Könyvmegálló túra szerzeménye, 2024 áprilisiban. A könyv sorozata: Fekete Könyvek. A megszerzés oka: cseh író, krimi. Végső vélemény: zseniális, alig tudtam félbehagyni az olvasását. S az valóban igaz, hogy cseh a szerző.
De még a borító is vacak. Jó, a Fekete Könyvek borítói általában vacakok voltak, de ez übervacak.
Nem csupán azért, ahogy kinéz, hanem azért is, mert jó, egy doktorról van szó a könyvben, ez igaz, de injekciós tű, tízezredik apró momentumként van a könyvben (a doki bead valakinek egy injekciót), de jelentősége az nincsen. A lombik pedig tökéletesen érthetetlen, illetve kizárólag elvetemült logikai ugrással indokolható. A fehér köpeny, és az hogy férfi van a képen, az rendben van. Ez is valami.
Na, szóval, cseh, meg krimi, elég volt, hogy jöjjön velem. S valamiért a látóteremben is maradt, nem tettem el a többi krimi közé. Aztán belekezdtem. Aztán nem tudtam letenni. Aztán gyanakodva csodálkoztam, majd utána örültem, hogy a gyanúm lett a megoldás. Mármint, ha lett egyáltalán megoldás.
Jaroslav Boček-kel kapcsolatban meglehetősen szűkszavú az internet. Fotót is egy kis nyamvadtat , jellegtelent, rossz minőségűt leltem csak.
Szerkesztő, újságíró, író, forgatókönyvíró, rendező, dramaturg volt. 1932–2003 között élt, alkotott. Négy forgatókönyvet írt, figyeld már milyen címekkel, irtó pöpec: Egy bátor kacsa vagy egy horror kocsma (1973), Hogyan jött a kaméleon a boldogsághoz (1987), Hajásek elf vándorlása!
Könyve tizenkettő jelent meg az úriembernek. Köztük ilyen címekkel: Esemény (egy idegen civilizáció próbája), Polka asztrális nő számára (űrlátogatás). Nem semmi, ugye?
Kár, hogy magyarul a jelen könyvén kívül csak egy novelláskötete jelent meg, Égető csókok címmel. De az egyik online antikváriumban van belőle egy példány.
*
Amiatt hoztam el, mert cseh, meg azért, mert krimi. Vannak előzményei. Elsősorban Karel Čapek. Másodsorban Jiří Marek. De ahogy látni fokod, ebbe a vonulatba tartozik Ludvík Souček is.
Cseh krimiszerűségek és környéke a blogomon:
Karel Čapek: Betörők, bírák, bűvészek és társaik
Jiří Marek: Boldogkor
Jiří Marek: Régi bűnügyi történetek (ennek van még két része, egyelőre olvasatlanul)
Ludvík Souček: A vak madarak titka
Ludvík Souček: Az ősi lovagi jel
Úgy általában a cseh írók jók. Nem sorolom most a nem a témába vágó szerzőket. De vannak jó páran, és a Karoeta-ból kiindulva hányat nem ismerek még!
*
Krimi, mondom. Meg azt is mondom, hogy végső soron egyáltalán nem az. Csak úgy indul, mintha az lenne. Mert arról szól, hogy egy körzeti orvos, a címszerelő Milan Karpeta egyszerre eltűnik. A történet valós ideje szerint ez évekkel ezelőtt történt. A rendőrségi nyomozás semmire nem jut.
Karpeta bement dolgozni a rendelőjébe, a rendelési idő végén felöltözött, kiment a kocsijához, és onnantól fogva senki sem látta őt. A kocsiját a rendelő mögötti utcában találják meg. Semmi nyom nincsen benne. Folyt nyomozás, de semmire sem ment.
A bejegyzésbe húzott képek az AI jól-rosszul sikerült alkotásai. Másodszor próbálkoztam vele. Még nem értünk teljesen szót egymással. Az utasítás jelen esetben ez volt: „Csehszlovákia, hatvanas évek, utca, orvosi rendelő, a mellette levő utcában egy üres Skoda MB gépkocsi áll üresen, szürke fények, felhős égbolt.” És ez még jól sikerült!
A nyomozást végző Janda felügyelő nem tudja lezárni az ügyet, de túllépni sem tud rajta. Sakkozni jár egy kocsmába. A sakkpartnere az író. Janda egy parti közben felveti, hogy mivel író, a fantáziája minden bizonnyal remekül működik, lenne-e kedve segíteni neki? Még némi aprópénzt is kaphat a tanácsadásért. Az író rábólint.
S innentől csuda érdekes a regény! Ugyanis nem történik benne semmi. Mármint abban az értelemben, hogy a felügyelő és az író ki sem mozdulnak az előbbi irodájából, ahol az utóbbi a jegyzőkönyveket olvassa. A regény végéig ez a történés. Az más kérdés, hogy a jegyzőkönyvek mennyire cselekménydúsak. Egyébként azok.
A jegyzőkönyvek arról szólnak, hogyan látták a legközelebbi ismerősei Milan Karpeta doktort. Megszólal a felesége, a lánya, az asszisztens- és kolléganői, a barátja szeretője, Karpeta szeretői, a telekszomszéd, mindenki, aki csak ismerte az eltűnt dokit.
A jegyzőkönyvek, és itt jön egy kis turpisság, igaziból nem is jegyzőkönyvek, hanem irodalmi monológok. De úgy megírva, hogy közben mégis vallomásnak hatnak. Nincsen semmi dokumentum-jellegük, iktatószám, időpont, semmi ilyesmi, mégis simán elhisszük, hogy jegyzőkönyveket olvasunk.
Mert hogy KArpeta doki kiválóan rajzolt. Anélkül, hogy az ismerősei közül bárki is emlékezett volna arra, hogy valaha is rajzolt.
Az utasítás: negyvenes férfi asztalnál ülve egy részltes férfiportrét rajzol (ha beleírtam, hogy El Greco stílusában, akkor az egész kép El Greco-s festménnyé lett), meleg fények, fölülről látjuk a jelentet. Ez sem sikerült rosszul.
Egy-egy jegyzőkönyv között visszatérünk az íróhoz és a felügyelőhöz, akik röviden megbeszélik, mit is olvasott az író.
A végén pedig összegzik, ki-ki a maga látószögéből az olvasottakat és négy szem alapján próbálják összerakni a képet, ami kialakulni látszik, csak éppen hihetetlen.
A doki majdnem tökéletes ember. Jó orvos, imádják a betegei, jó apa, jó férj, jó szerető, úgy rajzol mint El Greco, elképesztő technikával gitárol, annyira otthon van az ókori történelemben, hogy az csuda, szóval minden téren szeplőtlen, tökéletes.
Mármint ha tökéletesnek tekinthető egy férj, aki szeretőt tart. Bár a szeretőtartásért nem kicsit felelős a feleség is, hiszen csak attól lehet gebinbe venni egy férfit, aki hagyja, hogy gebinbe vegyék tőle.
*
Vajon hogyan látnak engem az emberek, a feleségem, a gyerekeim, a nevelt lányom, az anyósom, a barátaim, a munkatársaim, az olvasóim? S vajon mennyire fedi le az ő látásuk összessége a valóságot?
S a kialakult kép mennyire rímel azzal a képpel, ahogyan én látom magamat? Kinek mi lehet a legfontosabb az ismerettségünkből, milyen momentumokat emelni ki, ha rólam kellene beszélnie? S lényeges-e egyáltalán, ki hogyan lát engem, nem elég-e, ha én látom jól magamat és a tetteim, gondolataim,érzéseim súlyát, következményeit?
Az utasítás a következő volt az AI-nak: negyvenes férfi egyedül ül egy női szobában, elmélyülten gitározik, mögötte egy szőke nő éppen kilép a konyhából és csodálkozva nézi a férfit. Ez a két kép még elfogadható, de egyébként nagyon vad dolgok jöttek ki, volt, hogy a pasi női ruhában volt, ami erotikusan szétnyílt a meztelen lábán, úgy zenélgetett. Úgy fest, ugyancsak polkorrekt az AI! :-D
*
Az első gyanú a regény fele környékén kezdett izegni-mozogni bennem. Hogy tudniillik, csapnivaló döntés volt a regényt a Fekete Könyvek sorába pozicionálni.
Merthogy nem krimi. Illetve mindössze körömpiszoknyití az: szőrén-szálán eltűnik egy ember, a rendőrség persze keresi, nem találja, feladja. Az egyik rendőrt annyira foglalkoztatja a kérdés, hogy külsőst is bevon, hátha a friss gondolataival többet, mást lát meg az esetben, mint az ő nagyon rendőrül gondolkodó agya.
Ennyi a krimiszál. Nincsen tényleges nyomozás, megfigyelés, fal melletti summogás, távcső, kilyukasztott újságon át megfigyelés, ujjlenyomat-vétel, pláne ökölharc, tűzpárbaj. Két ember jegyzőkönyveket olvas, mindennapos és kevésbé mindennapos tapasztalatokról, amiket Karpeta doktorral ilyen-olyan mélységű kapcsolatban levő emberek vallottak meg a felügyelőnek, és a két, olvasó ember együtt gondolkodik.
S a gondolkodás végeredménye sci-fit szül. Vagyis valószínűsít. Mert az író és a rendőr csak valószínűsíteni tud az évekkel ezelőtti jegyzőkönyvek alapján, bizonyítani nem.
No, nem mintha a Fekete Könyvek nem kacérkodott volna a sci-fivel is, (mutatóujj felfelé!), hiszen ebben a sorozatban jelent meg Stanislaw Lem nem egy műve is (Solaris, Kiberiáda, Pirx pilóta, Szénanátha), de mégsem sci-fi sorozatként gondolunk rá. Maigret és Agatha Christie magyar kiadójaként sokkal inkább.) Miközben az utóbbi kettőnek az Albatrosz-sorozat is bőven biztosított helyet. Lemnek meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek. Tehát van itt tematikai káosz, kérem szépen!
Karpeta és a történész prof beszélgetése az ókori történelemről. Az utasítás ez volt: két negyvenes-ötvenes férfi állva beszélget egy szobában, mögöttük íróasztal, rajta rengeteg könyv és jegyzet, az íróasztal mögötti falon festmény, a festményen Hannibál az Alpokban. Ez utóbbi semelyik képen nem jött össze.
Összesen tizenkettőt készítettem az AI-al. Ezek lettek az elképuelésemhez legközelebb állók.
Boček könyvében azt tetszik legjobban, hogy nem lineáris történet, mégis A-ból jutunk B-be, aztán C-be, Meg az, hogy szépen, nyugodt tempóban haladunk, nem expresszsebességgel, lóhalálában, és nem is lóugrásban.
Gondolkodhatunk együtt, de nem kell rejtvényfejtenünk. Gyanakodhatunk, és joggal tesszük, és nem tudtam eldönteni, azért gyanakodtam jól, mert okos vagyok, vagy azért, mert Boček olyan kis ügyesen vezetett, hogy jól gyanakodjak.
Ha már gyanú, én az utóbbira gyanakszom. Mármint nem arra, hogy okos vagyok, hanem arra, hogy Boček ügyesen vezetett. Ismerve a képességeimet. Bár ostobának sem tartom magamat. (Ám ki tartja annak magát? Minden őrült tagadja, hogy őrült. Aki meg őrültnek mondja magát, az rendszerint szabályos elme.)
A legfontosabb, hogy olvasóként is el kezd érdekelni, kicsoda is volt, ha egyáltalán jó ide a múltidő, Karpeta doktor, és tényleg, mi a fene történt vele?
S azt hiszem, most megállok, mert előbb-utóbb elszólom magamat. Az pedig illetlen dolog lenne. Csak összefoglalok.
A Karpeta doktor esete egy helybenülős, jegyzőkönyv-olvasós nyomozás, papírszagú fogalmazás nélkül, érdekesen, izgalmasan, és végső kicsengésében nem megoldva, de erősen sugalmazott magyarázattal. Olvasmányélménynek kiváló, hellyel-közzel filozófikus gondolatokat, kérdéseket is felvet. A legnagyobb dicsérete hogy Boček másik, magyarul megjelent könyvét megrendeltem egy netes antikváriumban. A másik legnagyobb dicsérete, hogy szoros vértestvérségben van Szepes Mária Vörös oroszlánjával, annak miszticizmusa nélkül.
Na, akarod már olvasni?
Európa / Madách, Budapest / Bratislava, 1988, 282 oldal · puhatáblás ·
ISBN: 9630746166 · Fordította: Körtvélyessy Klára
9/10
2024, április, utolsó előtti hétvége utáni első nap. Szorgos-dolgos hétvégénk volt. Pénteken az ideiglenesen hazánkban állomásozó Ofi barátomnál voltunk, meg fúrtunk, szerelgettünk a garázsukban, szombat délelőtt Szerelmetesfeleségtársam ment üzleti megbeszélni Csévharasztra (aggódtam is érte, ő is magáért, aztán lelkesen mesélte, hogy milyen jó volt száznegyvennel menni a nulláson; tudod, ahol száztíz a max. megengedett sebesség), én addig főztem, meg ezt, meg azt csináltam, késő délután meg elmentünk bevásárolni. Vasárnap meg egy korai bundáskenyér-ebéd után elmentünk a tizennyóckerbe, Szerelmetesfeleségtársamnak egy használt, érintőképernyős Lenovo-laptopért. Hazaérve kicsit ledőltünk ugyan, de utána én SzFT új masináját masszíroztam az ő képére, hasonlatosságára és igényeire, ő főzött (amit délelőtt még én készítettem elő, amíg ő bundikenyér-gyártott), aztán vacsi előtt még befestettem a haját. Még próbálkozunk a John Wick negyedik részével, de dög unalom, érdeklődés híján kikapcsoltuk hát a pitlibe.
