Eltévedések, plusz kilométerek, tömeg, szállásmizéria, estére azonban minden jóra fordult, mert megérdemeltük! :-)
A teljesen completto, azaz fullra feltöltött szálláson még majdnem mindenki aludt hajnali 5 órakor, amikor elkezdtünk készülődni. Érzékeltük, hogy a Portugál Camino Costán, vagyis a Parti Úton már sokkal többen vannak, mint Portóig bármikor. Előző nap szerencsére korán beértünk a szállásra, de a mai napra sokkal hosszabb utat terveztünk, ezért már reggel 6-kor elindultunk, hogy reális esélyünk legyen zarándokszálláson szabad ágyat kapni.
6 órakor még koromsötét volt és valahogy nem találtuk sem a kagyló, sem a nyíl jelet, ott bolyongtunk a város egyik terén, amikor csatlakozott hozzánk Cecile, a dél-afrikai peregrina, aki valami applikációt nyomkodott a telefonján, majd közölte, hogy már tudja az irányt, kövessük. Elindultunk hát a ködös, párás reggelen Cecile után, de sajnos jóval nagyobb kerülő úton sikerült csak kikeverednünk az óceánpartra és kétszer akkora távolságot tettünk meg, mint amely a térképek alapján indokolt lett volna. Fél 8-kor még mindig a városban kóvályogtunk, akkor értünk az óceán partján lévő Mi Urunk Plébániatemplomhoz, amely tiszta időben nagyon különleges lehetett a kör alakú alapzatával, de a sűrű ködben alig láttunk belőle valamit.
Sajnos egy nagyon rossz élményben is volt részünk azon a reggelen. Álmosan, komótosan lépkedtünk a parti sétányon, ahol vasárnap lévén a kora reggeli időben még senki nem járt arrafelé rajtunk kívül, amikor hirtelen egy autó hangja törte meg a csendet a tőlünk kb. 50 méterre lévő autóúton, majd egy csattanás, csörömpölés és a villanypóznák megremegése késztetett megállásra bennünket. Rettenetesen megijedtünk, szinte földbe gyökerezett a lábunk, majd pár másodperc múlva mindannyian - Ági, Cecile, Erika és én - elindultunk a baleset irányába. Pár lépés után már láttuk az autót is, amint keresztbefordult az úton, valószínűleg megcsúszhatott és nekiment a villanyoszlopnak is, de szerencsére a saját lábukon szálltak ki belőle az utasok és elkezdtek telefonálgatni. Mivel láttuk, hogy nincs nagyobb baj csak a csattanás volt iszonyúan ijesztő, visszafordultunk a saját utunkra és folytattuk a gyaloglást, de rettenetesen rossz érzések kavarogtak bennünk, nem kívánom senkinek ezt az élményt.
A szürke, nyirkos reggelen nem sokat láttunk a természet szépségeiből, alig vártuk, hogy kivilágosodjon és a nap eloszlassa a párát és a felhőket. 8 órakor értünk Póvoa do Varzim egyik jellegzetességéhez, a Casinóval szemközti azulejo csempe panelekhez.
A széles parti sétány túloldalán éppen akkor nyitott ki egy kávézó, bementünk és megreggeliztünk, aztán elköszöntünk Cecile-től, aki lassabban akart haladni nálunk. Ilyen is ritkán fordult elő velünk, hogy egy sportos, fiatalabb csajszi gyorsnak találja a tempónkat! :-) Cecile nyilván szándékosan akart lassítani, el is mondta az okát, rengeteg ideje volt még...
Napos időben biztosan többen jártak volna a sétányon, de ezen a szürke vasárnap reggelen nem sok emberrel találkoztunk, a város még csak akkor kezdett ébredezni. Egyébként szép, rendezett üdülőövezeten jártunk, nagy apartmanok, zárva lévő kölcsönzők, büfék, szabadtéri kosárlabdapályák és még megannyi létesítmény, amelyek mind a tengerparti pihenést szolgálják. Mi azonban másért voltunk itt, ezért néhány fotó elkészítése után folytattuk utunkat. Néhány perc múlva egy igen ritka és különleges csemegét kaphattam lencsevégre egy part menti árus jóvoltából. A képen látható képződmény - nem, nem a sárkány bütyke - a percebes, vagyis más néven a kacsakagyló. Volt szerencsém 2016-ban Muxiában megkóstolni, állítólag finom, de ... szóval ízlések és pofonok... :-)
Végre előkerültek megint a deszkapallók, melyeket nagyon megszerettem, szinte szárnyaltam rajtuk és éreztem, hogy a térdemnek is jobb lett, mióta nem kellett annyi köves úton gyalogolnunk. Porto előtt már nagyon szenvedtem a sok aszfalttól és kőburkolattól, de ezeken a pallókon egyszerűen imádtam menni! Itt már egyre több futóval és bringással találkoztunk, sőt, időnként néhány új hátizsákos arc is előbukkant a semmiből. Sűrűsödött a mezőny...
Az egyik part menti bárnál Jakab-kereszttel megfestett kagylókat is lehetett vásárolni, de mi csak nézelődtünk, hiszen nekünk már volt a hátizsákunkra kötve egy-egy példány.
Az időjárás még mindig elég pocsék volt, nem a hőmérséklet, hanem a pára miatt. Az eső ugyan nem esett, de a hajamról már csöpögött a víz a páralecsapódás miatt, a napot pedig eltakarta a szürke trutyi, nem lehetett túl messzire ellátni.
Ági peregrina - aki Portóban csatlakozott hozzánk - a saját testsúlyához képest elég nagy hátizsákot cipelt és valószínűleg még a hozzászokás fázisában volt, amikor Erikával mi már rendelkeztünk némi edzettséggel a 12. napon. 10 óra körül Ági jelezte, hogy muszáj neki megállni pihenni, mert nem bírja tovább, mi viszont éppen lendületben voltunk, ezért megbeszéltük Ágival, hogy maradjon le nyugodtan, pihenjen egy kicsit és majd a következő bárnál megvárjuk. Eltévedni nem lehet, hiszen csak egyenesen kell haladni, szóval kizárt, hogy ne vegyük észre egymást. Akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk...
Egy idő után elfogytak a fapallók és az út bekanyarodott a szárazföld felé, majd átváltott az utálatos gránitköves burkolatra. Nesze neked parti út és deszkapallók! Ez még nem lett volna baj, de a húsz percnyi távolságra remélt bár csak nem akart előkerülni, hiszen már nem tengerparti üdülőövezetben, hanem mezőgazdasági területek között haladtunk, ahol bár helyett sárga virágú tök és kukoricaföldek szegélyezték az utat. Erika el is kezdte énekelni, hogy "sárgán virágzik a tök, lassan hazadöcögök...", én pedig a "zöld a kukoricaszár, mégis elmúlik a nyár" kezdetű dalocskát dudorásztam kínomban. :-) Hiába fordultunk többször is hátra, Ágit nem láttuk sehol, de nem aggódtunk, mert majd a bárnál bevárjuk. Csak már kerülne elő az a bár! Ekkor feltűnt előttünk három turista zarándoknő - azért hívom így őket, mert csak egy csöppnyi tornazsák-szerű hátizsákot cipeltek, nyilván autóval küldték előre a rendeset - és meglehetősen lassan kóvályogtak. Addigra már mi is nagyon fáradtak voltunk, tehát hasonló sebességgel vánszorogtunk és nem is igazán tudtunk másra koncentrálni, mint hogy legyen már valahol egy pihenőhely, ahol le tudunk ülni. Itt követtük el a hibát. A három nőci befordult előttünk balra egy keresztúton és mi anélkül követtük őket, hogy megbizonyosodtunk volna arról, hogy a kijelölt úton járunk. Meg sem fordult a fejünkben, hogy letértünk az útról, csak mentünk utánuk. Nagyjából 600 méter után kiértünk a partra és végre ott találtunk egy bárt, ahova egyből lerogytunk.
Jó fél órát pihenhettünk az óceánparti bár kerti asztalainál, de Ági nem érkezett. (Mi ugyebár nem tudtuk, hogy letértünk az útról.) Abban biztosak voltunk, hogy nem hagyhatott el bennünket, mert észrevettük volna, de tovább már nem akartunk várni, hiszen akkor teljesen lemerevedtünk volna. Feltápászkodtunk tehát és elindultunk a part irányába, de a bárból integettek, hogy nem jó felé megyünk, hanem forduljunk vissza arra, ahonnan jöttünk, mert ott van a kijelölt út. Hoppá! Eleinte értetlenkedtünk egy kicsit, aztán a térkép alapján rájöttünk, hogy ezt nagyon benéztük és eltévedtünk. Visszasétáltunk a kereszteződéshez és nyugtáztuk, hogy a mai napon kétszer is sikerült felesleges plusz kilométereket gyalogolnunk. A gond csak az volt, hogy nem tudtuk vajon Ági merre járhat? Előttünk lehet vagy még mindig nem ért ide? Nem volt más választásunk, rátértünk a jelzett útra és mentünk tovább. Fél 1-kor értünk Apúlia településre, ahol egy szép templom nyitott kapuja szólított meg bennünket és mi betértünk. A templomban lehetett pecsételni és cserébe mindössze regisztrálni kellett egy nagy könyvbe, hogy statisztikát készíthessenek a betérő zarándokokról. Akkor láttuk, hogy az utolsó előtti bejegyzés Ágié volt! Nagyon megörültünk, mert innentől tudtuk, hogy a kis újsütetű peregrina egyedül is megoldotta a dolgot és figyelte a jeleket, nem úgy mint mi, akik már 12. napja voltunk úton és nem ez volt az első zarándoklatunk.... :-) Legfőképpen annak örültünk, hogy Ági valahol a közelben ott járhatott előttünk.
Negyed 2 felé járt az idő, amikor Fao városában jártunk, de Ágit még mindig nem láttuk sehol. Valószínűleg nagyon szedte a lábát, siethetett, hogy utolérjen bennünket, hiszen nem tudhatta, hogy mi eltévedtünk, letértünk az útról és nemhogy előtte, hanem mögötte haladtunk.
Egy szép parkos részen állt egy kis kápolna és itt már padokat is találtunk...
... de mi inkább egy közeli vendéglő teraszán ültünk le, ahol elmajszoltunk némi kis tortillát szigorúan csak az éhhalál ellen. Ági sehol, ellenben egyre több hátizsákos zarándok. Megkezdődött a versenyfutás a szállásokért. :-(
Átmentünk a Rio Cávado feletti hídon és besétáltunk Esposende városába. Eredetileg úgy terveztük, hogy itt szállunk meg a municipal alberguében, örültünk, hogy már majdnem célhoz értünk. Egy háromtagú fiatal orosz vagy valami hasonló nyelvet beszélő csapattal felváltva kerülgettük egymást, ők is a szállást keresték. Végre elénk került az Eleven 11 Albergue, de mint kiderült, ez egy privát szállás és csak foglalással lehetett megszállni, márpedig az összes ágyat lefoglalták már addigra. Ott sorakoztak szépen a taxival előreküldött hátizsákok. Kicsit hányingert kaptam tőle, de nem volt mit tennünk, muszáj volt továbbmennünk. Ráadásul kiderült, hogy a városban nem is volt municipal szállás, hanem csak a 4,5 kilométerrel távolabb lévő Marinhas településen.
Elindultunk hát Marinhas felé, miközben tudtuk, hogy még legalább egy órát kell gyalogolnunk. Fél 3 is elmúlt, addigra már holtfáradtak voltunk, de abban sem voltunk biztosak, hogy 4 óra körül lesz-e még szabad ágy az alberguében. Kezdett a dolog egyre inkább taszítani. Pontosan azt csináltuk, amit mindig is szerettem volna elkerülni, vagyis az aggódást a szállás miatt, a szállásmizériát... Rossz érzés kerített hatalmába és nem tudtam szabadulni tőle... Sokat mentünk a városban és egyszer egy pillanatra mintha Ágit láttuk volna előttünk feltűnni egy másik zarándokkal, de aztán lefordultak egy utcában. Mi mindenesetre nem mertünk letérni a kijelölt útról, nehogy megint eltévedjünk, szorgosan követtük a jeleket, míg végre fél 4-kor beértünk Marinhasba és kicsit körülményesen, de megtaláltuk az alberguét. Akkorra már többen gyűltünk össze, főképp fiatal zarándokokkal együtt érkeztünk meg a szállásra, az utolsó méterek már tényleg a versenyfutáshoz hasonlítottak. Borzasztó volt megélni! A 45 fős albergue completto, vagyis tele volt. Puff! A következő szállás 9 kilométernyire lehetett, szóval az szóba sem jöhetett nekünk, mert már egyszerűen nem bírtuk volna ki. A recepciós viszont nagyon segítőkész volt és elmondta, hogy van a településen egy privát apartman, ahol adnak ki szobát, ha kérjük, akkor szívesen odatelefonál és lefoglalja nekünk. Kérjük, naná! Miközben a hospitalera telefonált, a zsúfolt szobában megpillantottuk Ágit! Na végre megvagy! :-) Kiderült, hogy az utolsó előtti ágyat sikerült megcsípnie és valóban őt láttuk Esposendében, ahol egy másik peregrinóval GPS segítségével egy rövidebb úton jutottak el idáig, így sikerült még ágyat kapniuk. Örültünk, hogy szerencsésen megérkezett, de valahol elszomorított ez a tömeg, versenyfutás és GPS navigációs caminózás... Illúzió romboló. Közben a hospitalera leszervezte nekünk a magánszállást, amely jutalom volt a nap végén, mert megérdemeltük! 30 euróért (nem fejenként, hanem ketten) kaptunk egy szuper szobát, szuper fürdőszobával, konyhával, terasszal és kilátással az óceánra! A gond csak az volt, hogy megint visszafelé kellett megtennünk plusz 1 kilométert, mert aznapra még nem volt elég a gyaloglásból... :-)
Este elmentünk vacsorázni egy közeli étterembe és odajött Ági is, akivel tisztáztuk, hogy ki, hol tévedett el. Megbeszéltük, hogy másnap reggel 6-kor találkozunk a municipal albergue előtt és ismét együtt vágunk neki a következő etapnak. Ennek örömére Erika egy fincsi tálat rendelt hússal, sonkával tükörtojással és minden fincsiséggel, ami a lenti képen látható....
... én pedig hű maradtam a jól bevált Francesinhához, nem tudtam megunni. :-)