Ebben a bejegyzésben elmesélem, hogy miért nem indultunk el az Angol Útra és milyen tervek születtek helyette...

Az alábbi képet szemügyre véve a fotón szereplő épület akár egy kellemes zarándokszállás vagy egy természetközeli csendes hostel is lehetne, ahol békésen pihen egy nyári délutánon a sok megfáradt vándor. Lehetne egy modern albergue, de nem az. Hiányoznak a száradó ruhák, a serényen pakolászó peregrinók és peregrinák, minden olyan steril, túl tiszta. Igen, valóban tiszta és steril, még szép hogy az, hiszen ez egy kórház. Nem nehéz kitalálni, hogy az idei zarándokutam elhalasztásában szerepet játszott eme díszlet, de ne szaladjunk ennyire előre...

A történet úgy kezdődött, hogy áprilisban - éppen, amikor az El Camino Party szervezésében egy rövid túrára indultunk a Budai-hegyekbe - felhívtam Erika peregrinát, hogy van-e kedve idén is egy rövidebb caminón sétálni velem. (Erika az a zarándoktársam, akivel együtt jártuk a 2016-os Francia, majd a 2018-as Portugál Utat.) Rövid, kb. 3 másodperces gondolkodás után Erika kinyilvánította, hogy "Hát jó, menjünk." :-) Innen a dolog el is dőlt, megbeszéltük, hogy csak két hétben tudunk gondolkodni és néhány napon belül a repülőjegyet is lefoglaltuk. A terv az volt, hogy az idő rövidsége miatt most csak az Angol út és a Santiago - Muxia szakasz fér bele. Utóbbira már évek óta készültem, de valahogy sohasem tudtam megjárni gyalogosan, mert vagy az idő hiánya vagy sérülés és egyéb tényezők hátráltattak, de tudtam, hogy az egyik legszebb szakasz vár ránk.

Ahogy az lenni szokott, nagy lelkesedéssel készültem az útra, még az sem szegte kedvem, hogy valamikor május végén elkezdett fájdogálni a térdem. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, azt gondoltam, hogy porckopás és rendületlenül kapkodtam rá a porcerősítő kapszulákat. 8 évvel ezelőtt, az első utam előtt ugyanígy fájt a térdem és akkor elkezdtünk egy három alkalmas porcregeneráló injekció kúrát, ami annyira jól működött, hogy egészen idáig semmi panaszom nem volt a térdemre, pedig rendesen megdolgoztattam az elmúlt néhány évben. Na jó, tavaly Porto előtt a sok gránitkő miatt egy kicsit fájt, de a parti út mentén a deszkapallók áldásos ruganyossága helyrehozta és azóta sem volt semmi problémám vele. Eddig. Most azonban valami nem tetszett nekem... Az csak később tudatosult bennem, hogy egyszer, amikor felmásztam a háztartási létrára a WC lehúzót kiakasztani, akkor rosszul léptem és lefelé kissé kicsavarodva landoltam. Na, az nagyon fájt, de akkor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget... A térdem csak nem akart javulni, pedig már a munkahelyemen is jegeltem - jobb híján egy fél zacskó mirelit zöldborsóval - és megfogadtam a jó szándékú tanácsokat is, miszerint sok zselatint, kocsonyássá főtt húslevest és egyéb ilyen nyalánkságokat kell enni, mert az jót tesz a porcoknak. Főztem is olyan levest, hogy amikor kihűlt, akkor a kanál is megállt benne! A térdem azonban nem lett jobb és az idő haladt...

Ekkor már fizioterápiára is jártam, mindenféle áramot vezettek belém, de csak feszültebb lettem tőle, a térdemnek nem használt. Ekkor felhívtam a régi orvosomat és elmondtam neki, hogy mi történt és hogy úgy tűnik "csak" 8 évig bírta a porcregeneráló injekció, meg kellene ismételni, mert megint fáj a térdem. El is mentem hozzá, megtekergette, húzogatta a lábam, de nem voltak olyan tipikus tüneteim, ami más problémára utalt volna, így hát elkezdte az immár 4 alkalmas injekció kúrát. Ez azt jelenti, hogy négy egymást követő héten egy-egy jókora adag hyaluronsavas injekciót fecskendezett be a térdízületembe én meg reménykedtem, hogy ettől a dolog egyszer s mindenkorra, de legalábbis jó ideig megoldódik. De nem. Amikor végére értünk és nem javult a helyzet, akkor elküldött MRI vizsgálatra, ami feketén-fehéren kimutatta, hogy porcgyűrű szakadásom van. Nem nagy, de ahhoz épp elég, hogy ne tudjak rendesen járni, főleg caminózni. Ekkor az orvosom kimondta az ítéletet, hogy mielőbb  meg kell műteni, mert ez magától nem fog meggyógyulni. Július végén jártunk már, a repülőjegyünk pedig augusztus 17-re szólt... Innen felgyorsultak az események, kitűzte a műtét időpontját és felhívta a figyelmemet arra, hogy a műtét után jó néhány hétig nem terhelhető a lábam, tehát biztosan nem tudok vele elindulni az Angol Útra. Meg kellett ígérnem neki, hogy lemondok erről a tervemről... Mit mondjak, elég rossz kedvem lett tőle, még sohasem kellett elhalasztanom az utamat, ráadásul nemcsak magam miatt, hanem Erika miatt is aggódtam, hiszen közösen indultunk volna. Nem tehettem azonban mást, próbáltam feldolgozni a történteket és az adott időpontban bevonultam a kórházba. Az legalább szép volt, ha már így alakult, akkor legalább a környezetben gyönyörködhettem, jobb híján...

Tudtam, hogy nem vagyok egyszerű eset, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna! :-) A műtét napján éhgyomorra kellett mennem és reggeltől már vizet sem ihattam. A kórházi protokoll szerint először a nagy műtéteket végezték el és utána következtek a kisebb, artroszkópos műtétek, mint amilyen az enyém is.  A probléma csak az volt, hogy az előző műtétek nagyon elhúzódtak, így én már nem kerültem sorra aznap. Kora délután jött oda hozzám az orvosom - amikor még mindig tartott egy csípőprotézis műtét - és elnézést kért, hogy már nem fogok beleférni, de másnap már egészen biztosan. Na jó, legalább megkaphattam az ebédemet, mert addigra farkaséhes voltam már és ihattam is egy csomó vizet. Másnap aztán kezdődött minden elölről, koplalás, szomjazás... Annyi jó azonban történt még aznap, hogy meglátogatott az egyik caminós zarándoktársunk, aki történetesen szintén Erika és véletlenül éppen aneszteziológus. Ha már így alakult és mivel még tudtam járni, kiültünk a kórház parkjában egy padra és beszélgettünk egy jót. Ellátott minden jó tanáccsal, hogy mire figyeljek majd a műtétet követően és én annyira, de annyira hálás voltam neki, hogy rám szánta az idejét! Ezúton is köszönöm! :-)

A fenti képet a kórteremből fotóztam, amikor nem igazán tudtam magammal mit kezdeni a várakozás ideje alatt. A műtétet ugyan elhalasztották egy nappal, de még reggel megjelölték a problémás lábamat, biztos, ami biztos, nehogy az egészségeset kezdjék operálni. :-) Igen ám, csak hogy én este a zuhany alatt lemostam és másnap ott álltam jeltelen lábbal és azon aggódtam, nehogy eltévesszék! :-)

Na, eljött a műtét napja. Koplalás, szomjazás, aztán kaptam valami happy tablettát, amitől kicsit kótyagos lettem, mint aki megivott néhány pohár vino tintót. A műtétet nem altatásban, hanem gerincben történő érzéstelenítéssel végezték artroszkóppal. Ez egy olyan eljárás, amikor nem vágják fel az adott területet, hanem két kis pici lyukon át vezetik be a sebészeti eszközöket a problémás helyre, majd egy képernyőre kivetítve és kinagyítva vezérlik le a műtétet. Az altatóorvos megkérdezte, hogy akarom e nézni a képernyőn. Naná, ki nem hagynám, hogy a saját műtétemet végignézzem! Főleg úgy, hogy előtte otthon már megnéztem egy csomó videót a Youtube-on, szóval nagyjából tudtam, hogy mi vár rám. Nem kell aggódni a gyengébb idegzetű olvasóimnak, nem fogom elmesélni a műtét részleteit, mindenesetre nagyon érdekes volt és örültem, hogy láthattam. Csak az zavart egy picit, hogy nem színes, hanem fekete-fehér volt a képernyő. :-)

A lényeg, hogy túl vagyok rajta, a fenti kép a műtét után pár órával készült, amikor még úgy be voltam tekerve fáslival, mint egy múmia, az alsó pedig másnap reggel. Ezzel a pici kötéssel engedtek haza és innentől megkezdődött a rehabilitációs folyamat.

Eleinte alig tudtam behajlítani a térdemet, de most már lényegesen jobb, pedig még csak másfél hét telt el a műtét óta. Azt mindenesetre belátom, hogy ezzel a lábbal nem tudtam volna elindulni az útra, de azon vagyok, hogy minél előbb meggyógyuljak. Ehhez kaptam egy gyógytorna gyakorlatokból összeállított segédletet is, amit minden nap - akár  többször is - el kell végeznem.

Ez a történet egy kissé szomorúnak tűnik, nem is volt jó kedvem tőle, de már túltettem magam rajta. Hogy mégse legyen szomorú a vége, igyekszem egy kicsit vidámabb dologgal is előrukkolni... Szóval, miután megvettük a repülőjegyeket áprilisban és Erikával is egyeztetnem kellett a halasztást vagy lemondást illetően, végül úgy döntöttünk, hogy az idén kihagyjuk a zarándoklatot és inkább elmegyünk turistáskodni Andalúziába! Az orvosommal megbeszéltem a dolgot és meg kellett ígérnem, hogy nem terhelem túl a lábamat, ez esetben engedélyezte, hogy ebben a formában elinduljak. Azért is döntöttünk Andalúzia mellett, mert már évek óta vágytam arrafelé és eredetileg is Sevillából jöttünk volna haza. Így legalább a visszafelé repülőjegyeket nem veszítjük el, az odafelé szólót pedig némi ráfizetéssel átfoglaltuk Faróba. Most már csak az kell, hogy napról napra erősödjek és készen álljak az Andalúz körútra. Hiába, nem tudok elszakadni Spanyolországtól! Szurkoljatok, hogy jól sikerüljön az utunk! :-)

Ps.: Muxiana nem adja olcsón magát! Még mindig hátra van a Santiago - Muxia szakasz, de egyszer majd csak sikerül az is!