Kisember. Kis ember. kisember. Mit is jelent e puritán terminus? Értelmező szótárak behemót kötetei, a világháló szójegyzékei bár kismértékben eltérő leírást adnak, általánosságban elmondható, hogy alacsony jövedelmű, gyenge érdekérvényesítő erővel bíró, alacsony társadalmi státuszú személy. Mindezek mellet jelöl egy habitust, világnézetet, életszemléletet. Hajdanán a kispolgárságot értették alatta, figyelemre méltó folyamatok hatásaként a „kispolgári” kifejezés negatív tartalmat hordoz magán, addig a „kisember” szinte már az erény szinonimája. A szegénység meg már szinte éteri magasságba emel. Erény lett a nincstelenség, erkölcs a kicsinyesség. Mintha csak egy abszurd alternatív valóságba csöppentünk volna.

E különös anomália a racionalitás szövetében évszázadok történései során formálódott ki: alapállapotként konstans megszállás alatt, netalán gyarmati sorban tartották az országot, ami eleve kedvezőtlen hatással volt gazdaságát illető kilátásaira; szinte kizárólag nyersanyagtermelés folyt. A létminimumhoz szükséges javak előteremtése is küzdelemmé vált. Ezt tetézte a minden jobbító szándék ellenére kőkemény feudális berendezkedésű, társadalom, ahol a népesség oroszlánrészének még csak teoretikusan sem volt lehetősége a felemelkedésre, s mely áldatlan állapot egészen a huszadik század közepéig kitartott. A kommunista rezsim és szovjet megszállás pedig csak olaj volt a tűzre, s hirtelen az ipari/mezőgazdasági munkás lett az eszményi állampolgár. Félresikerült rendszerváltásunk pedig már csak a folyamat lakmuszpapírja volt: magyar embernek alaptermészete a pesszimizmus, nincs meg benne az innováció képessége, s ami még fontosabb, hiányzik belőle az önkritika. Kudarcaiért mindenki más a felelős, kicsinyes, beszűkült látókörű.

Ez még csak nem is a kispolgár attitűdje, noha a definíciók ezt sugallják. Ez a nemesre irigy paraszt, burzsoára irigy proletár érzelemvilágát mutatja. Polgárosodásunk elmaradásának bizonyítéka ez.

A polgárság megléte elengedhetetlen egy egészséges társadalomhoz, mert közvetítő közeget képez a magasabb és alacsonyabb társadalmi osztályok között. Tényszerű, hogy hazánkban is létezik ez a csoport, de a rossz adópolitika, az államgazdasági szerepének túlburjánzása, a piac szabályozatlansága teljesen ellehetetleníti ezt a réteget; az elszegényedés alulról, az urambátyám rendszer felülről erodálja e réteget.

Hosszú évek alatt vésődött a magyar néplélekbe, hogy boldogulni, gyarapodni csak tisztességtelen úton lehet, lopás, csalás, sikkasztás, talán öröklés révén. (A néhány évtizedenként feltűnő rezsimekre, utóbbi nem releváns, lévén, hogy minden ilyen rendszerváltás padlássöpréssel jár együtt.) Ilyen körülmények között tisztességes csakis a kisember lehet. Minél kevesebb pénzből él valaki, lelke annál makulátlanabb, erkölcsei, tettei feddhetetlenek, s puszta léte éteri magasságokba emeli.

A nincstelenek nem tehetnek sorsukról, ők csak a körülmények áldozatai.

Fent olvasható mondat univerzális szalmabábérvként funkcionál értelmiségi körökben, ahogy CEUn termesztett szociológuspalánták forradalmi hevülettel magyarázzák félre, hogy voltaképpen miért a te jól szituált középosztálybeli személyed felel a mélyszegénységben élők sanyarú sorsáért. Az érintetteknek még a kisujjukat sem szükséges megmozdítani helyzetük javulása végett, a többségi társadalomnak kell ellátni őket. Aki ennek ellenkezőjét állítja, egy érzéketlen elitista konzervbab. (Amerikai verziója a „rendszerszintű rasszizmus”.)

Habár jó szándék fényét vetítik e logikára, valójában nincs az a jobboldali populista frázis, ami ennél lekezelőbb lenne a nincstelenekkel szemben. Tudniillik nincs az a konzervatív ideológia, ami ennél lekezelőbb, arrogánsabb kijelentést hordozna. Ugyanis gyerekszerepbe teszi a nálánál rosszabb sorban élőket, mindenfajta cselekvőkészségüket kétségbe vonva, kiveszi kezükből az irányítást, s felsőbbrendűségük teljes tudatában tesz lépéseket „védencei” nevében, beleegyezésük nélkül. A magyar népmesék azt tanítják, hogy a kiskondás furfangjának köszönheti a királylány kezét és a hét, akarom mondani fele királyságot; a mai fabulák ezzel szemben civil akciók tevékenysége révén adományozott földről, feleségről regélnek.

Kísértetiesen emlékeztet e mentalitás az angol terminussal élve white savior jelenségre, amikor fehér ember más rasszúaknak nyújt segítséget (?) puszta önérdekből. Bizonyára sokak elméjében felsejlik egy kép valamely harmadik világbeli országba látogató újburzsuj angolszász/nyugati hülyegyerekről, aki messiásként lépdelve a jónép között megüdvözül attól, hogy egy mindennel felszerelt, légkondicionált sátorból ételt oszt a napon aszalódó, csontsovány gyerekeknek. Mindeközben angyalszárnyakat növeszt, ami cselekedete fényében csupáncsak csirkeszárnyra elég.

A kispolgáriság elvárás a magyar emberrel szemben, ami a szegénység kultuszában csúcsosodik ki. Megfigyeltem, hogy már gyerekkorunkban is kisembernek nevelnek minket: oly áhítattal beszéltek egyes tanárok a szegény ember erkölcsiségéről, mintha csak Teréz anya született volna újjá minden jó munkásemberben, kik ásóra támaszkodva nézik egy szem kollégájuk ténykedését; közben indirekt módon azt közvetítik, hogy a jómódú embereknek kapzsik, rosszindulatúak, boldogtalanok. Véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a vadkapitalista szemléletmódot kívánom a jövő ifjúságának vezető ideológiájává tenni, no de az már mégiscsak túlzás – s nem kevésbé kontraproduktív -, amikor tíz évet be nem töltött gyerekeknek tartanak prédikációt arról, hogy ne akarjanak (anyagilag is) sikeresek lenni. Az oktatás nem kvalitásukat, intelligenciájukat méri, hanem alkalmazkodóképességüket méri; piedesztálra azok a kitűnő tanulók kerülnek, akik pályaválasztás előtt nihilbe merülve próbálják kitalálni, mit akarnak kezdeni magukkal az életben. Ez a környezet aligha bontakoztatja ki a tehetségüket, egyedül engedelmes alattvalókat nevelnek, hogy hátralévő életüket irreleváns senkikként tengessék.

Minden kultusznak, legyen akár átvitt értelmű, megvannak a maga szertartásai. A nincstelenség kultuszáé a jótékonykodás áldozati felajánlása. December közeledtével a magyar ember lelkében világmegváltó irgalommal kezd el adományozni, s vallásos buzgalommal keresi fel az erre szakosodott szervezeteket. Itthon a karitatív tevékenységnek nincs nagy hagyománya, inkább afféle úri huncutság, újlipótvárosi ballibsi hópihék szabadidős szórakozása, netalán szociopata közszereplők nem létező jó hírüket igyekeznek ilyesféle akciókkal kozmetikázni. Érdemes azonban megemlékezni róla, hogy Magyarországon a vallási mozgalmiság is ebben a formában maradt fenn a legszélesebb körökben.

Itthon a társadalmunkat megannyi színtéren szétfeszítő konfliktusok okán a társadalom a kiégés jócskán előrehaladott állapotában van. Gazdaságunk az építőipar lélegeztetőgépén döngicsél, egészségügyünk, oktatásunk romokban, a kultúra hanyatlóban – ilyen körülmények között valóban nehéz feladat egészségesen funkcionáló társadalmat létrehozni Képes lesz valaha a magyarság túllépni saját árnyékán? Meglehet, habár az évszázadok alatt berögzült szokások nem koptathatók ki egykönnyen. Ha egyvalaki kimagaslik közülük, a kisemberek kizárólagos reakciója, hogy levágják a fejét, imígyen tartják magukat is szolgasorban. Ez egy ördögi spirált képez, mely mind mélyebbre húzza az embert. Furcsa ellentmondás, hogy éppen azok a társadalmak tudnak jól együttműködni, ahol a személyi jogokat helyezik előtérbe (példának okáért vegyük Skandináviát). Amíg az indivídum érdekei, igényei nem érvényesülnek, közösségben sem lesz képes boldogulni. Ennek magyarországi teljesülését illetően igencsak szkeptikus vagyok. Ahol a középosztály és értelmiség van ellehetetlenítve a neoliberális gazdaság és társadalompolitika szellemében, ott pozitív változásoknak esélye sincs. Kisemberségre vagyunk kárhoztatva.