Tegnap átnéztem egy-két könyvespolcot, milyen könyveket értékesíthetek, könyvmegállózhatok a helyfelszabadtás érdekében. Nagy álmom egy könyvtárszoba, tehát merek nagyot álmodni, de amíg nincsen, szigorúan szembe kell néznem a ténnyel, hogy igen véges a rendelkezésemre álló hely. Ahogy Szerelmetesfeleségtársam (általam már citáltan) megfogalmazta:
– Ezt mindet el fogod még olvasni? Morzsám, ötvenhárom éves vagy!
Szigorú dolog az idő is. A szelekció során azért hagytam magamnak kiskaput: e-bookban levadásztam ezt meg azt.
A válogatás során leltem ezt a vékonyka kis yok evezni könyvet. Ami prímán beleillet abba az áramlatba, amik úgy tíz éve, ez hatalmas egzisztenciális magán-világkatasztrófám közepette foglalkoztattak (erről is beszéltem már, de nyilván sokan vannak, akik nem olvassák minden bejegyzésemet. (SzFT-n kívül van, aki olvassa?) Az egzisztenciális félsüllyedésem fő kérdése az volt, vajon mit fogadhatok el valóságosnak, mi egyáltalán a valóság? Tagja voltam egy keresztény kisközösségnek, ahonnan elég gyalázatos módon kerültem ki, és elveszítettem nagyjából az összes addigi barátomat (igen, Wolfi, Kari és Placi, csak ti maradtatok meg, ha veletek is nagyon laza mára a kapcsolatom).
Akkoriban döbbenten rá, jó pap holtig tanul, a műveletlen pedig rádöbben, mennyi veszélyes hiányt kell pótolnia, hogy a filozófia mindenkori alapkérdése éppen a lét- és valóságelmélet. Errefelé a Mátrix és apropóján keresztül a Mátrix-filozófia indított útnak. S persze ez volt az az idő, amikor felfedeztem fel magamnak Philip K Dick-et. Akinek, ugye, a legfőbb témája a valóság, a több síkon létező világok kérdése volt.
Nem véletlenül nosztalgiázom.
A szerző mindössze ötvenhat évet élt. Az ötvenes-hetvenes években alkotott, elsősorban novellista volt, öt regényt írt. A Dark Universe címűt Hugo-díjra jelölték.
R. W. Aldiss a sci-firól írt monográfiájában, a Trillió éves dáridó-ban elég sommásan intézi el a szerzőnket. Ennyit ír róla, és slussz:
Daniel Galouye, Heinlein követője, egyéni hangját meglepő regényében, a Counterfeit World (Hamis világ)-ban lelte meg, ami 1964-ben látott napvilágot és Simulacron-3 címen is ismert. De emlékezetes Galouye zseniális, posztnukleáris holocaust története, a föld alatt játszódó Dark Universe (Sötét univerzum) 1966-ból.
Jelen regénykéjéből meg készült egy film, a Tizenharmadik emelet címűt. Csak most, hogy olvastam Galouye-ról döbbentem rá, miért voltak ismerős elemek a történetben: a bevezetőben említett krízisem feldolgozásakor ez a film is az egyik jelentős lego-elem volt. Amikor láttam, a könyvről fogalmam sem volt.
Zsákbamacska nélkül, in medias res: ugyan nem előzte meg Philip K. Dick-et (akinek, tévesen hittem az új, magyarul megjelent könyve fülszövegének, nem az Űrlottó volt az első, megjelent könyve), de szorosan a nyomában volt ezzel a történettel. Vagy bizonyos értelemben mégis előtte. (Biztosra mondanám, ha tudnám, mik jelentek meg az Űrlottó előtt.) A szimulátor 1964-ben jelent meg először. PKD-t nem érdekli a technika, számára minden technikai megoldás csak eszköz, hogy a metafizikai mondanivalóját kifejthesse. Galouye nem ennyire tartózkodó, ő simán felhasználja a technikai problémákat, megoldásokat is, hogy elmondja, amit akar.
De Galouye műve az egyik legjobban megírt, leggondolatgazdagabb filozófiai kalandregény, amit eddig olvastam. A könyv nem csupán szerkesztésében, hanem nyelvezetében is élvezetes. Aztán: izgalmas is. Na!
Azt hiszem, ezt félreérthetőn fogalmaztam meg... Amit olvasunk sci-fi kalandregény, a paranoid-üldözős fajtából, csavarokkal („barkács-könyv”, a' la SzFT), izgalommal, döbikkel. Filozófiai annyiban, hogy lételméleti a cselekmény mondanivalója, ám semmi, de semmi lila nincsen ebben a kéccá' oldalban.
*
A történet, megpróbálom spoiler nélkül átfutni, nagyjából annyi,amennyit a fülszöveg elmond:
Három kutatót különlegesen fontos és titkos feladattal bíznak meg. Az a dolguk, hogy olyan programot, modellt tervezzenek, amelynek alapján kiszámítható a társadalom minden reakciója. A három tudós, köztük a fiatal Douglas Hall, sikerrel jár: számítógépen szimulálni tudják az egész társadalmi környezetet, az emberek viselkedését. Arra azonban egyikük sem gondol, hogy a szimulátort politikai előrejelzésekre akarják használni. Amikor gyanakodni kezdenek, már majdnem késő. A kutatás vezetője rejtélyes körülmények között meghal, a másik nyom nélkül eltűnik, mintha nem is létezett volna. Douglas Hall egyedül marad a hatalomra vágyók elleni harcban, s egyedül kell megküzdenie a felismeréssel, hogy a szimulált valóság más szinteken is működni kezd.
Ennél többet vétek lenne elmondani. Nem is teszem. Mondjuk a fülszöveg első mondata annyira nem igaz, hiszen a könyvben egy egész cég ügyködik a szimulátoron, s még társadalmi ellenállás is van, hogy valóban bevessék-e. Vagyis nem három tudós, és nem titkos a feladat. A többi nagyjából stimmel, az eltérés nem lényegi.
A majd' másfél évtizeddel ezelőtti borulásom oka az volt, hogy rengeteg minden megkérdőjeleződött, amiben hittem. Nem csupán a teológiával kapcsolatban, és még csak nem is az borított fel igazán, sokkal inkább az emberi kapcsolatokban, a közösség közösségi működésével kapcsolatban. Álltam ott, néztem ki a fejemből, és körülöttem pusztasággá lett az addig annyira otthonos lelki környezetem.
A fő kérdés az volt, mit tekinthetek ezek után valóságnak, mi az amit elfogadhatok valóságosnak? Mert a valóság az számomra, ahogyan a világot és benne az embereket látom és értelmezem. Van/volt több olyan ismerősöm, akit lehetetlen kibillenteni az általa valóságnak érzékelt látásából, lett légyen az bármilyen fals, rosszul értelmezett. (Most azt hagyjuk, vajon én minek alapján döntöm el, hogy az ő látása fals és rosszul értelmezett. Azt pedig pláne, hogy legtöbb szekértábor háború éppen a valóság eltérő értelmezésén alapszik: van akinek a Fradi az egyértelmű valóság van, akinek az Újpest; van aki a liberális ellenzékre esküszik a rabló Fidesszel szemben, van, aki az egyetlen patrióta, ésszerű pártot támogatja a legalja, erkölcstelen, elvtelen liberális ellenzékkel szemben; van akinek táncolható popzene a minden, van, akinek egy elmélyült gitárszólós progrock-darab, és van, aki mindkettőre legyint, mert a komolyzene az egyetlen emberhez méltó muzsika; van, akinek a posztmodern irodalom az egyetlen értelmes olvasmány, s van, aki megőrül a vég és központozás nélküli, szabadon szárnyaló, fogódzó nélküli szövegektől; van, aki a az Androidra esküszik az IPhos-sal szemben, van, aki kézbe nem venné a Szardroidot, amikor az egyetlen tutira megbízható vas az IPhone; van, akinek a pap, van akinek a papné, van, akinek mindkettő, s van, aki még nem tudta eldönteni, ő melyik is, illetve ha igen, akkor férfiként mégis a pap, nőként a papné... A valóság ilyen-olyan érzékelésének háborúi. De ez most messzire vezet.)
A Mátrix, ugye, ezt a kérdést tágítja tovább, de a film sem tesz mást mint továbbgondolja Platón híres barlang-hasonlatát. A Mátrix-ban, ismert dolog, a főhőssel felismertetik, hogy semmi sem valóságos körülötte, amit lát, érzékel, érez nem más mint egy virtuális valóság, amelyben ő valójában nincsen jelen, csak a tudata. A teste egy tartályban lebeg a megélt valóságának többi szereplőjével egyetemben. S a film bemutatja azt is, hogy a megélt valóságról nagyon nehéz elfogadni, hogy voltaképpen semmi köze a valósághoz. S így a semmiközevalóságban végrehajtott cselekedeteink mind-mond tökéletesen feleslegesek. Egytől-egyig. Illetve, ha azt veszem, a tapasztalatokból tanulunk...
Szóval ott álltam az önvalóságom romjain, és próbáltam újraépíteni a világomat. Kaptam új lehetőséget, hatalmasat: építsek családot, házassággal, gyerekekkel. Nekiveselkedtem, nekiveselkedtünk. Az új játék szereplői korántsem voltak annyira lelkesek mint SzFT és én, valahonnan mindig szemből fújt a szél. Nem is lett font kötél a kísérletünkből, csak cukorspárga. Ez a valóságlehetőség nem bukott akkorát mint az első. 
– Miért bukott volna meg? – kérdezte SzFT, amikor erről beszélgettünk. – Szeretjük egymást nem?
Elhúztam a számat:
– Tudod, hogy idealista vagyok: én családot szerettem volna, ha patchwork is!
SzFT vállat vont:
– Én is. De mit csinálhattunk, ha a többi szereplő nem...?
A magam részéről akkor is egy újabb, bukott valóságnak élem meg a dolgot.
A valóság értelmezéséről szól például Robert Sheckley egyáltalán nem sci-fi elbeszélése, az Ugyanaz duplán című kötetből, a címe: Menüett. Egy egyszerű, banális történetet mesél egy étteremről és egy látogatójáról. Illetve három történetet. Illetve egyet, három szempontból: a tulajdonoséból, a pincéréből és a vendégéből. A technikájából a Szeretni bolondulásig című film készítői nagyon sokat tanultak. Csak e két alkotásból is kitetszik, hogy a valóság értelmezése a szubjektív szempontú összefüggések, logikai láncok létezése miatt még sci-fi elemek nélkül sem mindig egyszerű. Vagyis egyszerűnek egyszerű, csak nem biztos, hogy a valóság szempontjából a megfelelő eredményre jutunk.
Na, ennél egy kicsit könnyebb dolga van a könyv főhősének, bár kétségtelen, hogy neki sem könnyű azt belátnia a valóság igazi természetét, hollétét.
Végül megemlítem még, amit már többször említettem e bejegyzésen kívül is: a Galaktika 27. számában jelent meg Kaszás István A modell című elbeszélése. Nem tudom mikori a magyar szerző írása, mindenesetre komoly átfedések vannak amaz novella és emez regény között. Kaszás javára írhatjuk, hogy mondanom se kell, sokkal tömörebb. Galouye viszont sokkal izgalmasabb. Erre varrj gombot! Mondok én valamit, olvasd el mindkettőt, úgy jársz a legjobban! Bizony, bizony mondom néked! (Nekem meg itt marad a kötet a polcomon mégis.)
Móra, Budapest, 1994, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631172090 · Fordította: Szilágyi N. Erzsébet
10/10
2020 augusztus, vasárnap, a lányok evezni mentek, én maradtam a légkondi alatt
