c

A Háziőrizet Szépirodalmi Zsebkönyvtár sorozat részeként jelent meg. Illetve így is, mert nem csupán így. Én ezt a kiadást olvastam. Vékonyka kis könyvecske, inkább csak egy hosszabb elbeszélés, maximum kisregény. Az ötvenes-hetvenes évekből, egy félbennfentes szemszögéből. 

ÖKLÖS A VÉRZIVATARBAN

Öklös egy másod-harmadrendű bokszoló. Erős, de nem túl eszes, egyáltalán nem taktikás sportoló. Nem is nagyon kúszik felfelé a csillaga. A maga környezetében híres figura, de képessége sincsen a kitörésre, és különösebben kedve sem. Jól el van a maga viszonylag szűk világában, különösebben hiányérzete sincsen. 

Míg egy nap megtalálja egy régi cimbora és munkát ajánl neki a rendszerben. Mert hogy a cimbora már viszonylag magas rangú részese a „működő szocializmusnak”. S mert részese, erősen változtak a cimborasági viszonyai is. De Öklös ezt kezdetben nem veszi számításba.

Ha jól gondolom, talán egy olyan élethelyzet volt az életemben, amikor mások azt gondolták, hogy jó kapcsolatom a bennfentessel előjogokra jogosít fel. 

A Humanic azóta megszűnt központi raktárában dolgoztam. A raktár vezetője, Kari régi ismerősöm volt. Első ízben a seregben találkoztunk. Én tisztipincér voltam, ő sárgarigó. Ha valaki nem tudja, mi az: a katonának behívott, felső iskolát végzetteket hívták így. Nem sorállományba kerültek, hanem kiemelt tisztesi rangba, amit a váll-lapjuk sárga széle jelzett. S mint ilyeneknek joguk volt a tiszti étkezdében enni. Így ismerkedtünk meg. Néha elbeszélgettünk, kölcsönös volt a szimpátia. Aztán leszerelt, nem tartottuk a kapcsolatot.

Aztán teljesen véletlenül összefutottunk az adventistáknál. Külön utakon kerültünk oda, és csak néztünk bután a másikra, amikor találkoztunk. Évekkel később együtt csináltunk egy kéthavi folyóiratot, a Szövétneket, majd az azt kiadó alapítvány adta ki az eddig megjelent két könyvemet. 

Majd kiléptem a munkahelyemről, egy kis családi vállalkozásban működő informatikai cégtől, Kari akkor ajánlotta, hogy ha érdekel, van hely az általa vezetett raktárban. Nem túl jelentős a pénz, de lehet sokat dolgozni, fizikailag biztos, hogy hónapokon belül fitt leszek. Az lettem.

Nem én voltam az első adventista, akit Kari odavett dolgozni. Rossz pont. Főleg, mert az addig odavettek nem nagyon nyerték el a többi dolgozó szimpátiáját. Egy verekedés is volt a raktár történelmében: két adventista srác verekedett össze. Meg gúny tárgya volt az adventista életmód mássága is. Én meg szemmel láthatóan jóban is voltam Karival. 

Kényes helyzet. Nem beszéltünk soha róla, de pittyputty kialakult a kapcsolatunk megfelelő kezelése: keresztényben tesók voltunk, a folyóiratnál egyenrangú munkatársak, a Humanicban én beó voltam, ő főnök. Akinek tudomásul vettem a döntéseit, és sehol, semmiben nem kértem semmiféle haveri kedvezményt. Kari pedig úgy kezelt a raktárban, mint bármelyik másik srácot. 

A munkából pedig igyekeztem bőven kivenni a részemet. Hamarosan be is kerültem abba a kis „elitbe”, akinek az a kiváltság jutott, hogy ha lendületes, pontos munkára volt szükség, őket hívták. Lehetőleg egy kupacban. Kari két, hm, legfőbb kritikusa is része volt ennek a kis csapatnak. Szép lassan baráti kapcsolat-féle alakult ki köztünk. Az egyikükkel a fiam vagy tíz-tizenöt éve tartja a kapcsolatot, együtt Kék Túrázták végig az országot. A másikuk pedig egy pont jókor mondott okos mondattal megakadályozta, hogy börtönre érdemes súlyos testi sértés okozzak az egyik kisfőnök-asszonynak. S tőlem kért párkapcsolati tanácsokat, többször a vállamon sírva ki a bánatát. 

Nagyon nem így indult egyik kapcsolat sem. De hogy így lett, kellett hozzá Kari, kellett, hogy ők ketten (meg még sokan) legyenek annyira bölcsek, hogy képesek legyenek felülírni a kezdeti látszatot magukban, s hogy belássák, tényleg nem vamzernak jöttem, nem tartok igényt semmiféle kiváltságokra, kímélésre. Összejött. Nem mondom, hogy könnyű volt. De azt sem, hogy akár csak egy álmatlan éjszakát is okozott volna. Maximum némi rossz érzést. Mindenesetre tanulságos volt. 

A magas ragú cimbora egy ideológiailag helyes irányban gondolkodó tudós személyi védelmére rendeli ki Öklöst. Ami személyi védelemre semmi szükség, a kutya sem akar a tudós életére törni. Így Öklösnek biztos állása lesz, sokkal több pénzért, kényelmesebb munkával. 

Aztán jönnek a kétségek: valóban biztos állása van, kényelmesebb munkával? A sokkal több pénzért stimmel. A kétségek akkor jönnek, amikor a rendszer eszement paranoiája még a tudós házának zárt rendszerében is utoléri Öklöst. A személyzet egy tagját távolítják el egyértelműen mondvacsinált módszerrel. 

Majd a tudóst is kikezdi a rendszer... 

Valahogy úgy vagyok vele, hogy előbb-utóbb mindig kihúzom a gyufát. Olyan kis alkalmazkodó vagyok egyébként, de aztán mindig azon kapom magamat a munkahelyemen, hogy valamiért, valahogyan szembe kerülök a hivatalosokkal. Hol ezért, hol azért. Mindig így volt. Nem vagyok zsigeri lázadó, permanens ellenzék sem. Mi több, szerintem túlságosan kompromisszum-kész vagyok a béke kedvéért. Még Szerelmetesfeleségtársammal szemben is. (Mostanában vannak valamik, amit rendeznünk kellene. Az egyik több éves, a másik is legalább egy éve punnyad bennem. Így-úgy szóvá tettem, de mert őbenne nincsen egy fikarcnyi érdeklődés sem, lerágott, túltárgyalt csontnak tartja (gyakorlati megoldás nélkül, fogadjam el, hogy ez a helyzet, a fenébe is), szóba sem áll vele, itt állok tétován, pislogva, hogy akkor most. merre a hogyan tovább békében, szeretetben..?)

Szóval képes vagyok a falig hátrálni. De ott aztán képes vagyok felvenni a védekezőállást. Mi több, támadni is szoktam. Tényleg így jártam nagyjából minden munkahelyemen. Sőt, ha belegondolok, mindenhol, minden kapcsolatban. El kellene gondolkodnom... 

Öklös is elgondolkodik. Nem érti, ami történik, de ami történik marhára nem tetszik neki. Viszont józanul felméri az erőviszonyokat, és átsúlyozza a kapcsolatait. Öklös nem okos, de a józan paraszti nem hiányzik belőle. Nem lázadó típus, nincsenek fene nagy igényei, de ha már nagyon feszül a húr, ha nem is csap szét, de szóvá tesz. Mérlegelve.

Komoly párhuzamot érzek Öklös és közöttem. 

AMILYEN ÖKLÖS TÖRTÉNETE

Nem egy nagy történet. Nem is túlságosan egyedi. Bár a legtöbbünk története nem nagy történet. Csak számunkra nagy a történetünk. 

Arról nem is beszélve, hogy az ötvenes évekről kritikát írni a hetvenes években már nem volt tilos. Hm, ahogy gondolkodom, arra jutok, hogy egyre bizonytalanabb vagyok: ami a Háziőrizetben történik, az simán történhet a hatvanas, a hetvenes években is. Még a nyolcvanasban is. Mert a rendszer és a kommunisták nem változtak. Finomodtak a módszerek, kevesebb vér folyt, de a Kádár-rendszer is gyilkos rendszer volt. Csak vértelenebb. Meghalok akkor is, ha átmegy rajtam a villamos, de akkor is, ha a kemo ellenére eldurvul a tüdőrák. 

Aztán még. Itt van Bacsó Péter 1969-ben készült A tanú című filmje. Van, aki nem ismeri? Kérdés, lehet-e és főleg mi szükség van A tanú után bármit mondani az ötvenes évekről? Kicsit álnaiv a kérdés, mert hogy a viharba ne lehetne? S főleg melyik részéről? De A tanúban úgy nagyjából ott van minden. A nyomába eredni sem érdemes. Dőre, eleve erőn felüli próbálkozás. Komoly hangvétellel pláne. Mert mi lehet erősebb, mint amikor nevetni tudunk a borzalmakon? Bacsót az angyalok kapták ölbe ennél a filmnél, az bizonyos! 

A Háziőrizet magától értetődőn halovány mű A tanú, Öklös pedig vértelen figura Pelikán József mellett. 

Ám ez semmiképen nem jelenti azt, hogy baj van a Háziőrizettel. 

A progrock alapvetői a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer és a Yes. Én meg egy hete Nektart hallgatok. A közelében sincsen a fentieknek. De egy hete hallgatom, mert mocsok jó. Ha érted, mire gondolok...

Nincsen baj ezzel a kisregénnyel. Sem a szerkezetével, sem a stílusával. Olvastatja magát, pörgős, érdekes.  Csak éppen árnyékban van. Akkor is, ha ad új szempontot az adott korszakhoz. Ad, mert arról beszél, milyen volt a korszak a létra alján levő porszem szempontjából és olvasatában. A tehetetlenségéről, arról, hogy csak lassan döbben rá, milyen módszerekkel él a hatalom, hogy senki sem szent tehén, bárkire sor kerülhet, hogy a becsület, az etika, a morál, az igazság semmit sem jelent már, jelentősége sincsen egyiknek sem: mindössze és csupán a párt szava számít. S egyetlen mérvadó szempont irányítja az életet: a félelem. S nincsen teljesen üzembiztos stratégia a túlélésre: az alkalmazkodás, a beolvadás, a részvétel, a rang csupán esetlegesen alkalmas eszközök. Szerencse is rengeteg kell hozzá. 

Nem tudok róla, biztosan van ilyen, csak hozzám nem jutott el az info: egyszer úgy olvasnék egy könyvet arról, milyen volt a hóhérok szempontjából ez a rendszer! De legalább azok szempontjából, akik vértelen módszerekkel, kitelepítéssel, becsempészett tárgyakkal, dokumentumokkal, egyértelműen koholt ocsmányságokkal juttattak börtönbe, kínkamrába, akasztófára embereket. Vajon hogyan indokolták meg önmaguk előtt a tetteiket? Hittek abban, hogy amit csinálnak, valóban célra vezető vagy egyszerűen csak rettegtek attól, hogy ha nem haladnak sodrásirányban, akkor a saját csónakjuk is borulni fog? 

S mit csináltam, hol lettem volna én akkoriban? Túlélem-e azt időszakot, s ha igen, hogyan, miért?

Voltaképpen csak egy bajom volt vele: olvastam volna még, bővebben kifejtve, mélyebben nézve, de mindenképpen hosszabban. 

Szépirodalmi, Budapest, 1980, 164 oldal · ISBN: 9631516164

7/10

2021 szeptember közepe; hej, de nehéz dolog a kommunikáció, még azok között is, akik szeretik egymást. De legalább az unokám teljesen egészséges az anyja, a lányom pocakjában, és már érezni, hogy mozgolódik. S már neve is van, de nem tudom, publikus-e már, ezért csitt, hallgatok.