Rényi Ádám az előző könyvét, az Osztálytalálkozót tizenegy évig írta. Tavaly jelent meg. Két hete, Gyulán, a nyaralásunkon olvastam. Írtam is róla.
Nem lettem tőle eszementen lelkes, de úgy gondoltam, több az erénye mint az erénytelensége.
A héten a könyvtárban szemben állt velem az újdonságok polcán Rényi úr második kötete. Több is volt belőle, úgy látszik a könyvtár készül arra, hogy keresett lesz a könyv. Ha már szemben állt velem, nem hagytam ott.
Bár egy moly.hu-s értékelés, amibe véletlenül beleolvastam, elbizonytalanított. Mert azt mondta, a második Rényi kötet semmiféle előrelépést nem mutat. Ami az elsőben jó, az itt is jó, ami ott nem jó, az itt sem. S ha jól emlékszem a véleményünk többi része megegyezett az első kötetről. Ez nem volt biztató. Nem voltam benne biztos, érdekelni fog-e most így, nagy gyorsan még egy kötet meglepetéses novella(lácska).
Illetve, ha tényleg ugyanaz ez, mint az, mi a csudát tudok róla írni? (De most tényleg: ne az határozza már meg, hogy mit olvasok, hogy mit tudok róla írni, bakker!)
Jelentem a könyvet hamarabb kiolvastam, mint az első kötetet. Illetve az előző kötetet. S igen: ugyanaz.
Ezért az értékelésemet be is fejezem, olvasd el az előzőt, s akkor mindent tudni fogsz erről a másodikról is. Vége. 600.
De mégsem ám. Azért nem, mert van néhány írás ebben a Bezzeggyerekben, ami miatt még levegőhöz juthat a grafomániám.
Ha nem olvastad egyik könyvet sem, és az előző értékelésemet sem, tudnod kell miről van szó. Rényi Ádám poénos, csattanós novellákat jelentetett meg mindkét kötetben. Egy-egy írás maximális terjedelme öt oldal. Egy interjúban elmondta, hogy általában a csattanó van meg először, aztán építi fel a hozzá vezető utat. Aranyszabály, hogy nincs Rényi csattanó nélkül. S ez az önkényszere, amely erénye is a köteteknek, a kényszeresség miatt hátrányává is válik. A kell nem tesz jót a múzsáknak. De Rényi ettől még nagyon olvasmányos és ötletes. Ja, igen, és minden ellenkező látszat ellenére inkább humoreszk, amit ír, nem szépirodalom. Akkor is, ha a legtöbb esetben egyáltalán nem mulatságosak a történetek.
Úgy átabotában erről van szó. A másodiknak megjelent Rényi-könyvben is. A novellák megtartották a jól bevált receptet, csattanó, hozzá kidolgozott rövid történet. Amelyekből bármelyik lehetett volna a másik kötetben is, mert nem a köteteknek van koncepciója, hanem egy koncepcióra épül fel az összes írás. De azt mondtam, ebben a másodiknak megjelent kötetben van néhány írás, amit érdemes megemlíteni.
A politika
Van akit még érdekel? Omlik össze a világunk. Te is tudod, mi van körülöttünk. És senki sem tudja, mi lesz. De bármi is, marhára nem tűnik biztatónak. Gyűlölet mindenütt. Ami itthon van...
Nem vagyok kormánypárti. Semmiképpen nem vagyok baloldali. Nem vagyok apolitikus sem. Iparkodom nem pártokban gondolkodni. Ennek az a következménye, hogy több mindenben képtelen vagyok egyetérteni a kormányzó párttal, de nem is gyűlölöm őket zsigerből, mert egy csomó mindent tök jól csinálnak. Legalábbis viszonyítva. Baloldali ellenzék nincsen, ami arrafelé van, tragikus bohóckodás mindenestül.
Megértem azonban ha valaki és bárki zsigerből kormányellenes. Manapság pláne.
Bár fel nem foghatom, miképpen keveredik a szezon-fazon a fejekben, a világválság kikerülhetetlenségéért miért O1G/NER a hibás, és miért rossz feltétlenül, ami pragmatikus, és az egyénre nézve alapvetően jó (eddigi rezsicsökkentés, üzemanyag árstop, vagy ahogyan olvastam, most úgy kell mondani: ársapka), és miért takarítanák el a Fideszt, ami nélkül deklaráltan még olyanabb lenne az élete ugyanennek az egyénnek? (Vö. Márky-Zay választási kijelentései. Aki már ígérni sem tudott. S milyen ember az, aki már ígérni sem tud? :-D )
Dupla zárójelben egy icipici napi tusnádfürdőzés: megnéztem/hallgattam a beszédet. Valóban elképesztően amatőr volt a szóhasználata a miniszterelnöknek. De a szövegkörnyezetből egyértelműen kiderült, miről beszél. Ennek ellenkezőjét csak azok állíthatják, akik vihart akarnak, gyűlölni akarják őt is, meg a Fideszt is. Gondolkodás nélkül és mindenestül. Meg azok, akik meg sem hallgatták, el sem olvasták a beszédet, csak hisznek a nyomában elementáris erővel kitört hörgésnek.
Csakhogy más a társadalomkritika, más a politikai kabaré és más a kroki. Persze, van olyan, hogy egy újságíró, író kötetben adja ki, ami előtte újságban jelent meg. Ezzel nincsen baj. Azzal sem, ha amit kiad, kritikus a kormánnyal, a kurzussal, a sleppel és a lakájhaddal szemben. Pláne nincsen baj, ha szépirodalmi vagy kabaré-eszközökkel él. Ebben műfajteremtő volt Ungváry Zsolt Jobbszél-sorozata a Demokrata című folyóiratban. Azért volt Jobbszél, mert a lap jobb szélén jelentek meg ezek a baloldali kormánnyal kritikus, mulatságos írások. Amelyeknek az esszenciája aztán két kötetben is napvilágot látott. Imádtam őket.
Rényi Ádám cseppet sem kormánypárti. Vitriolosan nem az. Ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. A baj a műfaj keveredéssel van. Már az Osztálytalálkozóban is kakukktojásnak találtam a napi politikával foglalkozó novellácskát, amely egy Fidesz-jelmondatra épült. Akkor nem az volt a bajom, hogy Fidesz-ellenes. Hanem az, hogy az egész kötet azt sugallja, szépirodalmat fogok olvasni. Nem politikai kabarét. Nem humoreszkeket. Ahogy a többi írás sem politikai kabaré vagy humoreszk. Az Osztálytalálkozóról írtakban mondtam, hogy ugyan nem is szépirodalom, de határozottan efelé tendál, tudna az lenni, ha nem lenne a poénkényszer, aminek minden alárendelődik. De ebből a vonalból a napi politika rettenetesen kilóg. Kilógna akkor is, ha nem a Fideszt kritizálná.
Nos ebben a kötetben három ilyen írás is van. Ezek: Kurzus, Szívcsakra, Meddő vita.
A Kurzus a Fidesz-hatalomnak lefekvő művészekkel foglalkozik. Nem a hatalomnak, hanem a Fidesz-hatalomnak lefekvőkkel. Van ennek ellenpéldája több is, de a legeklatánsabb Klaus Mann Mephisto-ja. Soha nem értettem, miért csak az okoz problémát, ha egy művész a jobboldali szimpátiáját mutatja ki? S miért nem problémás, ha baloldali? S miért csak az problémás, ha egy baloldali társaság nem kap pénzt, s az miért egyből politika? Ezen a politika-művészet kérdéseken leginkább Ákos kapcsán tűnődtem el. Neki minden megbocsáthatatlan. Mert Á1G, ahogy van, túlpénzelt nyalonc, és innentől semmiféle ténytől ne hagyjuk magunkat zavartatni! Francba a lemezeladási statisztikákkal, a koncertlátogatottsággal, a showinak színvonalával! Ákos zenéje is szar, mert Viktoros jobboldali.
A Szívcsakra minden bizonnyal a magyar Facebook, a hamar elvérző HunDub indulása környékén jöhetett létre. A lényege, hogy jobboldali, hangsúlyozottan kormánypárti társkereső oldal indul. Kiderül belőle, hogy a jobboldalnak csak a magyarkodás, a kocka jobboldaliság a lényeges, ezen elvek alapján választ még partnert is magának.
A Meddő vita a Fidesz demográfiával kapcsolatos intézkedéseit parodizálja. Illetve, hogy miképpen mentesítik magukat az intézkedések alól akiknek munkakörükből fakadón lehetőségük van rá. Ennek az írásnak már alapkiindulása sem igaz: ha csak egy pillantást vetsz a statisztikára (mert mi más dönthetne?), egyértelmű, hogy az állítás, hogy semmi növekedés nincsen a születések számában Magyarországon, egyszerűen hamis állítás. Bármit is mutassanak, jelentsenek a számok.
Újra mondom: nem ezen novellák kritikusságával van bajom, hanem az ebbe a kötetbe helyezésével. Mert kilógnak. Mert méltatlanok és méltatlanná teszik a többi novellát is. A méltatlanság mércéje az irodalom. S az, hogy ez a könyv novelláskötet. Igaz, ez csak az én mániám, maga a könyv sehol nem mondja. Csakhogy a kötet legszebb pillanataiban tényleg novellákat olvastam.
A szépirodalom
Az egy dolog, hogy nem egyértelmű a megjelentetett írásoknak sem a műfaja, sem a színvonala. Csak a poénok egyenletesek. S az a helyzet, hogy hála Istennek. Semmi bajom a poénos írásokkal. Sőt! Csak egy idő után, ahogy ezt az Osztálytalálkozó értékelésében is írtam, én, aki soha ki nem kombinálja, hogy csakis Kázmér tehette Manci néni bonbonos-dobozába az arzénnal fecskendezett konyakmeggyet, még én is kitaláltam nem egy történet végső poénját. S mert kitaláltam, nem is szólt semekkorát. S mert csak a poénról szóltak ezek a darabok, azokat meg kitaláltam, tudod, mi marad? Hámozott léggömb.
De! Ám! Azonban! Van legalább három gyönyörű darab a fedlapok között. És egy útonlevő. Ezek: Nő a szalonban, A viszontlátás öröme, Bentley Gyulán. Az úton levő, amelynek a mondanivalója szívszorító, csak kicsit didaktikusra sikeredett, de mégis a legjobbak között van: A Märklin-vasút.
Az első háromban éppen az a szép, hogy nem tolakszik erőszakosan mindenek elé a poén. S hogy van mondanivaló a poénon túl. Ami, ugye, nem is annyira poén. Végre! Illetve amikor de, akkor sem. Hadd magyarázzam meg!
SPOILER KÖVETKEZIK,
amivel tönkre teszem A viszontlátás öröme című novella élvezeti értékét!
Az írás két régi barátnő találkozását mondja el. Hosszú ideje nem látták egymást, véletlenül futnak össze. Örülnek egymásnak, gyorsan keresnek egy helyet, ahol leülhetnek egy kicsit dumcsizni. A narráció sor veszi a beszédtémáikat. Amiből kiderül, hogy egy általánosabb, semmitmondóbb témák merülnek fel. Az alja a beszélgetésüknek, amikor a tömegközlekedés anomáliáit sorolgatják egymásnak. Amikor egyiküknek indulnia kell, a hordozóban ott ül kicsi csemetéje, megbeszélik, hogy majd újra beszélni fognak.
Majd egyetlen odabiggyesztett, ebben az esetben méltán örkényinek tartott, mintegy odavetett mondat helyre tesz mindent, amit eddig olvastunk: „Nem beszéltek.”
Most is elszorult a torkom, ahogy leírtam. Erre, csak erre tovább, Ádám! Felejtse már el a poénokat, csattanókat. Vagy ha képtelen rá, akkor az ilyesféléket keresse!
S itt van a kötetvégi Bentley Gyulán is. Jó, be vagyok folyásolva. Most jöttünk vissza Gyuláról. S elfogult vagyok, de nagyon.Csak kimondta a szerző, hogy például Szanazug, és nekem máris emlékem van: pakolgatjuk fel a aznapi utolsó városi kisvasútra felnin közlekedő bringáját, aminek a gumiját valószínűleg a bálák fotózása közben sikerült kiszúrnunk. Aztán hazaérve a gyűrű-keresés: nincsen meg Szerelmetesfeleségtársam jegygyűrűje. Keresés, majd konstatálása annak, hogy csakis a szanazugi strand füvében lehet. Kocsiba pattanás, iszkiri vissza a két Kőrös, a Fekete és a Fehér találkozásához. Gyűrű persze nincsen, de az már nyilvánvaló, hogy a Police Tribute Band koncertjére nem jutunk el. (A gyűrű otthon meglett, belecsavarodott a biztonság kedvééért magánál hordott maszkba.)
De nem az én emlékeim miatt jó ez a gyulai történet. Hanem azért, mert a ki nem mondással sokkal többet mond, mintha szájbarágósan szószátyárkodna. S mert nem rág szájba, nekem talán mást mond, mint amit neked mondana. De mond valamit. S olyan finoman, diszkréten teszi, hogy már csak emiatt az egy írás miatt is megszorítanám Rényi úr kezét.
A Nő a szalonban szívszorítón kedves történet. Inkább nem is mondok róla semmit. Csak annyit, hogy lám, lehet csöpögés nélkül írni a szeretet szépségéről.
A resztli
Kicsit pofátlanság resztlinek neveznem azokat az írásokat, amik nem politikaiak vagy szépirodalmiak. Nagyjából ezek azok, amiknek előre kitaláltam a poénját, és ezzel el is veszett belőlük minden puskapor. Meg azok, amelyek annyira akartak Roald Dahl-osak lenni, hogy dermesztőek lettek ugyan, de a morbiditásuk nem nemesült irodalmi eszközzé, csupán visszataszító volt.
De hadd emeljek ki egyet a resztliből. Nem nemesült szépirodalommá, de mégis kiemelkedik a többi közül az Egyéjszakás kaland. Ennek nem találtam ki a csattanóját. Viszont nagyon szépen volt felépítve. Nincsen benne semmi izzadtságszag, semmi erőltetettség. Nagyon és nagyot üt. Olyan igazi Dahl-osan.
Nem azt mondom, hogy az ebbe a kupacba tartozó írások gyehenna rosszak. A fentiek alapján nem is mondhatom. Még csak nem is érdektelenek. Nem unalmasak. Rényi úr, mondtam már, úgy fogalmazott, hogy ezek az írások irodalmi bonbonok. A bonbon desszert. Édesség. Annyira nem tápláló. Nem is egészséges. De az érzékekre kiválóan hat. Ha jó bonbon. De én például a pralinés bonbonokat hazug szemfényvesztésnek tartom. Ha már egyszer egészségtelen dolgot tolok magamba, akkor az legyen minőségi méreg! Vagy eszek inkább mogyorós étcsokit. Jobbára ezt teszem.
Szóval a Rényi írások bonbonok. Amiktől semmi nem megy semmerre. Meg szükség sincsen rá, csak egészségrombolásra és az érzékeknek jó. Figyelj, nem én éltem a bonbon-hasonlattal, ne nézz így rám! Csak ez így adja magát.
Ó, igen, még egy mondat! A következő kötetet vagy nagyon-nagyon gyorsan kellene megírni, hogy a másik kettő farvizén, azoknak a vákumában még ott legyen a szeren. De inkább változtatni kellene. Az irány szerintem egyértelmű. De Rényi Ádám nyilvánvalóan nem nekem ír. Kár. Még szerencse, hogy nekem is.
XXI. Század, Budapest, 2022, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635682300
6,5/10
2022 augusztus eleje, harmada. Szombat reggel. A Magic Pie „King For A Day” című, remek albuma szól. Elmúlt fél kilenc, de Szerelmetesfelségtársam még mindig alszik. Tegnap mondjuk későn, vagy inkább ma korán feküdtünk. Volt már hajnali fél kettő, mire ágyba kerültünk. Ofi barátunk visszarepült Svájcból, hogy intézze a csemetéi hazai iskoláztatását. Kilenckor szállt le a gépe Ferihegyen, de tízkor már a Római téren volt a Synthesis-ben. Én éppen sorban álltam az első körért. Ment az idő. Hozzá volt kedvem. SzFT-hez meg mindig van.
Szóval reggel van, Csemete ma jön haza. Elvileg. Mert az utolsó infók szerint úgy volt, hogy tegnap. Nem bántam, hogy nem jött, így az ágyában heverve írogathatok.
Ofi és SzFT azt mondta, hogy jogom van ahhoz, aki nagyon hiányzik nekem, akkor is, ha valaki haragszik rám anélkül, hogy okot adtam volna rá. De én a további konfliktusokat a pokolba kívánva inkább nem látom azt, aki hiányzik. Nem tudom, hogy észszerű vagy lusta álláspont. Hosszú távon biztosan gyilkos.
