100 éve: az új száműzetés kezdete

Száz éve kezdődött el IV. Károly egy újabb száműzetése, ezúttal ismét Svájcban.

Április 6. szerdai napra esett 1921-ben. Horthy és köre felsóhajthatott, hogy IV. Károly a határokon kívülre került. Mindenkinek sok dolga akadt még a történtek miatt, de ezzel a lépéssel sikerült lecsillapítani a krízist.

A vonatútról

Ausztriába 16,10-kor lépett be a IV. Károlyt szállító vonatszerelvény. Az első településről 16,54-kor indult tovább. Amíg Magyarországon ünneplés fogadta IV. Károlyt, addig Ausztriában nagyon nem ez volt a helyzet. Az állomásokon áthaladó szerelvényhez kivonultak a csendőrök, de csak a rend biztosítása miatt. Olyan is volt, hogy a csendőrök hátat fordítottak a szerelvénynek, nehogy a személye előtt való tisztelgés jeleként értékelhesse a jelenlétüket a volt császár.

Az egyetlen nagyon komoly incidens Bruck (and der Mur) városában történt. Előzetesen lehetett tudni, hogy egy tüntetés fogja várni Károlyt. A demonstrálók szándéka az volt, hogy beszélhessenek azzal, aki a véleményük szerint nyomorba taszította az országot. Szerettek volna legalább egy küldöttséget felszállítani a vonatra, hogy közölhessék a sérelmeiket. Mielőtt a vasútállomásra érkezett volna a szerelvény, órákat vesztegelt, hogy valamilyen megállapodás szülessen a demonstrálókkal.

A szerelvényt biztosítók semmilyen körülmények között nem szerették volna azt, hogy a volt császár bárkit is fogadjon. A demonstrálókkal abban állapodtak meg, hogy a pályaudvaron csak kisebb létszámban lehetnek jelen (ez végül 150-200 fő lett). A szerelvényre ugyan nem szállhatnak fel, viszont cserébe hangosan kiabálhattak, hogy Károly hallhassa őket. A brit ezredes higgadtan jelezte, hogy a katonái mindent meg fognak tenni azért, hogy a szerelvényre valóban ne szállhasson fel senki.

A király már el is aludt, mire a szerelvény megérkezett (hajnali 3 körül lehetett). A demonstrálók nagyon dühödtek voltak, mivel Károlyban látták azt, aki miatt meghaltak a szeretteik és nélkülözésre jutottak. Az indulatokat látva, a brit katonák elővették a fegyvereiket, így jelezve, hogy bármilyen szerelvény elleni támadás (vagy felszállási kísérlet) azonnali tüzet jelent. Végül nem történt semmilyen rendbontás, mert a tüntetők végig tartották magukat a megállapodáshoz (igaz, nem is állt szándékukban attól eltérni).

Az utolsó osztrák település Feldkirch volt, ahol a csendőröknek el kellett hagyniuk a szerelvényt. A csendőrök a vonatról leszállva sorba rendeződtek, de bizonytalanság fogta el őket, hogy miként távozzanak. Ők a köztársaság képviselői voltak, a sorfaluk előtt pedig ott állt a császár, aki nem teljesítette a köztársaság követeléseit. A császár mosolyogva tisztelgett nekik, ezzel köszönve meg a szolgálatukat. Ennek hatására a csendőrsorfal is tisztelgett, majd elvonult.

A vonatra ekkor Liechtenstein képviselője szállt fel. Feldkirch (az utolsó osztrák állomás) és Buchs (első svájci állomás) között ugyanis van egy körülbelül 10-11 km-es szakasz, ahol a szerelvény a parányi monarchián kellett áthaladjon.

Amikor a vonat április 6-án (nagyjából 17,00-kor) elérte a svájci Buchs városát, akkor két dolog történt. Két svájci hivatalnok ismertette IV. Károllyal, hogy csak ideiglenesen maradhat Svájcban, mivel másképp nem volt biztosítható a részére Magyarország gyors elhagyása. Ugyanakkor megtiltották neki, hogy belépjen Waad kanton területére (ahol addig lakott), sem a határ közelébe nem mehetett, sem semmilyen nagyvárosba. A végleges tartózkodása attól a vizsgálattól függött, mely az elutazása összes körülményét kívánta felderíteni. Ha külföldre tervezett volna utazni a jövőben, azt előre be kellett neki jelenteni Svájc részére. Ráadásul, mindenféle politikai tevékenységet megtiltottak neki.

A másik esemény Zita királyné érkezése volt. Már hajnalban indult útnak néhány másik emberrel együtt. Amint megérkezett a vonat, azonnal felszállt és négyszemközt beszélt a férjével. IV. Károly elmondta milyen feltételekkel maradhatnak Svájcban. A király azt is kijelentette, hogyha előre tud ezekről a feltételekről, akkor nem indul vissza Magyarországról. Zita kísérete ezt követően járult Károly elé. Jelen volt a Zitával együtt érkező Werkmann is, aki Károly személyi titkára volt. Ő jegyezte fel, hogy akkor látta életében először könnyes szemmel a királynét.

A vonat Luzernig szállította őket, ahova 23 órára érkeztek meg. Ideiglenesen ott jelölték ki nekik a tartózkodási helyüket (egy szállodában). Néhány napig a pár itt élt (ahogy arról már szó esett, a legidősebb fiúkat. Ottót, Zita elhozatta, hogy felvidítsa az apját). Nagyon sok újságírót fogadtak azokban a napokban, ahol Károly sokat beszélt a magyar élményeiről. Meggyőződésévé vált, hogy Magyarország szeretné őt királyként látni az ország élén.

IV. Károly a tavaszi "kudarc" után úgy tűnt, hogy békés, apolitikus családapaként folytatja majd az életét
(a kép forrása: Károly császár szentté avatásáért imádkozó szövetség; a képen Habsburg Ottó és Habsburg Etelka állnak az édesapjuk mellett)

Svájc nem hivatalos úton jelezte a királyi párnak, hogy az uralkodói család az országban maradhat. Erre való tekintettel kibéreltek egy kastélyt Hertensteinben. Oda 1921. május 5-én költöztek át, de a királyi pár csak egy évre kötött szerződést. Ugyanis hittek abban, hogy egy éven belül vissza fognak jutni Magyarországra.

A magyar politika

Az állami propaganda egyből előállt a napok óta érlelt szöveggel. Ennek két része volt. Az egyik, hogy a magyar politikai elitből senki nem volt érintett a király visszatérésének az előkészítésében. A másik részét alkotta az a legenda, mely szerint a királyt félrevezették, ő maga sem akart eleve rosszat. Horthy Miklós önmaga is ebben az értelemben nyilatkozott, amint a király elhagyta az országot.

A magyar politikát azonban megrázták a történések. Teleki miniszterelnök és Gratz külügyminiszter le kellett mondjon. Bár a miniszterelnök április 1-én azt mondta, hogy amint a király elhagyja az országot, akkor minden kérdésre válaszolni fog, április 6-án ezt nem tette meg. Kiállt a képviselők elé, beszélt is, de kikerülte az érzékeny kérdéseket.

A sok jogos kérdés közül az egyik az volt, hogy amikor ő és Vass miniszter Budapestre indultak Szombathelyről, majd elakadtak, akkor miért miatt nem telefonáltak a kormányzónak? Erre a kérdésre egyszerűen nem válaszolt, csak annyit közölt, hogy semmilyen kötelességmulasztás nem történt. Amikor egy nemzetgyűlési bizottság felállítása került szóba, Teleki azzal utasította el, hogy felesleges, mert majd a kormány kivizsgál mindent... (egyébként a bizottság mégis felállt, hiszen a képviselők többsége kormányzóhű volt és Telekit királypártinak gondolták).

A külügyminiszter a nemzetgyűlési beszédében elmondta, hogy főként a délszláv állam részéről merült fel valós veszélyként egy esetleges katonai akció veszélye, amennyiben a király az országban maradt volna. A csehek is fenyegetőztek, a románok egyre erélyesebben tiltakoztak, ezért... és kimondott két szót, amiből botrány lett: "sajnos a királynak" el kellett hagynia az országot. Az egyik bírált kifejezés a "sajnos", a másik a "király" volt. A képviselők többsége ugyanis nem sajnálkozott és nem pártolták azt sem, hogy IV. Károlyról, mint tényleges királyról beszéljenek. Gratz ezen nyílt állásfoglalása miatt nem kerülhette el a lemondást.

Hatodikán engedélyezésre került a királyi kiáltvány nyilvánosságra hozatala. Ez csak másnap jelent meg, viszont április 2-i dátummal került a sajtóba. Ebben IV. Károly az alábbiakat közölte:

A visszatérése mögött a honvágy, a királyi esküje, valamint a törvényes rend helyreállításának a szándéka állt;
Magyarország független állam, minden olyan korábbi megállapodás, mely a magyar és az osztrák trón együttes öröklését rendelte el, már hatályát vesztette (ahogy szóba került már a blogon is, IV. Károly már 1918 ősze óta ezen az állásponton volt) ;
Szeretne szerepet vállalni az önálló magyar állam felépítésében;
Azért hagyta el az országot, mert a jelenléte Magyarországra nézve terhes volt a többi állam esetleges szankciói miatt;
Szeretne a jövőben visszatérni Magyarországra;
Az államfői ügyeket tekintve ő maga is támogatja Horthy Miklóst, mint kormányzót (bár a nevét nem írta le, csak a nemzetgyűlési döntésre utalt, melyben a kormányzó meg lett jelölve, mint olyan ember, aki a Magyar Királyság államfője a király helyett).

Az tudható, hogy a kiáltvány szövege folyamatosan változott, még április 4-én is alakult. Maga a proklamáció tulajdonképpen annak elfogadása, amit a képviselők kimondtak. Ezzel egyértelmű lett, hogy a király és a magyar politika között létrejött egy egyezmény. A király visszavonulása a magyar közügyektől megmaradt, politikai hatalommal járó tisztsége nem volt továbbra sem, de a címét megtarthatta. Lényegében rendeződött a király helye és szerepe a magyar államban.

Ettől még helytálló megfigyelés az, hogy ez egyeseknek túl sok, másoknak pedig túl kevés volt. Mindenesetre előrelépés történt, de tekintettel a békszerződés hiányára (még nem ratifikálták), a magyar állam jegelte a királykérdés további feszegetését.

A diplomácia

Ausztria és Románia nagyjából következetesen kitartott amellett, hogy a királykérdés magyar belügy. A nagyhatalmak, a csehek és a délszlávok ezzel szemben azon az állásponton voltak, hogy IV. Károly államfővé tétele nem magyar belügy. Azt állították, hogy a Habsburgok hatalmának a restaurációja valójában a kialakuló béke alapjait veszélyeztetné. Azzal, hogy a nemzetállamokkal szembenálló Monarchia egykori uralkodója újra tényleges király lenne, igazából az új nemzetállamokkal szemben jönne létre egy politikai entitás - sugallták.

Az osztrák kancellár sürgette a béke ratifikálását és a magyar haderőnek a békeszerződésben vállalt lefegyverezését. Ez is mutatja, hogy a nyugati országrészben lévő magyar katonai erő mégsem volt annyira jelentéktelen. Ettől függetlenül senki sem szeretett volna fegyveres konfliktust, de nem volt helytálló olyan képest festeni az országról, mint amelyik nem képes megvédeni magát.

Még említeni lehetne a Baranyában létrejövő államkísérletet is, mely megbízható képet adott arról, hogy mennyiben volt lehetősége egy szomszédos államnak a tényleges katonai vagy bármilyen más intervenciós műveletekre.

Mindezeket azért emelem ki, mert a sorozat a király szemével próbálta felidézni a 100 éve történteket. Ezeket tehát észlelte IV. Károly is, aki a feleségével együtt egy nagyon komoly terven dolgozott, méghozzá 1921 őszére vonatkozóan. Amikor majd az őszi események 100. évfordulója lesz, akkor szeretnék majd egy újabb sorozattal jelentkezni, az akkori eseményekre koncentrálva.

A mostani sorozatnak azonban nincs még vége! Bár elsődlegesen azt szerettem volna megmutatni, hogy a király nézőpontjából miként néztek ki a történések, volt egy másik célom is. Szerettem volna rámutatni arra, hogy mai napig sok ismeretlen van az egész történetben. Erről lesz majd szó a folytatásban.