A szorongás a depresszió mellett a legelterjedtebb pszichológiai zavar. Kultúrába ágyazott, társas lények vagyunk, a szorongás okai nemcsak a sokat emlegetett kora gyermekkori tapasztalatokból erednek, bár, mint majd későbbi cikkeimben kifejtem, ezeknek is óriási jelentősége van. A szorongás kialakulásának társadalmi okai a kutatások szerint főleg az elszigeteltség, és a bizonytalanság.  

Elszigeteltség, bizonytalanság: e két szó hallatán nem tudok nem az anyaságra gondolni...Saját élményeim és összes anyatársamé, sok száz nő története és panasza villan fel, amiket anyatársi online csoportokban olvastam. Szakirodalmi adatok alapján is, az anyaságban az első időszak nehézségeinek fő témái: az elesettség, magány és kontrollvesztés (Carolan 2005). Bezárva a négy fal közé, a szoptatás, gyermekgondozás minden nyűgével többnyire egyedül kell megküzdeni. Főleg első gyermekkel, akivel az elején teljesen pánikba esünk annak a terhétől, hogy ennek a kis emberi életnek a fenntartása napi 24 órában, heti 7 napon át teljesen tőlünk függ- és nincsenek mintáink, tapasztalataink, hiteink és közeli megnyugtató támaszunk arra, hogy hogyan, mit kell csinálni, és tényleg jól csinálom? Nem rontom el egy életre? Rengeteg bizonytalanság. Ha valaki utánanéz bizonyos nehéz témáknak (miért nincs tejem, miért sír, miért nem alszik, miért hisztizik, stb) akkor homlokegyenest ellentétes elméletek tömegére akad - még nagyobb az elbizonytalanodás. 

 Sokszor évekre kiszakadás a “felnőtt” társadalomból, ahol eddig esetleg produktívan, szabadon éltük az életünket. Snitt, új élet. Egy elszigetelt új élet. Rájövünk, hogy a csecsemők és a kisgyerekek a társadalom általunk eddig szabadon birtokolt, átjárt színterein nem kívánatos egyének. Így a hozzá tartozó anya sem, tehát otthon elbújva kell szoptatni. Kínosan kerüljük azokat a helyeket ahol csendben kell maradni - egy kisbaba és egy kisgyerek hangos és kiszámíthatatlan. Színház? Mozi? Felnőtt összejövetel? Könyvtár? Szakmai előadások vagy műhelyek? Felejtsük el pár évre... Több kutatás szerint az idősebb korban (30-35 év fölött) először gyermeket vállaló anyák, akiknek a gyermek előtt sikeres munkája, egzisztenciája volt, még nagyobb krízisként élik át ezt a kiszolgáltatott, társadalmilag kivetett helyzetet. Túl nagy a váltás. Lehet, hogy a politikai és vallási propaganda az anyaság és a család felmagasztalásáról szól, viszont a hétköznapokban sok tiszteletet, befogadást, elismerést és támogatást nem érez egy kisgyermekes anya. Nekem, és tudom, hogy sok anya társamnak is nagyon sokkoló volt szembesülni ezekkel a társadalmi falakkal. 

 Mit tehetünk? Vagy elszakadunk a babánktól a felnőtt társaság iránti vágyunkból, vagy bevállaljuk az anyaságbörtönt. Egyik sem tűnik optimális választásnak. Álmodozunk arról, hogy lányainknak már  ne ilyen világban kelljen élniük, és aktivisták leszünk (pl. Az EMMA Egyesületnél). Örülünk minden olyan kezdeményezésnek, ahol kevert, integrált módon lehetnek együtt eme nagyon más lények: gyerekek és felnőttek: értelmes felnőtt programokat nyújtó helyeken, ahol a kisgyerekeket  nemcsak megtűrik, de az ő igényüket is kiszolgálják. Persze, hogy anyák hozzák létre ezeket a helyeket, mint pl. A Helloanyu-t.Vagy a főleg terápiás feltöltődést adó Kör-Tér.  Amikor arra kezdtem vágyni, hogy minden sarkon legyen egy ilyesmi hely, rájöttem, hogy ez tüneti kezelés: az egész társadalomnak kellene radikálisan más fókusszal összerendeződnie. Az én víziómban az egész gazdaság és a társadalom a gyermekek köré épül fel - semmiképp nem akarok visszalépni se az őskorba se a paraszti társadalomba - progresszív, szabad, felvilágosult, de integrált közösségi létre vágyom, ahol támogatva, elismerve vagyok anyaként és felnőttként is, szakemberként és társadalom aktív tagjaként is. Ahol nem vagy-vagy választás a gyerek - karrier téma. 

 Nem véletlen az a mondás, hogy egy gyereket egy falunak kellene felnevelnie. Ha az elszigetelt, bizonytalanságokkal teli anyai létet megfejeljük egy feldolgozandó traumatikus szülésélménnyel, vagy nehéz élethelyzettel, mérgező  családi közeggel, vagy instabil párkapcsolattal, esetleg egy fel nem dolgozott saját nehéz gyermekkorral, akkor nagyon valószínű, hogy ott kopogtat az ablakunkon a szorongás.

 Első lépésként elengedhetetlenül fontos egy külön az anyák köré szőtt társas támogató háló, ami már ugyan kezd kiépülni: a bábák, dúlák, szoptatási tanácsadók és perinatális tanácsadó pszichológusok egyre gyarapodó számából a nagy igényre is következtethetünk. De ezt is csak egy szűk réteg érheti el, gazdasági, társadalmi, kulturális, földrajzi meghatározottság áll amögött, hogy ki milyen információkat és szakembereket tud egyáltalán elérni és persze megfizetni. És még azok is, akiknek lehetősége van rá, nem biztos, hogy élnek vele, mert épp elég elintézendő dolguk van szülés előtt, és sokan csak akkor döbbennek rá, hogy ezek nem mennek “maguktól”, amikor krízis van: császár után nem jön a tej, traumatikus szülés után nem tudok aludni, és a napok, hetek, hónapok elteltével megannyi ránkszakadt, soha nem látott probléma, amit meg kell oldani.  És ez nem az anya hibája. Rendszerhiba. Nem beszélve arról, hogy a már “gyakorlott” anyák, akik túl vannak a szülés, szoptatás, dacos 3 éves kezelésének problémáin még kevesebb támogatást kapnak. Ők már csak kibírják valahogy. Életük szerves része lesz a logisztikai zsonglőrködés, a szakmai és családi élet közötti lavírozás, és a “láthatatlan szellemi munka” mesterfokon történő űzése (amikor az egész család elintéznivalóit gondozzuk, fejben tartjuk). Ez az extra stressz lesz a norma. 

És figyeljük meg, hogy itt is csak nőkről beszélünk: Nőtársi segítőkről, női problémákról. Nem, ezek társadalmi problémák. S az egyik nagy probléma pont az, hogy a férfiak kivonulnak ebből a térből, amely az anyák felelőssége és feladata lesz. 

 Abban kellene már kislányként (és kisfiúként) felnőnünk, hogy biztonságban, támogatva, szabadon informálva vagyunk. Ha már kislány korunkban és serdülőkorba lépve is barátunk lenne a testünk, biznánk benne és becsülnénk.  Ha látnánk a szülést a maga szép és elemi folyamatában, ha látnánk hogyan szoptatnak, gondoznak csecsemőt, és ha már várandósan is legalább azt tudnánk, hogy milyen szakemberek, támogató asszonytársak állnak készen arra, hogy a kezdeti nehézségeken átlendítsenek, rengeteg szorongással járó nehéz helyzetet elkerülhetnénk. De ez még csak az anyaság -legstresszesebb- kezdeti időszakának megtámogatása. És még egyszer hangsúlyozom: nem akarok pár száz évet visszalépni az időben, nem gondolom, hogy a nőknek csak az anyaszerepet kell egész életükben gyakorolniuk. Sőt. Egyáltalán nem mindenkinek kell anyaságot vállalnia. De aki anya akar lenni, ne váljon kirekesztetté, sérülékennyé. A női test működésének csodája ne legyen fehér folt az általános társadalmi tudásunkban. És a növekvő kis ember biztonságos fejlődése tényleg legyen mindenki prioritása, férfiaké és nőké egyaránt.

 Minden új emberi egyed az egész közösség életét befolyásolja, az egész közösség felelőssége. De a mi jelen valóságunk az elszeparáltság, a felelősség teljes áthárítása egyetlen emberre, az anyára.  Ezért utálhatjuk is a pszichológusokat, mert mindig az anya-gyerek kapcsolat elbaszottságán rugóznak. De mindig látnunk kell az egész képet: az anya-gyermek diád egy nagyon fontos összetartozó láncszem az egész hálózatban: ha e kapcsolat körül levő egész hálózat terhelt, torzult, akkor az arra a 2 láncszemre is nagy hatással van. Mert az a  speciális kapcsolat nagyon érzékeny és hihetetlenül fontos, ez kétségtelen. Az anyánál kezdődik a felnőtt, gondoskodó oldal, de messze nem ott végződik. 

 Igen, nemcsak az anyák vannak elszigetelve, és bizonytalanságban: rengeteg egzisztenciális és globális veszély leselkedik mindenkire - még ha épp nem egy háborús övezetben lakik is valaki, csak éppen attól retteg, hogy mikor lesz a következő munkahelyi leépítés, elég lesz-e a nyugdíj a gyógyszerekre, vagy átmegy-e a vizsgákon. De azért nagyon szembeötlő az, hogy valójában személyiségbeli, gazdasági, társadalmi különbségektől majdnem függetlenül olyan elhanyagolt csoport az anyáké, amely meglehetősen nagy számú csoportja a társadalomnak, hogy érdemesnek tűnik ezt társadalmi problémaként kezelni. Hosszú fejtegetés tárgya lehet az, hogy miért az a “norma” egy kultúrában, hogy az anyák nulla valós információval kezdik anyaszerepüket? Hogy az anyák a szüléstől kezdve sokszor személytelen tárgyként vannak kezelve, amely a kórházi egészségügyi rendszer tekintélyelvű beavatkozó protokolljainál kezdődik, és abban folytatódik, hogy a felnőtt társadalomból való eltűnés és az anyai feladatok, megterheléseket úgy aposztrofáljuk, hogy valaki “otthon van, nem dolgozik”. Vagy ha épp munkahelyen van, de otthon folytatja a “házi”munkát, de az már láthatatlan?

 Mit tehetünk? Az, hogy felismerjük a rendszer hibáját, segíthet abban, hogy ne magunkkal, vagy más nevelési elveket valló szülőtársunkkal álljunk állandó feszült kapcsolatban, hanem életünk korlátait elismerve kihozzuk helyzetünkből a legtöbbet. Egymás támogatása nagyon-nagyon fontos, és nemcsak azért, mert a szeretetteli kapcsolatok a hosszú egészséges élet egyik legfontosabb alapja, hanem kialakulhatnak olyan új “sisterhood”-ra épülő, anyatársi összefogások, amik új minőséget és erőket hozhatnak életünkbe.  És ha nemcsak a nők fognak össze, hanem a férfiaknak is ugyanilyen fontos, hogy milyen minőségben nőnek fel a gyermekei, akkor az egész társadalom rangos helyre emelhetné nemcsak a gyerekek gondozását, hanem az emberi életminőséget mint olyat - nem egy kiemelt zárványként, hanem társadalomszervező központi elemként. Így kevesebb lenne a végtelenségig kimerült szorongó anya, és apa, akik ebben a rendszerben sokkal nehezebben adnak békés kiegyensúlyozott családi hátteret gyermekeiknek. Álmodozom egy olyan rendszerről, ahol nem a szeparáció a norma: az, hogy a felnőtteket szeparáljuk a gyerekektől (mihamarabb), vagy az apát a családtól. Amint sokan érzik az igényt, elindulhat egy közös gondolkodás egy olyan világról, ahol produktívak vagyunk, kiteljesíthetjük minden bennünk rejlő tehetségünket nőként és férfiként egyaránt, de ez nem megy családi, baráti, személyes kapcsolataink rovására. Ahol a GDP termelésnél fontosabbak az emberi kapcsolatok, ami a minőségi boldog élet egyik alappillére.

Hiszek benne, hogy az igazi változások alulról jönnek a mélyen összekapcsolódott emberi társas hálózatok erejéből.

 Azon túl, hogy erősítjük társas kapcsolatainkat, mint minden szorongás esetén, bármi is álljon a háttérben, kereshetünk olyan szorongáscsökkentő módszereket is, amelyek lehetőleg természetesen, magunkat tisztelve és nem függőségbe rántva (mint pl. egy gyógyszer) segítik idegrendszerünk megnyugtatását. A szorongás mélyen testi élmény. A testtel foglalkozó lazító, nyugtató testterápiák (bodywork) mint például a shiatsu, nagyon hatékonyan bevethetőek a szorongás elleni harcban. 

A shiatsu szorongáscsökkentő erejéről írok még következő cikkeimben a shiatsus blogomon.

Carolan, M. (2005)”Doing It Properly”? The Experience of First Mothering Over 35 Years. In: Health Care for Women International, Vol.26 Iss. 9, 764-787, DOI: 10.1080/07399330500230987