Dokumentáltuk a normális emberek gondolkodásában előforduló szisztematikus hibákat, majd ezeket a torzításokat a megismerés mechanizmusának működésére vezettük vissza, és nem arra, hogy az érzelmek megzavarják a gondolkodást.

A tavaly őszi könyvhéten, a hatalmas tömegben bolyongva leltem rá a HVG Könyvek standjánál Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás című könyvére, melyet éppen már végkiárusítottak, és így — értékéhez képest — nevetségesen alacsony áron tudtam megvásárolni.

Egyetlen támpontom volt (persze a borítón és a fülszövegen kívül, melyek nyilván mindig erősen befolyásolják vevői szándékomat). Tavaly egy kommentben még Maverick nevű bloggertársam ajánlotta nekem ezt a könyvet. A magam részéről csak remélni tudom, hogy az én mostani ajánlóm is páraknál vagy talán sokaknál célba ér. Ez ugyanis egy alapmű.

Alapműve minek? Mindenekelőtt az úgynevezett "viselkedési közgazdaságtannak". (Kahneman 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott kutatásaiért, melyeknek legátfogóbb összefoglalása ez a mű.) De a könyv, illetve a benne fölidézett kísérletek és eredmények korántsem csak a közgazdászokat gondolkodtatták el; számos tudományterületre voltak hatással Kahneman megfigyelései, többek között az orvostudományra, a pénzügyi viselkedéstanra vagy a politológiára. Sőt én azt hiszem, nincs ember, akit ne érintenének mélyen a benne foglalt felismerések; a könyv lényege ugyanis az, hogy a gondolkodásunk (valamennyiünké) tele van szisztematikus (nagyon nehezen kiküszöbölhető) hibával, és többnyire a legkevésbé sem racionális.

A meglehetősen vaskos, több mint 600 oldalas kötet tele van izgalmas kísérlettel. Intuitív becslésem szerint közel száz különféle kísérletről olvashatunk benne, és ezek jó részét magunkon is elvégezhetjük. Alig volt közte olyan, melyet ne éreztem volna igen tanulságosnak, de épp emiatt most a bőség zavarával is küzdök: melyiket hozzam elő, hogy megértessem olvasóimmal a könyv alapgondolatát?

Végül is úgy döntöttem, hogy inkább a mű legelejéről választok idézetet. Kahneman itt elmeséli, hogyan kezdődtek el kutatásai. Egy bizonyos Amos Tverskyvel azon kezdtek el gondolkodni, hogy az emberek vajon éppen olyan jó intuitív statisztikusok-e, mint amennyire jó intuitív nyelvészek. Egy négy éves gyerek már kitűnően alkalmazza a nyelvtani szabályokat, jóllehet soha senki sem magyarázta el nekik őket. Vajon a matematikai, statisztikai szabályokkal is így van ez?

Hosszú évek kutatásai pedig egyértelműen bizonyították: nem. 1974-ben a Science című folyóiratban publikálták közös munkájuk eredményeit, és mint megtudtam, "azóta is [ez] az egyik legtöbbet idézett mű a társadalomtudományok területén (2010-ben több mint 3000 tudományos cikk hivatkozott rá)". Maga a cikk egyébként elolvasható az általam megvásárolt kötetben is.

Miről szól?

Dokumentáltuk a normális emberek gondolkodásában előforduló szisztematikus hibákat, majd ezeket a torzításokat a megismerés mechanizmusának működésére vezettük vissza, és nem arra, hogy az érzelmek megzavarják a gondolkodást.

Ebben a mondatban az "és nem arra" után következő rész az igazán izgalmas.

Abban sok újdonság nincs, hogy az emberek sokszor nem éppen racionális módon hoznak döntéseket. Ha csupán ennek bizonyításáról lenne szó, Kahnemanék kutatásai aligha váltottak volna ki ekkora hatást a tudományos életben.

Kahnemanék előtt azonban a standard válasz a tévesztésekre az volt, hogy "az ember ugyan alapvetően racionális lény, de olykor elvakítják az érzelmei". Azért veszünk meg egy drágább és nem is jobb holmit (jobb belátásunk ellenére is), mert valamiért megtetszett nekünk. Az irracionalitást az érzelmek hozzák be. Ha ki tudnánk küszöbölni az érzelmeket — így a hagyományos elmélet —, az emberi döntéseket az észszerűség irányítaná.

A döbbenetes felismerés az, hogy ez nem igaz.

Nem az érzelmek miatt nem racionálisak a döntéseink, hanem "a megismerés mechanizmusai" miatt.

Daniel Kahneman

Kahneman a könyvben két gondolkodási rendszert mutat be. Az első gondolkodási rendszer (a gyors gondolkodás) az intuícióinkra épít. Legtöbbször ennek segítségével hozunk ítéleteket, legtöbbször ezt "használjuk". Szinte bármilyen kérdés merül föl, intuitíve adunk egy választ rá. Ezek a válaszok tapasztalatainkon, korábbi élményeinken, "józan paraszti eszünkön" és hasonlókon alapulnak. Ezek a válaszok többnyire elég értelmesek, de nagyon sokszor hibásak. A második rendszer (a lassú gondolkodás) hivatott arra, hogy pontosan megszemlélve a kérdést, ellenőrizhetően helyes válaszokat adjon.

Kahnemanék kísérletei azt mutatják be, hol téved szisztematikusan az intuíciónk (vagyis az első rendszerünk).

Muszáj példát említenem, különben semennyire sem lesz érthető, miről van szó.

Kahneman talán nem örülne neki (mert ezt a kísérletét vitatták egyébként a legtöbben), de hadd hozzam föl mégis az egyik legmegdöbbentőbb példát, az úgynevezett "Linda-kísérletet". Azért ezt, mert csakugyan valami hihetetlenre világít rá.

Az 1980-as években Kahneman és Tversky a következő kérdést tette föl egyetemistáknak.

A kísérletnek egyébként nem ez volt az eredeti formája, de olvasóm türelmének megkímélése érdekében itt most már csak ezt, a "továbbfejlesztett" változatot idézem.

Mindenki eldöntheti, melyik a valószínűbb, és megmondhatja, hogy A vagy B.

Az eredmény? "Több elismert egyetem alapszakos hallgatóinak mintegy 85-90%-a a logika ellenére a második alternatívát választotta. Figyelemre méltó az is, hogy a bűnösök semmifajta szégyent nem éreztek. Amikor némileg megbotránkozva megkérdeztem az általam oktatott évfolyamot: >Ugye, tudnak arról, hogy megszegtek egy alapvető logikai szabályt?<, valaki a hátsó sorból azt kiáltotta: >És akkor mi van?<, egy mesterszakos hallgató pedig így mentegetőzött: >Azt hittem, csak a véleményemre kíváncsi<."

A logika alapvető szabályai szerint csakis az A állítás lehet valószínűbb, és ez azonnal kitűnik, ha úgy tesszük föl a kérdést:

Melyik valószínűbb?
A, Marknak van haja.
B, Marknak szőke haja van.

Nyilvánvaló, hogy az A halmazba mindenki belefér, aki a B-be (és azon kívül még mások is), tehát az A válasz ilyen esetben mindenképpen valószínűbb.

Hogyhogy Linda esetében ennyien mégis tévedtek?

Kahneman ezt úgy nevezi: a reprezentativitás torzítása. Amikor valaminek a valószínűségéről kérdeznek minket, a fejünkben megjelenik egy reprezentatív kép az illető dologról vagy eseményről, és egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk a valóság azon elemeit, amelyek nem reprezentatívak. Figyelmen kívül hagyjuk például az alapgyakoriságot. Ha például semmit nem tudunk egy illetőről, akkor sokkal valószínűbb, hogy földműves, mint hogy könyvtáros, egyszerűen azért, mert több földműves van, mint könyvtáros. És ez akkor is így van, ha csak annyit tudunk róla, hogy az illető "félénk és visszahúzódó, és szereti a rendet maga körül".

A reprezentációs torzítás csak az egyik a számos közül, mely alól első rendszerünk jóformán képtelen kivonni magát.

Tanárként a másik kedvenc példám a repülős kiképzőké. Kahneman az Izraeli Légierőnél tartott előadást a hatékony képzés pszichológiájáról, ahol elmondta a készségfejlesztés egyik fontos, számtalan bizonyíték által alátámasztott elvét: a javuló teljesítményt jutalmazni sokkal hatékonyabb, mint büntetni a hibákért. Ekkor a csoport "egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező kiképzője" felállt, és ezt mondta:

Miben tévedett ez a kiképző tiszt?

Abban, hogy figyelmen kívül hagyta a regressziót. Egy ember teljesítménye mindig jobb lesz egy feltűnően gyenge eredmény után, és mindig rosszabb egy feltűnően jót követően. A teljesítmény romlását nem a dicséret, és javulását nem a leordítás okozta, hanem egészen egyszerűen a regresszió törvénye. Az első, intuitív rendszernek azonban nagyon nehéz elfogadnia ezt, hiszen amit a pilóta mondott, az "józan paraszti ész" szerint napnál is világosabb. És mégis mekkora tévedés, ráadásul "potenciálisan káros" tévedés.

Több példát nem említek; remélem, már ezekből is kitűnt, hogy alapvetően nem az érzelmek tévesztenek meg minket, hanem az a mód, ahogyan a valóságot feldolgozzuk. Ez pedig meglehetősen univerzális. (Jóllehet bizonyos kísérletekben adódtak bizonyos kulturális különbségek is, alapvetően nem ez a jellemző.)

Mi a tanulság? Tanulság számos van. Az egyik, hogy a gazdaságot nem ekonok, hanem humánok működtetik, vagyis olyan lények, akik döntéseik során többnyire az első rendszert alkalmazzák, annak minden torzításával együtt. Ez tehát hatalmas pofon a gazdasági liberalizmus (egyáltalán a liberalizmus) elméletének, mely szerint ha az emberek szabadon hozhatnak döntést az életükről (vásárlásaikról, üzleteikről stb.), akkor azt saját érdekeiknek megfelelően, azaz racionálisan fogják megtenni. Jó okunk van feltételezni, hogy egy teljesen magára hagyott piaci rendszerben számos olyan döntés fog születni, amely az egyének boldogulása ellen fog hatni. (Ez a felismerés lett aztán a kiindulópontja a viselkedési közgazdaságtannak.)

A másik tanulság, hogy saját életünk feldolgozásával ugyanígy vagyunk. Mintha két énünk lenne: egy tapasztaló én, illetve egy emlékező én. És mintha a tapasztaló én nem is létezne! Hogy mit tartunk jónak, rossznak, kellemesnek, szörnyűnek, az elsősorban nem attól függ, hogy mit milyennek tapasztalunk, hanem attól, hogy miként emlékezünk rá!

Ez utóbbi felismerés (melyet a könyv szintén számos kísérlettel bizonyít), számomra úgyszintén beláthatatlan következményekkel terhesnek tűnik. Hiszen ha ez így van, akkor (boldogságunk, jóllétünk szempontjából) majdnem lényegtelen, hogyan élünk; sokkal jobban számít, hogy erről az életről mit gondolunk.

Vagyis Kahneman elmélete ismét fölizzít egy nagyon régi filozófiai problémát. A valóságos jóllét vagy nyomor sohasem objektív. Emlékező énünk zsarnoksága alatt nyögünk. Kénytelen leszek elveimmel ellenkezve még egy mondatot idézni a könyvből.

"Bármilyen furcsa, én az emlékező énem vagyok, és a tapasztaló énem, aki az életemet éli, olyan a számomra, mint egy idegen."