A mai napon meglátogattuk őseinket, a gibraltári majmokat. Átsétáltunk a kifutópályán és brit felségterületre léptünk. Nem volt unalmas ez a nap sem! :-)

Reggel az egyik közeli boltban vettünk vizet az útra, majd visszamentünk a szállodába, ahol addigra megterítettek a reggelihez. Itt nem tartalmazta a szállás ára a reggelit, de nem volt gond, mert utólag is lehetett rendezni, így nekiláttunk falatozni a svédasztalos terül, terülj asztalkáról. 8,50 euróért annyit ehettünk, amennyi belénk fért. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk a vasútállomásra, ahonnan 11 órakor indult a vonatunk Algeciras városába. Útközben szép narancsfák alatt haladtunk, melyek roskadoztak a még csak félig érett gyümölcsöktől.

A vonat pontosan indult és mint előző nap, úgy most sem volt tolongás rajta, gyakorlatilag alig utazott rajtunk kívül más a szerelvényen. Nem is értem, hogy mivel közlekedik az a sok turista, akiket egész Andalúziában láttunk hömpölyögni az utcákon. Elsuhantunk néhány hegy és még több olívaültetvény mellett, de errefelé már narancsfák és citromfák is színesítették a tájat.

Mintegy két órányi utazás állt előttünk Algecirasig és ez remek alkalomnak tűnt, hogy behozzam a lemaradásomat a naplóírásban. Annyi impulzus ért bennünket eddig és olyan fáradtan rogytunk le esténként a szobánkban, hogy nem mindig tudtam befejezni az éppen aktuális történetek jegyzetelését, így most a vonaton igyekeztem bepótolni. 

Negyed kettőkor értünk Algecirasba, ahol éppen csak annyi időnk volt, hogy átszaladjunk a közeli buszpályaudvarra. Innen fél 2-kor indultunk tovább busszal La Línea de la Concepción kikötővárosba. Az út mindössze fél óráig tartott, de itt már elég nagy forgalomban haladtunk. Errefelé már érezhetően nagyobb volt az arab hatás, hiszen nagyon közel voltunk Marokkóhoz, több arab volt a pályaudvaron, sőt a hirdetések, óriásplakátok egy része is kifejezetten ennek a célcsoportnak szólt. A buszból jól láthattuk azt a hatalmas sziklát, amely már Gibraltárhoz tartozott és amelyet mai látogatásunk fő célpontjának szántunk. Tetejét éppen beborította egy nagy felhőtömb, amely egész délután ott szüttyögött a szikla körül, mintha csak beleakadt volna.

Viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásunkat, bejelentkeztünk, gyorsan lepakoltunk és 3 órakor már indultunk is gyalog Gibraltár felé! Igen gyalog, hiszen Gibraltár csak egy röpke sétányi távolságra van La Líneától, legalábbis akkor még így gondoltuk. Tulajdonképpen tényleg nem volt messze, csak ugyebár a frissen műtött térdemmel én még mindig csigalassúsággal tudtam közlekedni, szóval így a távolságok egy kicsit átértékelődtek. Mindenesetre azt hiszem, hogy ezen a napon csúcsokat döntöttünk, minden tekintetben... :-)

Talán érdemes megemlíteni, hogy La Línea de la Concepción még Spanyolországhoz tartozik, ugyanakkor Gibraltár már brit felségterületnek számít. A kettő közötti határátkelőt nyugodtan nevezhetjük a világ egyik legkülönösebb határszakaszának, mivel a két országot gyakorlatilag a gibraltári repülőtér kifutópályája szeli ketté. Kb. 2 kilométeres séta után értünk el a határátkelőhöz, ahol két külön biztonsági ellenőrzésen kellett átmennünk. Először a spanyolok, majd a britek ellenőrizték az úti okmányainkat, majd amikor végre odaértünk a határhoz, éppen lezárták sorompóval a kifutópályát, mert egy kisebb repülő szállt fel, majd röviddel azután egy British Airways gép szállt le. Mindez csak néhány percig tartott, utána azonnal felnyitották a sorompót és megindulhatott a forgalom. Mindenesetre nem mindennapi élmény volt a kifutópályán keresztül gyalogolni, ahol néhány perce még a gépmadarak gurultak!

 Íme az éppen leszálló repülőgép. Megjegyzem, hogy Gibraltár a világ harmadik legveszélyesebb repülőtere...

Fél 4-kor léptünk át brit területre, majd elindultunk megkeresni a felvonót, ami felvisz a szikla csúcsára. Eleinte csak mentünk a tömeg után, azt gondoltuk, hogy majd valahol ott lesz a közelben a Cable Car, amelyre még otthonról vettük meg a jegyeket online, hogy ezzel se töltsük az időt. Eddig mindent jól megterveztünk, leszerveztünk, mindig pontosan tudtuk, hogy mikor, merre kell mennünk, jól használtuk a GPS-t, nem nagyon tévedtünk el, de most valahogy elfelejtettük megnézni a térképen, hogy merre is van a felvonó állomása. Mentünk befelé Gibraltár belsejébe a megérzésünk és a táblák útmutatásai alapján.

Igen ám, csak addigra a térdem már majdnem felmondta a szolgálatot, muszáj volt leülni pihenni. Találtunk is egy nagy placcot, ahol számtalan étterem, kávézó és terasz hívogatta a megfáradt turistákat, az egyik ilyen teraszra lehuppantunk mi is. Kicsit furcsa volt, hogy az eddig megszokott "Hola!" és "Buenos dias!" vagy "Buenas tardes!" után most "Good afternoon, ladies!" köszöntéssel üdvözöltek bennünket. Mondjuk nagyon élveztem, mert imádom az eredeti angol kiejtést, mégiscsak ott éltem másfél évig közöttük... A rövid pihenő után indultunk is tovább, de még egy elég hosszú bevásárló utcán kellett átvergődnünk magunkat. Mindenféle üzletek sorakoztak az út két oldalán, állítólag errefelé nagyon olcsón lehet bevásárolni. Nekünk erre most nem volt időnk, gondoltuk, majd ha visszafelé jövünk, akkor talán benézünk egy-két üzletbe...

Végül egy rendőrtől kértünk útbaigazítást, aki megerősítette, hogy jó irányba haladunk, menjünk csak tovább és előbb-utóbb elérünk majd a felvonóig. Az igazi English kiejtésétől teljesen elolvadtam, zene volt füleimnek. :-) Majdnem 3 kilométert gyalogoltunk a kifutópályától a Cable Carig, de végül megérkeztünk az alsó állomáshoz, ahol rengetegen álltak sorban jegyért. Most is jó döntésnek bizonyult, hogy mi már előre megvettük, mert így a  pre-paid sorba mehettünk, majd a második  kabinba befértünk és már libbentünk is felfelé. A fülkéből csodaszép látvány tárult elénk, visszatekintettünk La Línea de la Concepción felé és rengeteg hajót láttunk ringatózni a tengeren.

Innentől egy külön történet kezdődik, amely elsősorban a majmokról és a hozzájuk fűződő viszonyomról szól... Hozzáteszem, hogy eddig semmilyen viszonyban nem álltunk, inkább semlegesnek mondanám, de a mai nap után..., na de ne szaladjunk ennyire előre. Ha valaki nem hallott volna róla, akkor néhány szóban elmesélem, hogy a gibraltári szikla és természetvédelmi terület az egyetlen olyan hely Európában, ahol a majmok szabadon élnek és bemehetnek közéjük a turisták. Mi természetesen kíváncsiak voltunk ősapáinkra, ezért nem is volt kérdés, hogy felmegyünk. Szerencsére indulás előtt elolvastunk néhány útleírást, ahol figyelmeztettek bennünket, hogy legyünk óvatosak, mert ezek a majmok nagyon szemtelenek és ügyesek, igyekeznek kirabolni a turistákat és rögtön tudják, hogy miképpen kell kinyitni a táskák zárjait, szóval nincs akadály előttük. A felvonónál nem igazán láttunk különösebb figyelmeztetést, csupán annyit, hogy nem lehet etetni őket, de egyebekről nem szóltak. Mindenesetre mi a hasunkra fordítottuk a hátizsákunkat és két kézzel fogtuk magunk előtt, hogy a kis szemtelen rablók ne tudjanak elvenni tőlünk semmit. Ilyen elővigyázatossággal felvértezve érkeztünk meg a felvonó felső állomására. 

Ahogy megállt a kabinunk, huppsz, máris ráugrott egy majom a fülke tetejére és onnan próbált zsákmányhoz jutni. Mindenki nagyon virgonckodott, főleg, amikor megjelentek a társai is, sokan vihorásztak és elkezdődött a fényképezőgépek kattogtatása. 4-5 majom ücsörgött a terasz párkányán, majd egy néhány lépés után Erika a legnagyobb természetességgel odament a korláthoz és megállt. Abban a pillanatban az egyik majom megmozdult és szintén nagy lazasággal odasétált a korlát peremén Erikához és rátette a mancsát Erika vállára. Én közben elkezdtem fotózni, nehogy elszalasszam a pillanatot, de közben már paráztam is a gondolattól, hogy ilyen közel vannak ezek a kis csúfságok. Erika nyugodtan tűrte a majom közeledését, teljesen higgadt maradt csak nevetett, úgy tűnt, hogy szó sincs itt rablási szándékról, egy kis idő múlva teljes szimbiózisba kerültek. A majom teljesen Erika háta mögé araszolt (a hátizsák ugyebár elöl volt, tehát nem azt kereste), majd később már mindkét mancsát rátette a vállára, gyakorlatilag átölelte Erikát. Az eszem megáll, teljesen egymásra hangolódtak! :-) Eközben én szétaggódtam magam, hüledeztem, de közben persze szorgosan fotóztam a jelenetet. 

Sokan odajöttek hozzánk, fotóztak, videóztak, de senki nem mert a korláthoz jönni, csak nevetgélt a sok turista és tetszett nekik Erika és a majom egymásra találása. Na, ekkor azt gondoltam, hogy nekem is kell ilyen majmos fotó és megkértem Erikát, hogy cseréljünk, most ő fotózzon engem. Megpróbáltam a korláthoz közeledni, arra gondolván, hogy majd hozzám is odajön a majom, de amikor csupán másfél méterre lehettem tőle, akkor nemhogy odajött volna hozzám, netán átölelt volna a szép fotó kedvéért, hanem egyenesen rám ugrott, jobban mondva beleakaszkodott a hátizsákom oldalzsebébe és elkezdte kinyitni! Mindez egy pillanat tört része alatt zajlott, időm sem volt felocsúdni, csak sikoltoztam, hogy "Erika, Erika! Most mit csináljak?!" Bepánikoltam, persze közben próbáltam a majom karmait lefejteni a táskáról, de nem sikerült, gyakorlatilag pörgött velem a kis dög a hátizsákkal együtt. Kapaszkodott a hátizsák oldalzsebébe, amelyet egyből kinyitott, rögtön tudta, hogy hol és hogyan kell. Ezalatt Erika szinte fetrengett a röhögéstől, de nem csak ő, hanem az egész turista had én meg ott birkóztam azzal a dög majommal, aki még vicsorgott is rám! Nyilván már az elején megérezte, hogy félek tőle és könnyű préda lehetek, a támadás után meg  teljes testemmel remegtem, semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak hogy megszabaduljak tőle és hogy megússzam harapás nélkül. Végül nagy nehezen sikerült kimenekítenem a hátizsákomat a mancsából és néhány nagy levegővétel után konstatálnom, hogy még élek! :-) Egy, azaz egy darab fotót azért sikerült Erikának is készítenie rólam a nagy hahotázás közepette... Ha-ha-ha. :-)

Innentől persze nem tudtam felhőtlenül élvezni a gyönyörű természetvédelmi terület szépségeit, mert mindenütt ott ólálkodtak a kis piszkok. Szerencsére a többiek ügyet sem vetettek rám, de én alig mertem elmenni mellettük, akárhányszor csak előkerült egy nagyobb család. Sokszor egymással is verekedtek és civakodtak, nem tagadom, hogy ilyenkor volt bennem némi káröröm. :-)

Az idő nagyon meleg volt, de az a felhő, amit a buszról láttunk még mindig ott lebegett a szikla körül, tényleg beleakadhatott a csúcsba, mert nem akart eltűnni onnan.

Időnként azért kegyesen odébb libbent és ilyenkor tudtam néhány szép fotót is készíteni az alattunk tátongó mélységről és a kikötőről.

A természetvédelmi területen lehetőségünk volt bemenni a Saint Michael cseppkőbarlangba is, bár a bejutás nem volt zökkenőmentes, tekintve, hogy egy majom himbálózott a bejárat közelében. Megkérdeztem a jegykezelőt, hogy a majmok be tudnak-e jönni a barlangba, mire nagyjából megnyugtató, nemleges választ kaptam. Csak  később hozzátette, hogy elvileg.... Köszi!

A barlang nagyon szép volt és a levegő is sokkal hűvösebb, mint odakint, ráadásul itt legalább biztonságban éreztem magam. Eltöltöttünk bent egy kis időt, aztán visszaindultunk a felvonóhoz. Útközben még találtunk egy pillangós útjelző táblát, ami Erikának nagyon megtetszett. :-)

A felvonóig már alig tudtam elmászni, annyira fájt a lábam. Sokat sétáltunk ma La Líneában és Gibraltárban, amire még jócskán rátettünk egy lapáttal itt fönt a sziklán is. Nem biztos, hogy erre gondolt az orvosom, amikor engedélyezte a műtét utáni turistautat... :-) Végre azonban elértük a felvonót és elindultunk lefelé. Közben kattintottam néhány fotót, íme.

Földet éréskor már nagyon éhesek voltunk, így elhatároztuk, hogy Gibraltárban fogunk vacsorázni. A hosszú sétálóutcán beültünk egy étterembe és stílusosan fish and chips-et rendeltünk. Finom volt és legalább addig is ülhettem.

Visszafelé már minden üzlet zárva volt, mivel azt elfelejtettük, hogy a briteknél nem divat a késő esti nyitva tartás, nem úgy, mint a spanyoloknál, akik inkább este élnek. Sajnos a hosszú utat visszafelé is meg kellett tenni és akkor már tényleg egy csigához hasonlítottam. Lassan, lassan csúsztunk vissza La Línea de la Concepción városába a gibraltári kifutópályán keresztül. Bye, bye Gibraltár, izgalmas voltál! :-)