A virtuóz klasszikus rock, az idealista hippi-mozgalom és a felforgató, intenzív, alternatív jellegű modernizmus (ide értve az életmód-forradalomtól a művészeti forradalomig mindent), amikor kifutotta magát, szükségszerűen megszülte antitézisét. Hogy a zenénél maradjunk, két választ szült: a posztklasszikust és a punkot. Utóbbi az idealizmus tagadásaként lépett fel, először az épp történelmi-szociális mélyponton lévő Nagy-Britanniában. Volt azonban egy teljesen más irány is. A posztklasszikus nem a mélység felé fordult, hanem megunva a világmegváltó ötleteket, egy sokkal könnyedebb stílust hozott létre. Visszafordult a kommerszhez. A hetvenes években ez a gondolkodás eredményezte mindenek előtt a diszkót, majd a nyolcvanas években az újhullámot. A belső forradalmat hirdető, hidegháborús évtizedekre az optimizmus és a klasszikus értékekhez való visszatérés válasza érkezett (ennek lett a szimbóluma a nyolcvanas években Thatcher asszony, Ronald Reagan, Helmut Kohl és a yuppie-világ). De mi is volt tulajdonképpen a diszkó-korszak? Erre keressük a választ.
Hosszú haj, szakadt öltözet, farmer, puritanizus és politikai szimbólumok helyett színes, nyálas, csillogó és optimizmust árasztó külsőségek lepték el a zeneipart a hetvenes évek második felére. Könnyed, szerelmes, sokszor bugyuta szövegek a korábbi konfrontatív, társadalmias és polgárpukkasztó sorok helyett. A diszkó-korszak felemás megítélése abból származik, hogy a klasszikus rock őszinte stílusa és virtuóz zenei tudást követelő műfaja előzte meg, majd a sokszínű, a társművészetekkel nagyon egységes és igényes szellemi és formai identitást kiépítő újhullám követte. A rockhoz és az újhullámhoz képest kétség kívül rettenetesen zavaró a diszkógömb, a rikító rózsaszín-arany külsőségek, a tutyimutyi táncmozdulatok, ill. a tét nélküli, felszínes dallamok és szövegek. (A roller diszkó mindennek a legalja, vagy épp a legszórakoztatóbb vonulata a hetvenes éveknek.) De ne legyünk igazságtalanok! A diszkó több ennél. A diszkó szülte, hogy mást ne mondjak, az ABBA-t is.
roller diszkó (a háttérben Earth Wind and Fire szól)
Vagy az ABBA szülte a diszkót? Benne volt a levegőben, hogy megjelenik egy ilyesmi irányzat, de a svéd szupergroupnak nagy szerepe volt abban, hogy a diszkó olyan lett, amilyen. Az ABBA nélkül az egész műfaj elég hitvány volna. A korszak kezdete az 1974-es eurovíziós győzelemhez kötődik. Egy zene nagyságát mutatja már önmagában az is, ha az Eurovíziót követően nem feledik el rögtön. Az ABBA slágerei pedig azóta is magukért beszélnek. Nagyon érdekes, hogy a legtöbb korabeli formációval szemben nem igazán a funk, a sramli vagy a neo-swing irányába indultak. Inkább komolyzenei gyökereiket kezdték az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek könnyűzenei hatásaival, így pl. a soullal, a rock and rollal és a rockzenével keverni. Björn és Benny briliáns zeneszerző, Frida és Agnetha fantasztikus énekes párost alkottak. Előbbi egyébként folyton azzal zrikálta barátnőjét, hogy egyre magasabban énekelt, így szinte elérhetetlen magasságokba „
A diszkó-korszak kiemelkedő előadói mind fel tudtak mutatni valami egyedit. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem játszottak ízléstelen zenét vagy hogy a megjelenésük ne lenne szuper maníros. Kevés visszataszítóbb divathullámot látott a világ (talán csak Madonnát?), mint a diszkó. De mégis, mindegyikükben van mit tisztelni. A Bee Gees kristálytiszta vokáljai, az Eruption elvont hangzásvilága, Donna Summer vagy Gloria Gaynor soulos erős-érces hangja, a Boney M. egységes megszólalása (meg az őrültködő pasi), az Earth Wind and Fire, a The Jacksons, a Kool and the Gang és a KC and the Sunshine Band funky-s, diszkós zenei ötletei. Ahogy Szörényi Levente mondta egyszer, itt legalább még vannak dallamok, dalok, van mögötte zenei tudás, ami a 2000 utáni mainstream zenék esetében sokszor nem mondható el.
A műfaj sikerét tükrözi több korabeli musical, például a Grease, a Szombat esti láz és a Stayin' Alive, a Xanadu és a Roller Boogie. (Mondjuk az ember, jó szívvel, inkább a Mindhalálig zenét és a Hairt ajánlja a korszakból.)
Érdekes kevercs az ún. diszkó-rock, amikor ez a két egymástól elég távol álló műfaj találkozik. Mégis számos erős alkotás született ebből a frigyből. Cher legjobb dalai és a fentebb példaként hozott ABBA szerzemények is ide tartoznak. Néhány nagy hatású diszkó-rock dal:
Még a legnagyobb klasszikus rock bandák is belecsúsztak a hibrid zsánerbe.
Más klasszikus rockból érkező előadók nem ötvözték a két műfajt, hanem éles, hirtelen kanyart véve átcsúsztak egyikből a másikba. A már korábban említett Cher és Tina Turner mellett így váltott Kovács Kati, Zalatnay Cini és az Earth and Fire is. Megint másokat viszont csak egy-egy dal erejéig ihletett meg a diszkó-láz.
A Queen tizedik, filmzenei albuma is érdekes kísérlet, valahol a progresszív rock, a diszkó és az újhullám hármasa között mozog. Elton John több lemezén is kalandozik a diszkó felé.
A diszkó előadók nagy érdeme egy új, szellős hangzásvilág kiépítése és a rockzenében használt hangszerek (pl. basszus, fuvola) teljesen más felfogású használatának elterjesztése. A diszkó nemcsak a nyolcvanas évek zenéjére, főleg az amerikai újhullámra, a smooth jazz-re és a jazz funkra gyakorolt döntő hatást. Még a jazz rockot is elérte: a Weather Report Birdlandje, a Toto Hold The Line-ja vagy a Styx Too Much Time On My Hands-e sosem született volna meg nélküle. Persze sok ötletet és technikát merített a diszkó is más műfajokból. Szerintem kifejezetten vicces, hogy a zsáner legnagyobbjai mennyire nem tudták elengedni a gitárszólókat, amit aztán pár évvel később a nyolcvanas évek bandái olyan könnyen dobtak el maguktól.
Számtalan szenny is született ugyanakkor a hetvenes évek második felében. A legocsmányabb mindig a playback-előadás, meg az egydalos szuperprodukciók. Például a Baccara és a Dschinghis Khan (mindkettő producerek által összetákolt alkalmi csapat). Jellemző, hogy utóbbinak két tagja is magyar.
Az évszázad legundorítóbb dobásai viszont minden bizonnyal a következők.
A szégyenlistán szerepel természetesen a pártállami csecsen csüngő Neoton és Szűcs Judit is. Az ő megítélésük morális szempontból kérdéses, bár előbbi zenei érdemeit nyilván nem lehet kétségbe vonni. A Beatrice feloszlott az állami kéz miatt, Cserháti Zsuzsa és Nagy Kati belebetegedett abba, hogy nem pusztán a tehetség számít.
Az ABBA-val kezdődött és velük is végződik a diszkó-korszak. A svéd zenekar utolsó, 1981-es lemezén megmutatta, hogy milyen az újhullámos diszkó. Hallatlanul érdekes LP-t raktak össze és olyan zenei utakat nyitottak meg, amit azóta sem követ senki. Persze ez is csak annak a bandának sikerülhetett, amelyik egyedüli diszkó előadóként tudott áttérni a hetvenes évekből az újhullámra. Mivel Magyarországon sajnos nem túl ismert albumról beszélünk, szerepeljen itt az egész The Visitors, a nyolcvanas évek egyik legjobb nagylemeze. Érdemes a szövegekre is figyelni.
Zárásként pedig két újhullámos ABBA nóta az utolsó kislemezeikről.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2018.09.17. 17:05:16
Nem szeretnék a szerzővel vitába szállni, túl sok értelme nem lenne, és túl olcsó megoldás lenne azzal érvelni, hogy éppenséggel a rockzene és az új hullám is produkált legalább annyi középszerűséget vagy feledhető vackot, mint a diszkó műfaj.
Néhány dolgot erősen hiányolok a szövegből, vagy éppen kifogásolok benne. A szerző lényegében a svéd ABBA feltűnéséhez kapcsolja a diszkó műfaj megszületését, amit már csak azért is tévedésnek tartok, mert az ABBA repertoárját nem lehet kizárólag ebbe a skatulyába gyömöszölni jó néhány „echte” diszkóslágerük ellenére sem, ők inkább pop- vagy tánczenét játszottak. Jelentőségüket tekintve viszont legalább egy véleményen vagyunk. :)
A diszkó azonban nem Európában született műfaj egy svéd együttes által, hanem Amerikában alakult ki a hetvenes évek elején, nyilvánvalóan a már létező zenei műfajokból ihletet merítve, felhasználva a hangszerek és a hangrögzítés fejlődésének köszönhető lehetőségeket is. Talán ezért is kellett volna külön kitérni az amerikai és az európai diszkóra (eurodisco). Szakemberek különösen az előbbiről egyáltalán nincsenek túl rossz véleménnyel, és a különbséget általában abban látják, hogy az amerikai stílus a hangszerelésre, a ritmusra helyezi a hangsúlyt, az eurodiscóban viszont inkább a dallam dominál.
S ha már sárgával ki van emelve, hogy a szerző azt szeretné megvizsgálni, hogy mi is az a diszkókorszak, akkor igazán sajnálatos, hogy a társadalmi vonatkozásokra kevesebb hangsúlyt fektet. Például arra, hogy hogyan és miként alakult ki az Egyesült Államokban a hetvenes években az „carpe diem!” életérzés, amely mindent elsöprő trenddé tette néhány évig a diszkót. Arra sem veszteget sok szót, hogy ekkoriban erősödtek meg a nők emancipációs törekvései, a feketék különféle egyenjogúsági megmozdulásai, a melegmozgalmak is ezekben az években kaptak erőre. Mindezt a diszkózene népszerűsége is tükrözi, ez a műfaj ugyanis a korábbiaknál jóval nagyobb érvényesülési lehetőséget adott a nőknek, a színes bőrűeknek és a homoszexuálisoknak. Soha annyi női szólista és női formáció (többnyire triók) nem dolgoztak a könnyűzene világában, mint akkor, egymást érték a színes bőrűek összetartozását szimbolizáló Sistersek, Brothersek és Familyk. Számos előadóról nemcsak találgatták a szexuális identitását, hanem nyíltan vállalták is azt. A diszkó megfelelő zenei hátteret jelentett annak a kornak, amelyet az egyéjszakás kalandok, az éjszakai élet és a kábítószer-élvezet szimbolizál. Az egész kor életérzését szimbolizálja Alicia Bridges 1978-as slágere, az I Love the Nightlife szövege.
Európába mindez némi késéssel és „megszelídülve” jött át, és mivel hazánkban is az eurodisco kapott tág teret, sokan hajlamosak a diszkót kizárólag az európai diszkósztárokkal azonosítani. Akik között egyébként szintén voltak jók, elfogadhatók és feledhetők, mint bármilyen más műfajban.
Nem kötelező szeretni mondjuk az Y. M. C. A.-t, vagy a Save Your Kisses for Me-t (mellesleg az ABBA után két évvel győzött az Eurovízión, és a rendezvény egyik legemlékezetesebb versenydala mindmáig) vagy a D. I. S. C. O.-t, de a műfaj „legundorítóbb dobásai” közé sorolni szerintem elég amatőr értékítélet. Olyan, mintha azt mondanánk, hogy például a Star Warsnak sincs semmi létjogosultsága, csak egy üres látványorgia, mert a filmművészetben rejlő lehetőségeket Fellini, Bergman, Kuroszava stb. (tetszés szerint behelyettesíthető bármelyik klasszikus rendező neve) sokkal gondolatébresztőbb művekkel aknázta ki. Nem kell mindig magvas gondolatokkal foglalkozni, nem kell mindig olyan rettenetesen igényesnek lenni a zenében (főleg ha esetleg az ember más művészeti ágakban már nem annyira válogatós), az ember néha csak szórakozni szeretne, a pillanatot élvezni, kilépni a napi taposómalomból. Ennek egyik lehetősége volt a diszkózene is. Akkor is, ha a disco éppúgy nem volt „mindenki zenéje”, ahogyan a punk, az új hullám, a country, a rock stb. sem az. Szerintem.
Terézágyú 2018.09.18. 12:54:23
Csak éppen nem találtátok meg. Még csak a közelében sem jártatok (ha már királyi többes...)
A "szégyen" meg az "undorító" meg a "szenny" kifejezések használata meg olyan, hogy ez végképp nem "válaszkeresés", szimplán csak egy saját (has)vélemény kifejezése, vagy mondjam úgy: felböfögése.
És nem, nem szeretem túlságosan a dickót (!), szóval nem elfogultságból írtam ezeket.
