A cikk eredetileg, a blogbejegyzéshez képest szerkesztett formában a koncert.hu-n jelent meg. 
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Pénteken még nem tudtuk, hogy megyünk-e koncertre? Aztán kiderült, hogy megyünk. Amióta Csepelre költözött nem volt szerencsénk a Barba Negrához. Dilemma volt, hogyan öltözzünk, fedett, nem fedett, fűtött, nem fűtött? Fedett, nem fűtött. Nagy, igaz, földes, beton nélküli parkoló és sör van.

A két színpad, a nagy Red Stage és a kisebb Blue Stage egymás mellett, elválasztva áll. Úgy olvastam, a falaik eltávolíthatók. Nem tudom, nyáron, eltávolított falakkal mekkora lesz a két színpad között az áthallás. Nem volt zavaró, de így falakkal a számok között áthallatszott a nagy színpad zenéje. 

Az este több meglepetést is tartogatott. Az első meglepi az volt, hogy a szerkesztőm határozott kérése ellenére a szervező a fotósomat nem írta fel a VIP-listára. S mert a szervező száma nekünk nem volt meg, és sem a szerkesztőm, sem a párja nem vette fel a telefont, mentünk jegyet venni. Azért sem engedtük, hogy kedvünket szegje a malőr!

Háromnegyed nyolckor vettük meg a sörünket. Egyet mertem inni, hazafelé én vezettem. A színpad előtt alig lézengett valaki, s az épületen kívül is csak néhányan álldogáltak cigivel, sörrel. A létszám mindvégig igen visszafogott maradt. Úgy fest, Mark Clarke neve nem hívószó kis hazánkban. De hát magam is tudatlan voltam a múlt hétig...

CELEBRATION DAYS

Nyolckor lépett színpadra a Cream-idéző zenekar. (Hol vannak már a boldogtalan idők, amikor akár órás késésekkel is számolni kellett egy koncert előtt! S milyen jó, hogy már nem így van!). Amiről egyébként semmit nem leltem a neten. A névre többnyire a Led Zeppelin 2007-es koncertje és az arról készült filmet ajánlja fel a keresés találati listája. 

A Cream-idézés fő húzóneve, mármint túl Mark Clarke-on, Takáts Tamás volt. Bemutatni vélem, őt nem kell, valamelyik együtteséből mindenki ismeri őt: Karthago, Senator, East, Takáts Tamás (Dirty) Blues Band, iLand, mindegyik az az ő hangján szólal(t) meg. S immeg a Cream-et idéző Celebration Days is. Amiről nem tudtam eldönteni, eseti alakulat-e vagy állandó képződmény. Több minden az előbbire utal. Nem véletlen, hogy gyönyörű szemű fotósom meg is kérdezte: 
– Ők most hakniznak? 

A hakni szónak negatív jelentése van. S amikor a kérdés elhangzott, egyáltalán nem a zene minőségéről szólt. Azzal az égvilágon semmi baj nem volt. Úgy szólt a Sunshine of Your Love és a Crossroads, ahogy a nagy könyvben meg van írva. 

Az esetlegesség Takáts Tamás konferálásaiból fakadt. Nem is tudom, hogy mondjam... Nem spontánnak, hanem olyan kis esetinek tűnt. Bár az első mondatok fanyarsága tréfás volt: 
– Vigyázzatok egymásra, hátulról a tömeg nehogy a korlátra nyomja az első sorokban állókat! – mondta a csarnokot talán negyedrészben megtöltő közönségnek. 

Aztán már az első szám felkonferálása olyan kis furi volt.
– Vajon ezt hogy kell kimondani? Swlabr...
(Mondjuk, izé... tényleg, hogy a viharba kell kimondani?)

Amit zeneként hallottunk, az, mondom, teljesen rendben volt. Ámbátor az is kétségtelen tény, hogy a buli akkor kezdett igazán élni, amikor Mr. Clarke a színpadra lépett. A hetvenhárom éves basszeros energiája magával ragadta a zenekart is, igazi élet lett a színpadon. S legnagyobb meglepetésemre az ének is sokkal átütőbben szólt: Mark énekelt. 

Egy órás volt a Cream-szekció előadása. Nem volt rossz, egyáltalán nem unatkoztunk, de a muzikális orgazmus közelébe sem kerültünk. 

Rövid szünet, szivarka, a fotósnak sör, nekem már csak ásványvíz, annak konstatálása, hogy nagyon sokan most sem vagyunk

HEEP FREEDOM

Róluk is a héten olvastam első alkalommal. Azt, hogy 

Együttesünk a klasszikus hard rockot játszó, brit rock legenda Uriah Heep zenekar szerzeményeit állítja színpadra eredeti hangszerelésben. Küldetésünk, hogy a 70-es évek legendás csapatának szerzeményeit minél többen megismerhessék, illetve hogy a klasszikus nótákat kedvelő Uriah Heep rajongók a koncerteken eredeti hangszerelésben, izgalmas előadásban hallhassák újra a régi dalokat.

Repertoárunk javarészt a klasszikus érában született dalokból áll, de koncertjeinken megszólalnak a 80-as években született szerzemények is, illetve a Uriah Heep által mostanában ritkán játszott, és a közönség részéről rég hiányolt dallamok is helyet kapnak műsorainkban. (Forrás)

Vagyis bár a Uriah Heep a mai napig élő, koncertező és ami a legfőbb, alkotó zenekar (idén is jelent meg lemezük, teljesen korrekt munka a címe: Chaos & Colour), a Heep Freedom az anyazenekar első évtizedére koncentrál. Vagyis a közel harminc lemezből tízre. Ugyanakkor az is tény, hogy valóban, a Uriah Heep leginvenciózusabb művei csakugyan ekkoriban születtek, a későbbi alkotások nem rosszak ugyan, de messze nem annyira emlékezetesek. 

Már az első dal megszólalásakor mellbevágó volt, hogy a Heep Freedom tejesen megfelel a saját célkitűzésének. Ami elsőre döbbenetes volt: az énekes, Körmendi Roland hangja. Annyira a helyén volt, annyira hozta az eredeti Heep érintett évtizedben színpadra lépő énekesének a hangját, hogy az csuda. 

Három-négy szám úgy ment le, hogy csak a Heep Freedom tagjai voltak a színpadon. A fotósom, életem párja oda is üvöltötte a fülembe: 
– Az öregember nem jön már vissza? Kár lenne, ha nem! 

Csak emlegetnie kellett. Az öregember visszajött, és ugyanaz történt mint a Celebration Days koncertje alatt: felizzott a hangulat. S olyan basszus szólót lenyomott az általa írt Why-ban, hogy ha tudna ilyet tenni, fülem-farkam ketté állt volna. De nem csupán a sziporkázó, lenyűgöző technikai tudást nyomta ott fent, a színpadon, ő dehogy: barátom, ZENE szólt onnan, az a lélekig ható, sejteket táncoltató muzsika. Persze, hogy az este addigi legharsányabb tapsa ekkor, a zeneszám közben, a szóló végén csattant fel. 

Eddig sem állt vesztésre a zenekar, de innentől nyert ügye volt a koncertnek. Különös tekintettel arra, hogy a nagy, ismert klasszikusok még hátra voltak: Easy Living, July Morning, Look At Yourself, Wizard, Lady In Black... 

A July Morning végén az én kommentáló fotósom odahajolt és leszögezte: 
– Hát ez kurva jó volt!
Ami megfogalmazás azért óriási dolog, mert egyáltalán nem szokott csúnyán beszélni. Tetszésiből pláne nem. De mindent összevetve tömören kifejezte a játszott dal minőségét. Meg annak a minőségét, ahogyan eljátszották. Meg úgy általában, az egész koncertét. 

P. S.: Závodi János, minden előzetes híresztelés ellenére nem lépett fel a koncerten. Ezt nagyon sajnáltam. 

P. S. 2.: Tegnap este óta azon tűnődöm, vajon miképpen jött össze ez az este Mark Clarke-kal és a két magyar fellépő társulattal? Különösen a Celebration Days-zel. De akár a Heep Freedommal is...? Miért éppen Mark Clarke? Vagy miért éppen ezek a magyarok? Mert, hogy Mr. Clarke, ugye a Heep egyetlen lemezén játszott, ha klasszikuson is. A harmincból. 

P. S. 3.: Eh! Mindegy is! A válasz a minőségi coverek erejében van. A jó zene az jó zene. S ez jó zene volt, bárhogyan is jött össze, bármi is volt a motiváció, akár a kényszer szülte, akár akármi.