéssel), így segítve fajokban gazdag gyepek kialakulását.”

Fülöp Bence, Nyári László, Deák Márk, Balogh Annamária, Molnár Csaba, Bódis Judit, Sisák István és Vadász Csaba: Felső-kiskunsági záródó homokpusztagyepek (Festucetum wagneri) természetvédelmi szempontból kitüntetett jelentőségű növényfajainak termőhelyi jellemzése. In. Természetvédelmi Közlemények, 2019, 25. sz., 2. – Törzsgyűjtemény. Online elérés

„a biomassza célú termelés az egész növényi kultúrát szőröstől-bőröstől akarja hasznosítani. Egy természetes erdőben is sokkal több szervesanyag van, mint amennyit rönk formájában ki lehet belőle nyerni, de az nem hozzáférhető, vagy csak nehezen az. Egy energiaültetvényből minden, ami a föld felett nő levágható, elvihető. Egy erdőben a fák ágai, gallyai egy bizonyos vastagság után nem hasznosulnak az ember által, a cserjék, lágyszárú növények sem. Hasznosulnak viszont az egész erdei ökoszisztémában, ahol a lebontó szervezetek hatalmas »biomasszája« ezekből a »hulladékokból« fenntartja az ökoszisztémán belüli, és azon kívüli anyag- és energiaáramlásokat. Ha a talaj felől elviszünk mindent, akkor megsértjük a talaj és felszín között megvalósuló interakciókat, s »kiéheztetjük« azt az életet, amely az anyag- és energiaáramlásokat biztosítja. Ugyanis a mineralizáció folyamatát, amely heterotróf szervezetek közreműködésével zajlik, az elhalt élőlények anyaga táplálja. Ennek során a szerves vegyületek szervetlenné bomlanak, s miután a bomlástermékek egy része a légkörbe távozik, másik része a talajban ásványi anyagokká alakul, táplálékot szolgáltatva a növényzetnek. […] E mögött hihetetlen fajszámok és egyedszámok sorakoznak fel. […] Minden egyes beavatkozás az ökológiai rendszerbe: talajművelés, taposás, talajvízszint emelkedés, süllyedés, stb., a mikrobaközösségek katasztrófájához vezet.
[…] Általánosságban azt az ítéletet is kimondhatjuk, hogy a biomassza elégetésével az ökológiai rendszerek megújulását lehetővé tévő tápanyagot füstöljük el, azért hogy kielégítsük féktelen energiaéhségünket. Nézetem szerint a biomassza elégetésénél nagyobb csapást még nem mért az ember saját magára, hiszen most rúgja ki maga alól a táplálékpiramis alapköveit.”

Gyulai Iván: A biomassza-dilemma. Budapest, MTVSZ Föld Barátai Mo., [2007], 59. – Magyar Elektronikus Könyvtár