My Mommy Melody

Amikor a tesztem először pozitív lett a kisfiammal, a hatalmas öröm után átjárt a szívbe markoló félelem is: az előtte való nap ugyanis olyan baleset történt a családban egy, még a pocakban lévő kisbabával (igen, nem véletlenül nem "magzat" a megnevezés, már a sokadik hétben volt).

Na ezek után legyen vér a pucádban bejelenteni, hogy nálad viszont bizony jön a baba!

Sőt, ezek után légy kisimult, nyugalmat árasztó, örömittas zen-buddha - vagyakármilyennyugalmatárasztó kismama. Tudva, hogy bármiféle apró baleset is annak a kis csodának a még el sem kezdődött életébe kerülhet, aki épp benned növekszik. Akit valahogy Te kell, hogy megóvj - miközben valójában a testedet kell tudni uralni, mert valójában az végzi a piszkos melót. Akkor leginkább azért fohászkodtam, hogy minél előbb leteljen ez az idő, és végre a karomban tarthassam, mert meg voltam róla győződve, hogy akkor láthatnám, hogyha baj van, és egyből tudnék neki segíteni. Szuperhősnek képzeltem magam, aki azt hitte, itt kint sokkal biztonságosabb lesz neki (én kis naiv... taps és vállveregetés.. ja, nem).

Aggódom. Pedig nem is tudtam, hogy lehet ennyire...

Vannak napok, amikor teljesen jól érzem magam az anyaságban, és teljesen át tudom adni magam az ezzel járó örömöknek - valójában viszont a felszín alatt lüktet egyfajta aggódás, ami olykor felerősödik, és átveszi a gondolataimat: vajon jól csinálom? Jól nevelem? Mi lesz ha nem fogom tudni megvédeni?

Aggódom, mind a testi egészségéért, mind a lelki békéjéért. Persze az esetek többségében sikerül megfékezni a túlzott aggódást, viszont mikor túlcsordul, és esetleg beszélni kezdek róla, általában egy nyugodt vállrándítást, egy "aha, te is érted" típusú cinkos nézést kapok válaszul - amellett a kijelentés mellett persze, hogy :

"Ez a szülői lét. Ez ilyen, nyugi, ezt minden szülő átéli - még akkor is, ha a gyereke már felnőtt."

Nyilván higgadtan, tudatosan átgondolva a dolgot tudom: túlaggódom. Nem kicsit, nagyon.

Viszont annyi szörnyűséget hall az ember (és inkább hogy ne lásson senki rémeket, nem is hozok fel példákat...), az ember egyből a sajátjára gondol és félti.

Néha elfelejtem, mennyire tudja a helyét a világban

Még javában a hasamban úszkált, mikor már határozott véleménnyel volt a dolgokról - csak figyelnem kellett rá, mit mond.

Amikor az orvos ultrahanggal próbálta megnézni az első genetikain, esze ágában nem volt együttműködni. Pofozhatta az orvos a hasamat, itathatott velem vizet dögivel, ehettem a csokit... a kisfiam némi kávé unszolására volt hajlandó egy picit megmozdulni. Nem sokat. Csak egy kicsit, mert a kávé hatott rá, de továbbra se volt semmi kedve a vizsgálathoz.

Nem volt hajlandó beengedni magához a kólát, és ha alvásidőben mentünk NST-re megnézni a szívhangját és a magzatmozgást, biztos, hogy semmilyen unszolásra nem volt hajlandó megmozdulni, amíg az alvásideje véget nem ért.

Nyilván véleménye a dolgokról azóta is van, hogy elhagyta a meleg kis vackát a hasamban: megvannak azok a dolgok, amik érdeklik (vagy legalábbis jobban, mint más dolgok), és az a ritmus, amiben nyugodtan folyik a napja.

Nyilván szükség van anyára, az útmutatására, a gondviselésére, olykor csak a közelségére - de ezt gyakran annyira túlzásba visszük, hogy az egész átlendül a ló túlsó oldalára. Annyira kicsinek és gyámoltalannak tűnnek, hogy sokszor elfelejtjük, mennyivel ügyesebbek és mennyivel többre képesek, mint azt a borzalmas túlféltésben gondolnánk.

A másik véglet és az én személyes rémálmom: a helikopterszülők

Az olyan szülőkre használják ezt a kifejezést, aki folyton a gyerek körül köröz és nem enged teret neki. A problémát az okozza, hogy túl nagy felelősséget vállal a gyereket érő hatásokat illetően.

Ilyen kicsi korban még csak árnyékként követik, és minden játékát kontrollálják, előre megmutatják neki, mit kellene csinálni - később viszont már minden akadályt "lekaszál" a gyerek elől,  megválasztja helyette, mit tanuljon, mivel foglalkozzon és kivel barátkozzon. Ez a folyamat pedig felnőttként a saját életének kialakításában még súlyosabb problémákat okoz, mivel nem tud megfelelően leválni a szülőről, és a saját lábára állni. 

Hiába, azt mondják, a pokolba vezető út is szeretettel van kikövezve...

Adjuk meg a csöppségeknek  a bizalmat!

Amikor a kisgyerek járni tanul, az első lépések a legijesztőbbek, hiszen ezzel rögtön eltávolodik tőlünk. Ráadásul ott motoszkál bennünk az a fojtogató aggodalom, hogy "vajon sikerülni fog neki?" vagy hogy "Ugye nem esik el? Nem szeretném, ha beütné magát!" Hagyjuk, hogy amire maguktól is képesek, megcsinálhassák. Holott a szívünk mélyén valahol már tudjuk, hogy mikor már idáig jutottak, akkor képesek rá.

És ha mégsem? És ha mégis elesik? Tényleg egetverő katasztrófa lesz belőle?

Mindig is csodáltam a kisfiam, aki ha valamit a fejébe vett, akár negyvenszer is nekiugrott a dolognak. Ugyanazzal a lelkesedéssel, ugyanazzal a kíváncsisággal. Előbb vagy utóbb pedig igenis sikerült neki.

Attól, hogy valami nem sikerült, egy pillanatig nem éli meg kudarcnak; nem hagyja, hogy egy sikertelen nekifutás kizökkentse, ne adj ég elbizonytalanítsa önmagában vagy a képességeiben - Mi, felnőttek, hol vesztettük el ezt a képességünket?

Hagyjuk, hogy folyamatosan feszegessék a határaikat - és ezáltal sikerélményük lehessen.

Azt pedig igenis a legfontosabb hagyni és támogatni, hogy a sikereiket megélhessék, és büszkék lehessenek érte magukra.

Mi pedig legyünk egy kicsit büszkék a félelmeinkre, mert az csak azt jelzi, hogy szeretjük és féltjük, hogy fontos nekünk - de ne felejtsük el tudatosan a helyén kezelni! Ne engedjünk neki fölöslegesen teret. Mert egy szülőnek nem az a dolga, hogy eldöntse, mi legyen a gyerekből, hanem hogy támogassa őt abban, hogy felszabadultan önmaga lehessen, azért hogy amikor felnő, valóban a saját útján járjon.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
Friss tartalmakért kövesd az Instagram és Facebook oldalt!