Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Władisław Stanisław Reymont: Lázadás

Nicsak az „Állatfarm” tuti prototípusa, húsz évvel korábbról!

2024. szeptember 09. - Mohácsi Zoltán

reymont_lazadas.jpg

A könyvtárban csodálkoztam rá a könyv borítójára. A Nobel-díjas írók regényeinek az asztalán volt. A borító persze egyből az sugallta, amit sugallnia kellett, hogy mindenki kézbe vegye a könyvet: az analógiát, szinkronitást George Orwell Állatfarm-jával. 

Ruhába öltözött állatok, vörös csillaggal a sapkájukon. Naná, hogy Állatfarm!

S ha így, hát hogy a viharba ne csaptam volna le rá? Ráadásul a szerzője kelet-európai, lengyel és Nobel-díjas.

(Te tudtad, hogy öt lengyel Nobel-díjas szerző van? Reymontot és Sienkiewicz-et tudtam, de itt el is akadtam. Segítek: Czesław Miłosz, Wisława Szymborska [róla nem is hallottam] és Olga Tokarczuk [róla nem tudtam, hogy lengyel].) 

Meg ő a Parasztok írója. A könyv évek óta arra vár, hogy elolvassam, itt van a polcomon, anno Szerelmetesfeleségtársam hívta fel rá a figyelmemet, a könyvet a magáénak tekinti, de még ő sem olvasta. 

Szóval a Lázadás-ra nagyon kíváncsi lettem. Mondd már, hát hogy ne lettem volna az? 

Reymont 1922-ben, egy folyóiratban jelentette meg először a Lázadás-t. Vagyis huszonegy évvel Orwell Állatfarm-ja előtt. Ugyan jelentős különbségek vannak a két mű között, de a hasonlóságuk is szembeszökő. 

Jacek Malczewski: Władysław Reymont portréja (1905)

Lázadás előszavából megtudtam, amit eddig szintén nem tudtam, hogy Reymont elítélte az 1917-es orosz forradalmat és következményeit, nem értett egyet sem a módszereivel, sem a tartalmával, sem az ideológiájával.

D. Molnár István ezt írja e mű előszavában: 

A 123 év után 1918-ban újjászületett Lengyelország legfontosabb problémája a keletei határok ügye lett. Politikai vezetése igazoltnak vélte a nagyobbrészt ukrán és belarusz lakosságú, de évszázadokon át a lengyel államhoz tartozó területek megszerzését. A lengyel hadsereg tartós sikerei után 1919-ben a Vörös Hadsereg ellentámadást indított. Mélyen behatolt Lengyelországba, de nem várt nemzeti ellenállásba ütközött,  és a lengyel csapatok az 1920. augusztus 14. és 18. között lezajlott varsói csatában, majd másutt is vereséget mértek a túlerőben lévő orosz haderőre. A lengyel állam kitolta határait régi keleti területeinek jelentős részére. Mirosław Szumilo történész a csata 100. évfordulóján nem véletlenül idézte magát Lenint: »A lengyel háború a legfontosabb fordulópont volt nemcsak Szovjet-Oroszország, de az egész világ politikájában is. [...] Ott, Európában minden elfoglalható volt. De Piłsudski és  lengyeljei példa nélkül álló, gigantikus csapást mértek a világforradalom ügyére.«

Reymont már 1909-ben kis könyvet adott ki a mai lengyel-ukrán határvidék görögkatolikusait néhány évtizeddel korábban sújtó, sőt mártírsorsukat okozó, őket a pravoszláv valláshoz csatlakozásra kényszerítő oroszosítás ellen. Ezért sem meglepő, hogy 1920 után nem sokkal irta meg allegorikus  meséjét, a Lázadást. A mű 1924-ben, majd 1927-ben jelent meg könyv alakban, a második világháborút követően viszont, mivel egyértelmű elutasítása mindenféle, csak pusztító és pusztulást okozó forradalomnak, a rendszerváltozásig nem. Az író nemcsak az orosz forradalomról nyilvánított véleményt, hanem élesen bírálva a totális diktatúrák ideológiáját is elutasította.

Vagyis a lengyelek antikommunistasága nem csupán az ideológia elutasításában, hanem az Oroszországgal, Szovjetunióval való zsigeri szembenállásban is gyökerezik. Mert közhelyszerűen: a ma történéseinek a kulcsát a múltban forgatták el. 

*

Azt, hogy milyen ereje van az irodalomban az állatok mint jelképek szerepeltetésének, Ezópusz (Aesopus, Aiszóposz, Aisópos, Esopus, Ezópus, Ezopusz, stb.) óta tudjuk. Egy-egy állatfaj meglehetősen jól lefed egy-egy embercsoportot, így az állatok viselkedésén keresztül tipizálható az emberi viselkedés is. 

Reymont történetének a veleje: Rex a vadászkutya egy udvarházban él. Megbecsült, jól tartott jószága az urának. De ez az úr egy napon meghal. S a gazdasszonya nem néz jó szemmel a kutyára. Az elhunyt gazda feleségének a tudta nélkül keményen elveri Rexet. Az udvarház lakói egy emberként... izé, egy állatként állnak Rex mellé. 

A kutya sorsa nem javul a későbbiekben sem, egyértelművé válik, hogy ha így folytatódik a dolog, tragédiába torkollik majd Rex sorsa. Rex felméri hát a lehetőségeit, és rájön, menekülnie kell. De mert nem ostoba (vagy mert az) maga mellé állítja az udvarház állatlakóit. A menekülése így nem csupán a sajátja lesz, hanem a Kánaán ígéretével tömeges exodusszá válik. 

Reymont reális. Az udvarház lakóinak elemi összeférhetetlenségét mindvégig ügyesen felhasználja: a kivonulók nem egyforma erejűek, nem egyforma táplálkozásúak, s az egyik a másiknak tápláléka. Ezért vigyáz rá, óvja, segíti: amíg meg nem eszi. A közösségüket, az egységüket csak a pillanatnyi túlélés szükségessége teremti meg, a közös vágyálomba, vágyállamba kapaszkodás. Abba, hogy mi lesz, ha elérik Kánaánt nem gondolnak bele. Illetve a hidegen számító, addig láncravert házőrző eb, Varjú igen: ú már az elején belátja, hogy a disznók neki nem szövetségesei, hanem táplálék. Varjú rettentő visszataszító, cinikus, de tökéletesen őszinte. 

Az illusztrációk az Ideogram oldalán készültek MI-vel. Elég nehezen értünk még mindig szót. :-D

Rexnek szembe kell néznie a kivonulás logisztikai nehézségeivel, a katonai problémákkal (több véres összecsapásnak kell lezajlania az emberekkel, amíg az állattömeg el tud szakadni egykori otthonától. Közben véet ér a nyár, fogy az élelem, jönnek először a hideg éjszakák, majd a jeges nappalok, hosszabbodik a sötétség ideje, növekszik a feszültség, s Kánaán csak nem érkezik el az életükbe. 

A történet végső kicsengése várható, de Reymont mégis csavar rajta egy hatalmasat. Nem spoiler, amit mondok, mert a borító elmondja, amit én is: az állatok Rex eltávolítása után egy emberutánzatot választanak vezetőnek maguk fölé. 

Gázoltak végtelen pusztaságokon át, könyörtelenül égette őket a nap tüze, öldöste az éhség és szomjújság, betemették őket a homokviharok, irtották őket a vadállatok, de semmi sem tudta kioltani bennük az uralkodó utáni csillapíthatatlan, szörnyű vágyakozást. 

Mignem sok-sok napos vándorlás után, mintha keresztül-kasul járták volna a világot, az élen haladó nyájak hirtelen kezdtek meg-megállni, remegni és a földre hanyatlani. 

– Ember! A mi urunk! Ember! 

Az áthatolhatatlan bozót szélén, egy ágas-bogas pálmafa alatt majom család ült, egy hatalmas gorilla, hirtelenjében meglepődve rémülten pattant fel a földről. 

Láttára minden nyáj alázatosan letérdelt és felbődült, hogy rengett belé az ég: 

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A te alattvalóid vagyunk Ne hagyj el minket! 

A megrémült gorilla a pálmafara menekült, kókuszdiókat dobált a legközelebb lévőkre, makogott valami érthetetlent, és dühösen fújtatott.

Lentről azonban csak a folytonos könyörgések hallatszottak::

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A tieid vagyunk! Mi urunk! (172.)

Reymont értékelése, ítélete egyértelmű, kétségbevonhatatlan: a bolsevik, kommunista-kísérlet állatok tette: Van alapja, van indoka, de véghez vihetetlen az emberi állati természet miatt, gazdasági, katonai okokból. S mert végső soron ennek az állati tömegnek mindenképpen szüksége van vezetőre. Szüksége van az emberre, hogy rend legyen, hogy élelem legyen (hogy élelemmé lehessenek), hogy fedél legyen, meleg legyen, biztonság legyen. S ha embert nem találnak maguk fölé, találnak olyat, ami majdnem ember... 

A csírájában elhibázott történelem folytatódik, hogy újabb tragédiák felé kanyarodhasson. 

*

Adja magát a kérdés: milyen olvasmány, milyen irodalom az Állatfarm irodalmi előzménye? S így adja magát a kérdés, mert az Állatfarm világsikere után nem adhatja másképpen. 

Nos, azt kell mondanom, hogy egyfelől Orwell majdnem biztos, hogy ismerte Reymont művét. Túl sok a hasonlóság, túl nagy az átfedés. De Orwell felismerte azt is, hogy a Reymont történetének a komorságán, szomorúságán és a történet mesélésének a lassúságán változtatni kell. Mert a végső soron politikai pamfletről van szó. S átlátta azt is, hogy a humornál nincsen gyilkosabb eszköz egy diktatúrával szemben. 

Reymont szövege kétségtelenül irodalmibb szöveg. S kétségtelenül lassúbb, szögletesebb is. A cselekmény sem feszes,és inkább leírásokra hagyatkozik. Az állatok exodusza során vannak ugyan párbeszédek, s a főszereplőknek van jelleme, de a történetből hiányoznak a drámai csúcspontok. Reymont oly annyira az egészre koncentrál, hogy a részleteket figyelmen kívül is hagyja. Sokkal szebben ír mint Orwell, de sokkal nehézkesebben is. 

Talán az az oka, hogy Orwell disznói egyértelműbb metaforák. De talán az is, hogy Reymont tagoltabb állat-társadalmat tár elénk. A vezető nála nem disznó, hanem kutya. A kutya az ember legjobb barátja. Okos és hűséges. 

Már nagyon sokszor eltöprengtem a kutyák ellentmondásos megítélése felett.

Mert ugye, a kutya az ember legjobb barátja: okos és hűséges, lehet házőrző, vakvezető, hegyi mentő, nyomozó, gyerek-terapeuta, vagy simán barát. 

De a kutyák és farkasok kettősében a girhes, lógó bordájú farkas a pozitív hős, mert a kosztért nem engedi láncra verni magát, és nem simul a gazdája lábához akkor is, ha ütik. Van tartása, van méltósága, van becsülete. A kutya ebben az analógiában: szolga. A farkas szabad állat. 

A tatár kutyafejű volt a magyar szóhasználat szerint. A középkori történetek legnagyobb sértése: „Te kutya!”. Aztán: „Irigy kutya, bújj a lukba!”. A szolgaság jelképe: a láncra vert kutya. Ismerjük a kutyának vetett csontot. A póráz jelképe utálatos, visszataszító. A szájkosár a szólásszabadság ellentéte. Vannak a bolhás kutyák. Meg a rühösek. A kutyafalka a zabolátlanság, az agresszió, a szervezetlenség, az erőszak jelképe. A házőrző az elvtelen, agyatlan szolga jelképe, aki a mindennapi biztos betevő érdekében szolgai módon eltűri a láncot, és még törleszkedik is a láncra verője lábához.

A lábához. Mert a kutya helye az ember lába mellett van. A mások lába elé hajlás, hullás, a kushadás az alávetettség megalázó jelképe. A kutya helye az ember lábánál van.

Vajon miért ez a hatalmas ellentmondás a kutyák megítélésében?

Ahogy a videókban lenni szokott, most mutatok az oldal aljára: „Mielőtt továbblapozol, írd meg kommentben!” :-D

Azt mondják, akinek szeretethiánya van, tartson kutyát. (Mondjuk szerintem jobban jár ha nyitottabb, megbocsátóbb az emberek felé, és megtanul nemet mondani.) A szeretet szó a kulcs. A kutya ragaszkodó. A látszólagos, érdekeit érvényesítő elvtelensége mögött a ragaszkodás áll. Mondják: a macska az ellátáshoz ragaszkodik. A kutya az emberhez. Mert megbocsátó. Az érthetetlenségig. Meg kellene tanulnia nemet mondani...

Engem Szerelmetesfeleségtársam Morzsámnak nevez kezdettől fogva.

Nem a bolháim, nem a rühöm miatt, nem azért, mert sokat ugatok, hanem mert okos tekintetem van, és főleg, mert olyan kis bölcs vagyok mint a Futrinka utca Morzsa kutyája. (Engem gyerekként marhára idegesített Morzsa tudálékossága, SzFT számára ez pozitív analógia.) S nem hízelgő rám nézve, de szeretem SzFT lábát simogatni, csókolgatni...

Néha úgy érzem, meg van bennem, a kutyák elvtelennek tűnő ragaszkodása is, és nagyon nagy botütések kellenek ahhoz, hogy elmeneküljek a háztól. Messzire kanyarodtam. Vagy túl közelre. 

Rex követői között ott van az egykor láncravert házőrző, vannak terelő ebek, vannak Farkasok. Van egy csekély értelmű ember is. Vannak ragadozó madarak. Meg nem ragadozók. Meg növényevő négylábúak, disznók, tehenek, birkák, juhok. 

A főnökök a ragadozó négylábúak. Mert mindig a ragadozók a főnökök. Vagy a főnökök mindig ragadozók? (Bár láttunk már kafferbivaly által nyársalt, lógó belű oroszlánt is...) 

Az is lényeges különbség a két állat-antiutópia között, hogy Rex tragikus hőssé lesz. Hógolyót és a társait simán utáljuk és kinevetjük. Mocskos, a sárban fetrengésből feltápászkodó, a moslékzabálást, a vájúnál tülekedést alighogy abbahagyó disznók! Az analógia kézenfekvőbb, egyértelműbb, nem hordoz ellentmondásokat. A disznó hasznos jószág az ember számára: roppant sokoldalú, nagyon finoman elkészíthető élelmiszerforrás. Még a leölése is külön örömesemény: a disznótor! 

Reymont történetének a már idézett csattanó, a királlyá könyörgött gorilla az Orwell sztorija fölé magasodó megoldása. 

No, ez a kép kakukktojás, ez az AI-Office oldalán készült. A másikat jobban kedvelem, ingyen is többet, jobbat ad. 

*

Ezzel együtt, lehet, a fentiek után ez nem annyira hihető, bár kétségkívül az Állatfarmhoz való hasonlóság, az irodalmi előképisége miatt vettem a kezembe Reymont regényét, mégsem mondom azt, hogy csupán irodalomtörténeti értéke van. Botorság lenne így tennem. Olvasóként mit mondhatok hát? Nos, a legfontosabbat: élvezeti értéke van a Lázadásnak. Ha másfajta is mint az Állatfarmnak.  

Rézbong, Göd, 2021, 170 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155475535 · Fordította: D. Molnár István

7/10

Tegnap olyan kis ingerült napom volt. Tulajdonképpen minden sikerült, ment a maga útján, már olyan dög meleg sem volt annyira, de valahogy utáltam a rángatásomat, meg utáltam mindent. Iparkodtam nem az embereken levezetni, amit nem ők okoztak, vagy nem tehettek róla, hogy ők okozzák. Nem tudom, mennyire sikerült. De nagyjából úgy mindenki ingerültté tett. Kivétel nélkül. Meg elegem volt már a talpalásból is, meg mindenből is. 

Cserébe négy előtt kicsivel ébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Jöttem hát a nappali-dolgozóba írni, olvasni, zenét hallgatni. Megjelent a God Is An Astronaut új lemeze, azzal múlattam az időt, meg egy régebbivel. Ja, és persze, hogy persze, David Gilmour új dolgaival. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/18484869

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal

süti beállítások módosítása