Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt:
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.

Gyakran előfordul velem, hogy egy-egy évek, sőt évtizedek óta bennem élő mondat egyszeriben csak megvilágosodik.

Vagy talán nem is helyes a megvilágosodik szó. Inkább úgy mondanám: életre kel. Élettel töltődik meg. Élet ömlik belé. Nem jut eszembe jobb szó.

Ma is így történt. Pontosan meg is tudom mondani a helyszínt és időpontot. A Deák téri aluljáróban esett meg, fél tízkor, amikor átszálltam a 3-as metróról a kisföldalattira.

Gyakran mormolgatok magamban utazás közben verssorokat, nincs ebben semmi különös, legalább huszonöt éve így teszek. Hogy éppen mit, az meglehetősen — ma divatos szóval élve — random. Mikor mi jut eszembe, mikor mire áll rá épp az elmém. Gyakori, hogy egy-egy ilyen versdallam egész nap a fülemben marad; de az se meglepő, ha csak pár percig marad ott, és kilöki a fejemből őt valami más. Ma délelőtt ez utóbbi volt a helyzet; összevissza jött mindenféle verssor. Sejtelmem sincs, hogyan kötöttem ki végül Rimbaud-nál, pontosabban Kardos László Részeg hajó-fordításának első versszakánál. Szóval ennél:

Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt:
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.

Mondogattam magamban az évtizedek óta ismert sorokat, újra és újra ismételve őket, és egyszer csak... Egyszer csak végigfutott a hideg a hátamon, sőt nem is csak a hátamon, az egész testemen, le egészen a bokámig, a talpamig.

Hiszen ez gyönyörű...

Megkísérlem elmondani, hogy miért éreztem ezt.

Arthur Rimbaud-nak A részeg hajó (Le Bateau Ivre) az egyik legismertebb, legtöbbre tartott verse. Benne volt a középiskolai szöveggyűjteményünkben is, magam is onnan ismertem, illetve magyarórán is tanultunk róla, elolvastuk, értelmeztük. A vers nyilvánvalóan egyfajta életutazást szimbolizál; a hajó elszakad a partok biztonságától, és beleveti magát a világ minden kínjába-gyönyörébe. A Részeg hajó az élet teljességét, bőségét, gazdagságát, kimeríthetetlen csodálatosságát verseli meg. Mit nem adnék érte, ha érteném minden sorát franciául is!...

Mindig is úgy értelmeztem tehát, hogy ezek a kezdő sorok arról szólnak, ahogyan a gyerek, avagy inkább a kamasz elhagyja a szüleit és családtagjait (a vontatóit), és bátran nekiindul a szabadság felé.

Be kell vallanom, bennem a második sor úgy is ragadt meg, hogy vontatóim, nem úgy, hogy a vontatók. (Itt jegyzem meg azt is, hogy nekem összességében jobban tetszik Tóth Árpád fordítása, de pont az első versszakot szerintem sokkal jobban elkapta Kardos László. Legalábbis mondom ezt az eredeti francia szöveg ismerete nélkül.)

Úgy értelmeztem, hogy a szülők mintegy meghalnak az éretté válni kezdő ember számára, aki éppen ezáltal autonóm személyiséggé válik.

De haragudtam is egy picit erre a kezdésre; kegyetlennek, szívtelennek éreztem. Hogyan lehet így beszélni arról, hogy (belül) meghalnak (számomra) a szüleim?! Micsoda kamaszos felelőtlenség, micsoda érzéketlen, önző lázadás ez?!

Szóval nem úgy tekintettem erre a kezdésre, mint ami "morálisan" szép; bár mindig is éreztem, hogy ez egy rettenetesen erős kezdése egy rettenetesen erős versnek, szóval megmaradt a fülemben, és sok százszor elmondtam már magamban, amikor ezen az elszakadás-élményen, a felnövésen, az autonómmá váláson gondolkodtam.

Nem úgy ma délelőtt.

Alapvetően most is ugyanúgy értelmezem a sorokat, ahogyan korábban. A "vontatók", azaz a szülők, családtagok, szóval azok az emberek, akiket a gyermek még istenként tisztelt, "meztelenné" válnak: lelepleződnek, kiderül róluk, hogy nem istenek, kiderül róluk, hogy hazudtak, kiderül róluk, hogy nem fognak átvezetni az életen; kiderül, hogy az életünket saját magunknak kell leélnünk. Rádöbbenünk (ki előbb, ki utóbb), hogy a legfontosabb kérdéseket saját magunknak kell megválaszolnunk.

Ez az élmény pedig nagyon is hasonló ahhoz, mint amikor egy megvadult indián-horda szemünk láttára lenyilazza a szüleinket és teljes családunkat.

Megdöbbentő, teljesen talán soha nem is feldolgozható, traumatikus, iszonyatos.

Mindenki átélte, aki felnőtt. Aki még nem élte át, az nem meglett ember.

Szívtelen és gonosz, ahogyan Rimbaud erről a tapasztalatról beszámol? Szó sincs róla! Nem szívtelen, hanem nagyon is részvétteljes, nagyon is érzékletes, a kép, amit fölrajzol a hajrázó indián-hordával, nagyon is szívbemarkoló és torokszorító — nem lehet ugyanakkor azt sem tagadni, hogy kegyetlen.

Csak éppen a kegyetlen szónak kétféle jelentése van. És különösen az irodalomban, illetve művészetben nem mindegy, miképpen értjük.

A jó író mindig kegyetlen abban az értelemben, hogy bátor. Nem szépítget, nincs tekintettel a köz érzékenységére, nem udvariaskodik. Ha botránykeltő dolgokról kell írnia, akkor botránykeltő dolgokról fog írni. Egy mélyen amorális belső parancsot követ, a legkevésbé sem érdekli közönség, olvasó, befogadó. Bizonyos dolgokat már kimondani is kegyetlenség. A költőket, írókat "arra tartjuk", hogy kimondják helyettünk ezeket a bizonyos dolgokat.

Ez a négy sor ilyen értelemben kegyetlen. Szóval hogy bátor és igaz.

De nem szívtelen, éppen ellenkezőleg. Úgy olvasom ezt a négy sort, úgy hallom vissza magamban, úgy él bennem, mint amelyből szinte kicsordul a részvét.

Miért?

Azért  — és erre döbbentem ma rá —, mert a vontatók elvesztését mint egyfajta természeti csapást írja le. Nincs mit tenni az ellen, hogy éppen megtámadott minket egy ellenséges horda. Olyan ez, mint egy földrengés vagy egy vulkánkitörés. Tehet róla valaki? Nem. Az indián-raj sem tehet róla; ők is belső parancsukat követik. Ez például a "versenyt nyilazta" igéből derül ki: nekik ez egy verseny, egy vetélkedés. Talán arra fogadtak (kamaszos játékból), hogy ki tud több embert lenyilazni. Elítélhetők ezért? Olyan lenne ezt elítélni, mint elítélni magát az emberi természetet. Vagy a teremtést. A vontatóink azért pusztultak el, mert el kellett pusztulniuk. Természeti törvény ez, nem egy lázadó kamasz döntése.

Nem mi öljük meg a vontatóinkat. Amit mi érző és részvétteljes emberi lényekként tehetünk, az annyi, hogy ezt a halált belevéssük az emlékezetünkbe. Olyan képet vagy fogalmat alkotunk róla, amely megörökíti azt.

És pont ezt tette Rimbaud, és pont ezért mélységesen gyönyörű ez a négy sor.

A lehető legkegyetlenebb, de a lehető legérzékenyebb is.

Csak képzeljük el a versenyt nyilazó indiánokat, a nyílzáport, amelyen át már az ég se látszik, a hujjogást, a gyilkolás kéjét és varázslatát, és képzeljük el, hogy mi vagyunk a hajók, akik e miatt a rettenetes csapás miatt egészen magunkra maradtunk a nyílt és félelmetes óceánon.

És már — mert ez is része a Rimbaud-i kegyetlenségnek — a következő szavunk sem lehet más, mint hogy: "Nem gondoltam velük".

Ezt a verset nem is írhatta egy 17 éves kamasz fiú, csakis valami démon diktálhatta neki.