El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

Portugál út 2018. - Muxia - Santiago - Porto - Bp

2018. szeptember 24 - 25.

2019. június 23. - Andrea az El Caminón

Úton hazafelé Portón keresztül. Egy utolsó café con leche, egy utolsó süti és búcsú a Portugál Caminótól. Összegzés és új tervek, mert az úton nincs megállás... Adios, amigos! :-)

1_el_camino_busszal.jpg

Eljött hát a búcsú ideje, így kora reggel ismét buszra szálltunk, hogy magunk mögött hagyjuk a tüneményes Muxiát. Pár perccel háromnegyed 7 előtt begördült a buszunk, amely pillanatok alatt megtelt utasokkal, csupán néhány ülőhely maradt még szabadon. Az utazók többsége zarándok volt, de azért akadt néhány munkába induló helyi ember is, az volt a közös bennünk, hogy mindannyian Santiagóba igyekeztünk.

Röpke két óra múlva már a santiagói buszpályaudvaron találtuk magunkat, ahol még további két óra állt rendelkezésünkre a csatlakozásig. A korábbi évektől eltérően ugyanis idén nem repülővel terveztünk eljutni Madridig vagy Barcelonáig, ahonnan közvetlen járatok indulnak Budapestre, hanem egy másik útvonalat választottunk. A legjobb megoldásnak tűnt - és így utólag is megerősíthetem, hogy jó döntést hoztunk - Santiagóból busszal eljutni Portóba, majd másnap onnan közvetlen repülőjárattal haza Budapestre. Maradt tehát két óránk a portói busz indulásáig, de Erika lába annyira fájt, hogy ő inkább ott maradt a pályaudvaron, amíg én elmentem egy boltba reggeliért és beültem egy kávézóba a szokásos café con lechét elkortyolgatni.

A buszunk 10 órakor indult, a spanyolokhoz képest meglepő pontossággal. :-) A jegyeket még itthonról foglaltuk le és meglepően jó áron sikerült hozzájutnunk, ráadásul a túrabotokkal sem kellett bajlódnunk, ellentétben a repülővel, ahol nem lehet felvinni az utastérbe. Itt egy mozdulattal zutty, beraktuk a botokat és a hátizsákokat a csomagtérbe, majd kényelmesen felszálltunk a buszra. Ezúttal is a jobb oldali két első ülést sikerült lefoglalnunk, semmi sem akadályozta a panoráma kilátást és hogy néhány utolsó fotót elkattintsak az útról. Furcsa érzés volt Santiago utcáit egy járműből szemlélni, látni azokat a helyeket, ahol annyiszor haladtam már el gyalog és hátizsákkal...

Az autópályán már tempósan haladtunk. Hamarosan elértük Vigo városát, átsuhantunk néhány alagúton, majd végérvényesen magunk mögött hagytuk Galiciát. 

Mindössze 4 órányi buszozás után elértünk Portóba, ahol több állomásnál is megállt a buszunk, de mi természetesen a szállásunktól legmesszebb lévő megállónál, a Casa da Musica pályaudvarnál szálltunk le. :-) Sebaj, innen csak 20 perces metrózás visszafelé és már ott is voltunk ismét a Via PortusCale alberguénél, ahol két hete is megszálltunk.

10_el_camino_porto_metro.jpg

Egy rövid pihenő után megint szétváltunk, mert Erika lábfájdalmai nem tették lehetővé, hogy órákat bolyongjon vele a belvárosban, én viszont mindenképp be akartam menni egy kicsit körülnézni. Így történt, hogy ismét metróra pattantam és irány a city! :-)

11_el_camino_porto_metro.jpg

Én nem tudom hogyan történt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott ülök egy cukrászdában és egy finom kávé mellett az alábbi sütit majszolgatom. Nem tudtam ellenállni és Erika nem volt ott velem, hogy visszafogjon... :-)

12_el_camino_porto_suti.jpg

Aztán még sétáltam egyet azokon az utcákon, ahol 2015-ben már szintén megfordultam.

13_el_camino_porto_templom.jpg

Ez a templom sehogyan sem akart ráférni a fotóra, azt a ronda darut meg sehogyan sem tudtam lehagyni róla. 

14_el_camino_porto_templom.jpg

A sétálóutcán most is ugyanúgy hömpölygött a tömeg, mint annak idején. Rengeteg turista és még több helyi mászkált az utcákon. Érdekes színfolt volt ismét a Via Catarina épülete, amelyet három évvel ezelőtt kék bolyhokkal, most pedig pink színű csőinstallációval díszítettek a vicces portugál dizájnerek. :-) 

Aztán még egy azulejo csempés templom, amely nem akart elférni a fotón...

18_el_camino_porto_templom.jpg

... így jobb híján álló formátumban is megörökítettem, hogy a teteje is látszódjon valamennyire.

19_el_camino_porto_templom.jpg

Amikor visszatértem a szállásra, nagyon rossz érzés volt megélni, hogy mi az utolsó éjszakánkat töltöttük el Ábel alberguéjében, a többiek viszont még az út elején jártak és csak másnap kezdték a zarándoklatukat. Ez meglátszott a viselkedésükön és a felszerelésükön is, a legtöbben nagyon frissek, energikusak voltak, tele izgalommal és várakozással, a ruháik tiszták, majdhogynem vasaltak, mi pedig kissé lestrapáltak, fáradtak, napbarnítottak voltunk, de mindenképpen feltöltődve hajtottuk álomra fejünket.

A másnap délelőtt azzal telt, hogy a környéken alig találtunk egy nyamvadt boltot, de végül nagy nehezen mégis, ahol többek között vettünk egy tekercs fóliát és azzal tekertük körbe Erika hátizsákját. A lenti képen látható az eredmény a két pár túrabottal együtt. :-) Így viszont sokkal olcsóbb volt, mint a reptéri fóliázó szolgáltatás...

20_el_camino_repuloter_hatizsak.jpg

Ahogy ígértem, néhány gondolatot megosztanék veletek erről az utamról összegzésül.

Nos, ami leginkább eltért az eddigi utaktól, az a tömeg. Mentem én már szeptemberben máskor is, 2011-ben a Francia Úton, majd 2015-ben a Portugál Út belső szakaszán, de ekkora tolongásra nem számítottam. Talán az lehetett a gond, hogy a parti út nagyon népszerűvé vált az utóbbi időben és ezzel a népszerűséggel nem tudtak lépést tartani a szállások. A municipal alberguékben nem lehet előre lefoglalni az ágyakat, amivel nincs is semmi gond így önmagában, valahol ez a természetes elvárás egy zarándokszállástól. Csakhogy. Ezeken a szállásokon többször is előfordult, hogy a saját lassabb tempónk miatt a fiatalok sokkal hamarabb beértek és bizony elfoglalták az ágyakat, mielőtt mi odaértünk volna. Ilyenkor nem maradt más választásunk, mint privát szállást keresni és magasabb áron (cserébe viszont komfortosabb körülmények között) megszállni. Sokszor kényszerültünk arra, hogy amikor esélytelennek tűnt reális időben beérnünk a célul kiválasztott településre, akkor már eleve előre lefoglaltunk egy szobát vagy két ágyat valami magán panzióban vagy privát alberguében. A szállásmizéria miatt ritkábban tudtunk megszállni normál alberguékben, emiatt nem is alakultak ki olyan caminós ismeretségek, barátságok, nem formálódott olyan közösség a zarándokok között, mint az eddigi útjaim során bármikor. Ez a hiányérzet sajnos megmaradt bennem az út végén... Talán csak Tomar és Porto között volt erre lehetőség, de onnantól épp azokat vesztettük el, akik Porto után a belső úton folytatták a gyaloglást, mi viszont a parti úton mentünk tovább.

A másik dolog az óceán. Nagyon izgatott a dolog, milyen lehet az óceán partján haladni, mennyiben tér el a több úttól, így nem is volt kérdés, hogy ebben az évben errefelé menjünk. Ugyanakkor nem vagyok olyan nagy rajongója az óceánnak és a nagy vizeknek, mint például Erika, de engem is vonzott ez az új közeg. Nos, így utólag azt kell mondjam, hogy talán éppen az óceán és a víz járult hozzá ahhoz a feelinghez, ami kissé eltért az eddigi útjaimtól. Sokszor haladtunk keresztül napernyős beacheken, homokfövenyes strandokon és ilyenkor valahogy nehezen tudtam rávenni magam, hogy magamban elmélkedjek, a gondolataimba merüljek, hiszen túl sok impulzus ért egy-egy ilyen helyen. Azt hiszem jobban szeretem az erdők, mezők és út menti patakok társaságát, mint a hatalmas víztömeget... Félreértés ne essék, az óceán egyébként gyönyörű, csodálatos hullámokat és festői látképeket volt szerencsém megcsodálni ezalatt az egy hónap alatt, de legközelebb már ismét a szárazföld belsejében tervezem a következő utat... :-) 

A terepviszonyok. Errefelé nem voltak hatalmas hegyek, nagyobb emelkedők is csak ritkán fordultak elő, mégis majdnem lesérült a bal térdem, Erikának pedig nagyon tönkrement a lába az út végére. Hogy miért? A sok aszfalt és főleg a sok gránitkő miatt elsősorban a portugál szakaszon. Porto előtt már annyira fájt a térdem, hogy csak fájdalomcsillapítóval tudtam menni, Erika pedig használni kényszerült a bokarögzítő bandázst, amit még a 2016-os utunkon szerzett be egy fáradásos törés miatt. Ha valaki most tervezi a Portugál Utat, annak nem árt felkészülni ezekre a kemény talajviszonyokra.

Mindazonáltal a portugál emberek kedvessége, a gyönyörű tájak, a szép templomok, változatos természeti szépségek, a jó időjárás (néha túl jó is!), finom ételek és finom borok, na és persze a jó zarándoktárs Erika személyében egy nagyon szép zarándokutat eredményezett, amire hálás szívvel emlékezem a mai napig. Sok tapasztalatot gyűjtöttem, melyeket remélem, hogy hamarosan felhasználhatok a nem is olyan távoli jövőben... És hogy kivel? Naná, hogy Erikával vágunk neki ismét egy új útnak, de erről majd később... :-)

Buen camino minden úton lévőnek!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr4414885908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása