Érdekes úgy találkozni valamivel, hogy valami vadonatúj mutat rá arra, amiről hosszú-hosszú évek óta tudomásom van. Szerelmetesfeleségtársammal kampányszerűen nézünk filmeket: volt hogy adott sorozat több évadát néztük végig, volt, hogy csupa '30-'40-es években készült magyar filmek sorát néztük, volt, hogy Sinkovits-sorozatot tartottunk. Most szép kedvesem most rákattant Helen Mirren filmjeire. Amik között rengeteg, számunkra teljesen ismeretlen darabbal is összefutottunk. Az egyik ilyen volt Az ígéret megszállottja című darab.
Engem azért érdekelt, mert Jack Nicholson, őt azért, mert Helen Mirren. Aztán a 2001-ben készült film elején az egyik ámulatból a másikba estem. Egyrészt, amikor megláttam, hogy Hans Zimmer a zeneszerző. Aztán amikor azt olvastam, hogy a film producere és rendezője Sean Penn (akinek a Játsz/ma óta minden megbocsáttatik). Habnak a tortán ott volt még Aaron Eckhart. A film egyszerűen nagyon jó. Izgalmas, jól adagolt, hihető. Nicholson végre kiszakadt az egyébként neki nagyon jól álló karakterből, amit számtalanszor eljátszott már, és amit a Lesz ez még így se! fémjelez a legjobban. Itt ismét a nevéhez méltón játszik, és úgy gondolom, a film befejező képsora sokak számára emlékezetessé teszi a művet. Érdemes utána kutakodni, és megtekinteni. (Mirren abszolút mellékszerepet játszik benne, a fanjainak csalódás lesz.) 
Nem volt túl komplikált az asszociációs-lánc, ahogy eljutottam a flm irodalmi eredetijéhez. A cím adta magát, bár Sean Penn még ragaszkodott a Dürrenmatt-féle eredetihez, a magyarítás megint be akart segíteni az eredeti szerzőknek. Vajon miért gondolták, hogy rutinosabbak és okosabbak, mint Dürrenmatt vagy Sean Penn? (Mellesleg soha nem fogom megérteni, honnan veszik a forgalmazók a bátorságot könyvek, filmek címének az eredetitől eltérő megváltoztatására? Különösen úgy, hogy kimondottan gagyi, jópofáskodó vackokra változtatják meg?)
Meglepő fordulattal egyből tudtam, hol találom az Európa Zsebkönyves kiadást a polcunkon. (Azért meglepő, mert a két évvel ezelőtti költözés óta lényegében a felére szűkült a könyveink helye, úgy, hogy két sorban, egymás mögött vannak a polcon.) Az ígéret vagy harmincöt éve ott van. Dürrenmattra a középiskolában kaptam rá, A fizikusok-at bő két évvel korábban olvastam, mielőtt kötelező lett volna, és csak úgy csettingettem a nyelvemmel, hogy mit találtam. Aztán viszonylag gyorsan beszereztem Dürrenmatt drámáinak az Európa kétkötetes kiadását. Aztán leálltam Dürrenmattal. Úgy kábé tavalyig, amikor elolvastam A bukás-t. Ami hatalmas csalódás volt. Viszont érdekes módon valahogy nagyon bennem maradt egy fiam-lehetne-korú, kedves ismerősöm, Pápay Gergely moly.hu-s értékelése Az ígéret-ről. De a kellő lendületet Nicholson alakítása adta most meg.
A kötet három krimi-szösszenetet tartalmaz. Vagyis a film még csak nem is egy kétszázharminc oldalas regényből, hanem egy százon alig túlfutó kisregényből, hosszabb elbeszélésből készült.
AZ ÍGÉRET
A történet egyszerű, de nagyszerű. Egy svájci faluban egy nyári napon holtan találnak egy kislányt az egyik helybeli krumpliföldje melletti kis erdőben. A kislány nyakát borotvapengével vágták át. A gyomrában csokoládét találtak. A gyilkossság idején egy ellenszenves házaló hevert a fák árnyékában. Elmondása szerint mielőtt leheveredett, megvett két tábla csokoládét. A táskájában az árúk között borotvapenge is volt. A rendőrők beviszik kihallgatni, de túl sok kételye senkinek sincs. Csak Matthäi felügyelőnek van halványan valamennyi. Eredetileg nem is nagyon akarta magát ebbe az ügybe beleártani, mert két nappal később Jordániába kellett volna utaznia. De mert ígéretet tesz a meghalt kislány anyukájának, s mert zseniálisan rendszerező elme, s mert lelkiismeretes ember, végül mégsem utazik el, hanem nyomozásba fog és az egész életét arra teszi fel, hogy meglelje a kis Gritli Moser gyilkosát. Hamarosan kompletten kész elmélete van arról, hogyan történhetett a gyilkosság, már csak a gyilkos személyt kell megtalálni. Matthäi-nek rögeszméjévé válik a nyomozás.
Mert krimit olvasunk, nem kétséges, hogy megtalálják-e a gyilkost. Milyen lenne már, ha nem? De mert Dürrenmatt krimijét olvassunk, nem kétséges, hogy nem csak úgy logika mentén, egyre előrébb és előrébb jutva göngyölíti fel a felügyelő az aberrált barom személyét, megmentve a további kislányokat a haláltól. Hanem egészen máshogy. Illetve kérdés marad, hogy felgöngyölíette-e igazából? Illetve, hogy ő göngyölíttte fel egyáltalán? Vagyis tulajdonképpen felgöngyölített-e egyáltalán bárki bármit? Mindenesetre a gyilkos személyére fény derül. És a végső kép a könyvben is, a filmben is (de ott sokal erőteljesebben) a felügyelőé. Azt hiszem Nicholson-nak már csak azért a pár percért érdemes volt megszületnie. (Valahogy úgy, mint ahogy a Tőzsdecápák-ban, amikor a Michael Douglas formálta alak rájön, hogy átvágta a tanítványa: az arcát nagytotálban látjuk, és annyi érzelem fut át rajta, és olyan plasztikus gyűlöletettel monjda ki, hogy „A kurva anyádat”, ami egyszerűen felülírhatatlan.)
A poén azért nem akarom lelőni. Mert van poén, van csavar.
De gondolkodjunk el egy percre: jó-e ez a kisregény, illetve miért írta meg Dürrenmatt?
Emlékszem, gyerekkoromban azt hittem, hogy egyes nációkhoz tartozó emberek nem olyanok, mint a tágabb környezetemben levők. Például az izlandiakról, a gröndlandiakról vagy a kanadaiakról nem tudtam elképzelni galádságokat. Akkor még nem volt divatos és pláne nem volt kötelező a politikai korrektség, ezért tudtam, hogy az indiánok jók, feltétel nélkül, a feketékkel már vannak bajok, az arabok pedig ajjaj. Tehát arrafelé nem voltan naiv, csak más égtájak felé. Nem tudom miért gondoltam így. De valahogy Svájc is az az ország, ahol az ember azt képzeli, hogy nyugiban gyártják az órákat, terelgetik a lila tehenet, őrzik a világ összes rablott pénzét, és közben el-elugranak Mountreux-be egy-egy piszkosul jól sikerült koncertre, és persze útközben fejet hajtanak a Freddie Mercury szobra előtt, miközben átnézve a túlpartra dúdolgatják a Deep Purple legnagyobb slágerét: „We all came out to Montreux / On the Lake Geneva shoreline”, és közben az égvilágon semmi bajuk nincsen, mert van pénzük, szép az országuk, nem baxtatják egymást, virágos réten kézen fogva, együtt slattyognak... Erre Dürrenmatt belepacsál, hogy á, dehogy, aberrált barmok mindenhol vannak. (Ráadásul, ezt hallgasd meg, a svájciak nem is olyan marha fegyelmezettek, sokkal inkább olyan kis rohadt feljelentgetősek, mint amilyenek mi voltunk a szocialista érában, ezért rettegnek egymástól. Legalábbis a német területen. Gondoltad volna?)
Szóval Dürrenmatt megírta a svájci kötelességtudat könyvét. Mintegy antikrimiként. Antikrimiként, mert ahogyan a kerettörténet elmesélője, Matthäi főnökének a szájába adja, az írók krimijei sterilek, nagyon szerkesztettek, de az élet nem steril és nem szerkesztett. Erre Dürrenmatt ideszerkeszt nekünk egy nagyon precízen felépített, izgalmas és csúfolódó antikrimit. Arról, hogy lehet bárki bármlyen zseni, az élet tök lazán és vérsimán nyelvet ölthet rá, az igazság pedig, sőt, márpedig! nem mindig derül ki. És ezt úgy mondja el, hogy kiderül. Pedzed már? Akárcsak igen, akár nem, a te kisregényed Az ígéret, hidd el!
A BALESET
S rögtön itt van a második sztori. A bevezetője rettentő nyögvenyelős, én kétszer próbáltam értelmezni, de nem sikerült, tovább is mentem. Szerencsére. Mert megint egy kis sunyi alapötlet: egy utazó kocsija lerobban egy kisvárosban. Megszáll valakinél, és a valakinél vannak valakik, nocsak, egy volt bíró, egy volt ügyész és volt ügyvéd. Akik néha, unalmukban tárgyalásost játszanak. Csak a vádlott hiányzik. Nosza, felkérik az utazót, légyolybátyám, szálljon be a játékba, és legyen ő a vádlott. Ugyan, mondja már el, mit követett el életében? Na, ez kezd már elég beteg lenni, ugye? Persze, hogy Roald Dahl Meghökkentő meséi jutnak az eszünkbe. De akár a jó öreg Edgar Poe novellái is megtehetik ugyanezt. S ezzel elég sokat elmondtam, gondolom.
Mert persze, ami a novellában játéknak indul, egyáltalán nem játékként fejeződik be. S ahogy nem játékként fejeződik be, arra nem is gondolunk, mert jobbára egészen mást várunk. Ha végkifejlet tulajdonképpen ugyanaz.
A baleset, ha jól belegondolok, arról szól, hogyan tudjuk önmagunk elől is elhallgatni a saját múltunkat. S arról, hogyan nem tudjuk ezt mégsem megtenni.
A BÍRÓ ÉS A HÓHÉR
A legfurfangosabb darab, mégis a legklaszikusabb. Mármint a stílusa. Arról szól, hogy ha elég okos a jó, a végén úgyis ő nyer, de ehhez tényleg nagyon okosnak kell lennie. Az élet egy veszélyes sakkjáték. Ha kiütnek, repülünk a pályáról. Ez az a darab, amiről ha bármit mondok, túl sokat mondok, és élvezetrombolok.
Így mondok olyat, amivel nem spoilerezem szét a jővendő olvasók számára a sztorit: ez volt a legcsavarosabb történet, viszont valahogyan a leízettlenebb is. Valahogy úgy, mintha egy sült jó húsos, oldalaszsíros kenyérmellé (házi koviubival, jó kaprosan, frissen) odatennénk egy több napos, sótlan, fúszerezetlen, már gumissá vált klrumplival egy adag brassóit. Komolyabb, de a körülmények folytán esélytelenebb étellé válik a brassói. Nos. A bíró és a hóhér a brassói. Miközben egyáltalán nem rossz ez a történet sem. Csak valahogy, csak valahogy... Itt van a nyelvem hegyén, de nem jön ki, hogy a teringettét neki!
