A Pantanal Brazília nagy kiterjedésű mocsara, amely az átalakulás földje. A nedves évszak során kiárad, ekkor területének több mint 80%-a víz alá kerül. Ilyen  természeti változások közepette nem meglepő, hogy a Pantanal mentén élő őslakos népek sok mítoszukba és legendájukba beépítették a mágikus átalakulást. Ezekben a hagyományokban az istenek és az emberek is állati formában jelennek meg, az emberek pedig szellemekké változhatnak. Más történetekben a mitikus szereplők a hagyományos folklórszerepeket öltik magukra. Egyes legendák eredettörténetek, amelyek elmondják, hogyan keletkeztek a különböző dolgok. Az itteni gazdag néphagyomány az őslakos és a gyarmati népek összecsapását is tükrözi, a portugál népmesék egyes elemei az indián jegyekkel párosulnak.

A mocsár védelmezője

Az alacsony termetű, tűzvörös hajú Curupira  a természet védelmezője. Néhány történetben a haja valóban lángol, bőre pedig lehet fehér, fekete vagy zöld is. Az erdőket járja, gyakran egy galléros peka hátán. Fordított lábának köszönhetően sarka elől, lábfeje hátul érintkezik a földdel, ami valójában arra szolgál, hogy ilyen módon megtévessze üldözőit. Curupira a vadászok, orvvadászok és favágók ellensége. Megzavarhatja őket azáltal, hogy olyan illúziókat kelt bennük, amelyek révén eltévednek a mocsárban. Létezik olyan legenda is, amelyben az embereket kis erdei állatokká  változtatja át, így a vadászból préda lesz ezáltal. Leghatékonyabb fegyvere a magas hangokat keltő, éles hangú sípja.

A jaguárember

Kianumaka-mana a szabadság istennője, aki képes jaguárrá is átváltozni. Egykor egy szép és fiatal indián lány volt, Yndaiá néven. Amikor egyszer anyjával az erdő közelében sétáltak,  éhesek lettek. Yndaiá ekkor azt mondta, hogy bemegy az erdőbe vadászni. De figyelmeztette arra is anyját, hogy miután visszatér, tegyen egy ágat a szájába. Yndaiá eltűnt a fák között, majd jaguárrá változott. Miután megölte egy állattenyésztő tehenét, véres szájjal, jaguár alakban tért vissza anyjához. Ő azonban félelmében elszaladt, így tudtán kívül elhagyta saját lányát. Azóta Onca Cabocia néven ismerik a lányt, aki éjszaka gazdálkodók marháit öli meg. 

A vízililiom

Ez az eredetmítosz a Pantanal-mocsár egyik legszebb vízinövényének történetét meséli el.  A Hold, akit ebben a történetben Jaci-nak hívnak, minden éjjel betért a törzsi falvakba, ahol megvilágította a legszebb szűz leányok arcát. Néhányukat el is rabolta, majd csillagokká változtatta őket, hogy társaságukat az éjszakai égbolton is élvezhesse. Az egyik szűz,  Naiá  annyira vágyott arra, hogy ő is csillag lehessen, hogy ételt és italt mellőzve éjszaka a dombok között kóborolt, keresve a Holdat. Annak ellenére döntött így, hogy a falu vénei elmagyarázták neki az ezzel járó kockázatokat: az átalakulás révén el fogja veszíteni testét és vérét. Naiá nem figyelt rájuk, esténként tovább folytatta sétáit a dombok oldalain, míg végül megpillantotta saját tükörképét egy tóban. Addig nézte ezt, amíg kábultan a vízbe esett és megfulladt. A hold istennője, Jaci úgy döntött, hogy a többiektől eltérően nem égi csillaggá alakítja Naiá-t. Ő lett a vizek csillaga, a Pantanal óriás tavirózsája, amelynek levele akár egy gyereket is megbír tartani a hátán. 

A rabszolga szelleme

A Pantanal mocsárnak is megvan a maga szellemtörténete. Mãozão, egy rabszolga alakját vélik felfedezni az éjszakai sötétségben gyakran  felbukkanó árnyékban. Egy szarvasmarhákat tartó gazdaságon dolgozott, valamikor a XIX. században. A problémák akkor kezdődtek, amikor Mãozão  beleszeretett gazdája  feleségébe, aki  kedvesen viszonyult hozzá. A gazda miután megtudta ezt,  megbüntette rabszolgáját. Láncra verve vitték a mocsár mélyére, ahol szögesdróttal egy fához kötözték. A krokodilok és kígyók hamarosan elfogyasztották a tehetetlen férfi testét. Mãozão szelleme még mindig a Pantanalban vándorol. Néha emberhez, máskor medvéhez hasonló, fekete hajjal borított fenevadnak írják le. Amikor emberekkel találkozik, magával hurcolja őket a mocsárba, így a vadászok akár napokig is eltűnhetnek a vadászkutyáikkal együtt. Ezek az emberek úgy térnek vissza, hogy nem emlékeznek  az életükből ekkor kimaradt napokra. A testükön és kutyáikon kifehéredett szőr viszont mindig elárulja azt, hogy Mãozão szellemével töltötték az időt.

Jabiru gólyák

Miért néznek szomorúan mindig a Jabiru gólyák  lefelé fordított arccal? - tették fel a kérdést többen is. A róluk szóló történet  elmagyarázza ezt is, amelyben  egy kedves indián férfi és felesége minden nap  megetették a Pantanal mocsár gólyáit.  Miután mindketten meghaltak, azon a helyen temették el őket, ahol korábban megetették a  Jabiru gólyákat. A madarak azóta minden nap meglátogatták ezt a sírhelyet, viszont már nem volt akitől ételt kapjanak. Nagyon elszomorodtak, arcukat lesütve a nagylelkű indián pár sírját nézték folyton, és reménykedtek a visszatérésükben.

Az óriáskígyó

A hagyomány szerint a Pantanal számos vízi útját Minhocão, a nagy anakonda hozta létre. Ez a nagy termetű kígyó még mindig él a folyópartok körüli iszapban rejtőzve. Fejével óriási, mély barázdákat szánt fel a földben, amelyek aztán megtelnek vízzel, így tavakká, folyókká és patakokká válnak. Amikor Minhocão éhes vagy dühös, nagy veszélyt jelent mindenki számára, aki betéved a területére. Örvényeket hoz létre, amelyek kenukat és halászhajókat rántanak a folyó mélyére.  Miután elsüllyednek, élve megeszi a halászokat.

A néma szerzetes

Bonito régióban egy legenda  az 1930-as években élő titokzatos körülmények között eltűnt szerzetesről szól. Alacsony termetű  ember volt, sőt  néma is, ennek ellenére  hang nélkül is képes volt kommunikálni. Sok helyi lakost meggyógyított sérüléseiből és betegségeiből. Állítólag még mindig az általa épített kápolnában bolyong szelleme. A történetnek sokféle változata létezik: az egyik azt állítja, hogy csapdába esett a város melletti mocsárban, ahol egy óriási kígyóval küzdött meg, amely azzal fenyegette a város lakóit, hogy elpusztítja mindannyiukat.

A mocsár furcsa lakói

A nyelvevő  egy olyan legendás alak, amely kitépi a mocsárban elhullott állatok nyelvét.  Valamikor ember volt, de anyja halála előtt megátkozta őt, mivel nagyon sokat hazudott. Nem sokkal később a fiút holtan találták, nyelv nélkül. Hasonlóan furcsa teremtmény a  palacklábú, akit leggyakrabban úgy írnak le, mint egy szőrrel borított emberszerű állatot. Csupán a köldöke körüli része csupasz, amely egyben a szörnyeteg egyedüli sebezhető pontja is.  Mivel egyik lábán palackot hord cipő helyett, csak ugrálva tud közlekedni. Hangos füttyszóval jelzi a területére betévedő embereknek, hogy forduljanak vissza az útról. Akik mégis tovább haladnak, a palacklábú hipnózis révén egy barlangba  csábítja őket, ott pedig felfalja mindannyiukat.