A konzervatizmus politikai erkölcse mindkét fajta cselekvés szükségességét fölismeri, fő kortárs ellenfelei — a liberalizmus és a szocializmus — azonban a felvilágosodás hitének vállalása miatt a rossz elterjedtségének jelentőségét óhatatlanul alábecsülik.

Ritkán adódik alkalom, hogy az ember olyan könyvet olvashasson, amelynek jóformán minden szavával egyetért. Nekem most ilyen szerencsém volt. John Kekes: Az ésszerű konzervatizmus című munkája azt az érzést keltette bennem, hogy politikai elárvultságom tapasztalata nem fátum: vannak emberek, akik hasonlóképpen foglalnak állást a társadalomformálás nagy kérdéseiben.

Hogy mik ezek a nagy kérdések?

A társadalmat racionalizmus vagy hitelvek alapján kell-e berendezni? Léteznek-e minden társadalomra érvényes igazságok, vagy a jó fogalma relatív-e? Egy társadalomnak az egyének autonómiáját kell-e segítenie, vagy az egész társadalomét, azon az áron is, hogy az egyének szabadsága sérül? Létrehozható-e tökéletes társadalom, vagy bele kell-e törődni az emberek romlottságába?

Ez négy olyan kérdés, amelyre sokan csak bináris oppozíciókban tudják elképzelni a választ. Vagy az egyik igaz, vagy a másik. Vagy abszolút igazságokban hiszünk, vagy abban, hogy minden relatív. Vagy az egyéni szabadságot helyezzük előtérbe, vagy a közösség előnyét. Vagy racionalisták vagyunk, vagy irracionálisak. Vagy van tökéletes társadalom, vagy fölösleges is küzdeni az ember javításáért.

A konzervatív gondolkodás lényege az, hogy nem hisz az ilyen bináris oppozíciókban.

Minden hasonló kérdésnél vannak köztes lehetőségek. A racionalizmus és a fideizmus szélsőségei helyett létezik a szkepticizmus köztes útja. Az abszolutizmus és relativizmus helyett választhatjuk a pluralizmust. Az egyén és a közösség vitájában a tradíciókra utalhatunk; a tökéletes társadalom utópiája és a romlottságba való beletörődés alternatívája pedig a valósággal szembenéző pesszimizmus.

Kekes könyvének gerincét az adja, hogy ezt a négy alapfogalmat fejti ki és értelmezi, rámutatva, hogy miért észszerűbbek ezek, mint a szélsőséges válaszok. Miért valószínűbb, hogy az ilyen elvek által kialakított társadalom jobb életet tesz lehetővé, mint alternatívái.

Öröm volt olvasni az érvelések nyugodt, valósághű, szónokiasságtól és illúzióktól mentes kifejtését; magam is arra jutottam, hogy bármelyik társadalom sokkal jobb irányba mozdulna el, ha irányítói magukévá tennék (de legalábbis megfontolnák) a konzervativizmus érveit.

Hogy ezeket az érveket sokszor miért söprik le az asztalról, annak talán legfőbb oka a felvilágosodás hite.

A felvilágosodás hite azon nyugszik, hogy az emberi állapotok rossz voltáért a rossz politikai berendezkedés okolható.

Kekes meggyőzően érvel amellett, hogy ez a hit tarthatatlan. Itt most ennek csak egyik elemét szeretném kiemelni.

A felvilágosodás hite épp annyira nem tud mit kezdeni a rossz problémájával, mint az a keresztény hit, amelynek éppen ezt veti szemére. Ha az emberek (egyénileg) jók, akkor hogyan hozhattak létre rossz politikai berendezkedést? Ha pedig rosszak, akkor mire alapozzuk, hogy autonómiájuk növelésével (ami a felvilágosodás egyik alapvető célja) nem éppenséggel a rosszat fogják növelni, és még a korábbiaknál is rosszabb politikai berendezkedéseket létrehozni?

A konzervatív gondolkodás olyan értelemben pesszimista, hogy őszintén és keményen számot vet a rossz elterjedtségével, és alapelvének tekinti, hogy nemcsak a jó elterjesztéséért kell küzdeni, de a rossz visszaszorításért is.

A konzervatizmus politikai erkölcse mindkét fajta cselekvés szükségességét fölismeri, fő kortárs ellenfelei — a liberalizmus és a szocializmus — azonban a felvilágosodás hitének vállalása miatt a rossz elterjedtségének jelentőségét óhatatlanul alábecsülik.

Nagyon leegyszerűsítve a liberalizmus az egyéni szabadság növelését tekinti a jó társadalom zálogának. A szabadság azonban éppen úgy hozhat létre rosszat is, mint jót. Ha más nem, a XX. század történelme megtaníthatott rá, hogy autonómmá váló politikai vagy gazdasági szereplők a legkegyetlenebb diktatúrákat vagy a legembertelenebb gazdasági elnyomást hozhatják létre, ha egészen szabadon vannak eresztve.

Ugyanígy a szocializmus is alábecsüli az emberi rosszat, amennyiben azt pusztán az erőforrások igazságtalan elosztása következményének tudja be. Nem vet számot vele, hogy számtalan emberi szenvedés oka korántsem a szegénység vagy a társadalmi egyenlőtlenség.

Mind a liberalizmus, mind a szocializmus kimondva-kimondatlanul el tud képzelni egy tökéletes politikai berendezkedést. Ezt pedig csak azért teheti, mert alábecsüli a rossz elterjedtségének jelentőségét. Ez a jelentőség abból fakad, hogy mindenféle berendezkedésben jelen van, illetve eddig mindenféle berendezkedésben jelen volt.

Léteznek gonosz emberek. Léteznek rossz emberek.

Akik nem azért rosszak, mert nem szabadok, vagy mert szegények és elnyomottak.

Aki azt hiszi, hogy a rossznak csak ilyesféle okai lehetnek, az alábecsüli a jelentőségét. A tapasztalat ezeket a nézeteket nem igazolja. Vannak nagyon is autonóm emberek, akik gonoszak; és vannak elnyomott és szegény emberek, akik jók.

A rosszat tehát függetlenül attól, hogy elkövetője mennyire szabadon cselekedett, illetve hogy milyen társadalmi körülmények között élt, vissza kell szorítani egy jobb társadalom érdekében.

Hallom az ellenvetést: hiszen ezt mindenki így gondolja, egy liberális vagy egy szocialista is!

Bizonyos értelemben igen. De olyan értelemben nem, hogy a liberális vagy a szocialista elvi síkon megszüntethetőnek tartja a rosszat, és ezért mindig lát maga előtt sürgetőbb feladatokat is. Csak fokozni kell az egyének autonómiáját, illetve meg kell szüntetni a társadalmi igazságtalanságokat.

A konzervatív ember számot vet azzal, hogy a rossz egyetlen társadalmi berendezkedésből sem kiiktatható — egyszerűen azért, mert az embereket nagyon sok minden motiválhatja, és ezek között a motivációk között csak az egyik a jóra való törekvés.

A konzervatív nem azt mondja, hogy az emberek általában gonoszak. Csupán azt, hogy léteznek gonosz emberek.

Könnyen belátható, hogy mennyi temérdek szenvedés és baj elkerülhető lett volna a múltban és a jelenben, ha a társadalmak hitbuzgó átalakítói mélyebben szembenéznek ennek az állításnak a következményeivel.