... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

A hétköznapi élet története

"Maradjon egy hónapra elkülönítve" - Karanténok és pestisjárványok a középkorban

2020. április 07. - Fónagy Zoltán

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Vadas András, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója a járványos betegségek terjedése ellen évszázadok óta használt - sokáig egyetlen hatásos - eszköz, a karantén intézményének keletkezéstörténetét beszéli el.  

Az utóbbi hetekben a világ több mint száz országában hoztak rendeleteket, amelyek az emberek mozgását igyekeznek korlátozni. Vakcina híján a koronavírussal szembeni védekezés szinte egyedüli lehetősége a járvány terjedésének lelassítása. Egyes emberek – pl. az idősek – mozgását azért szükséges korlátozni, hogy ők ne fertőződhessenek meg, míg másokat azért nem engednek közösségi terekbe, hogy a bennük lappangó, vagy már tüneteket mutató betegséget ne adhassák tovább. A szó eredeti értelmében utóbbi esetben beszélünk karanténról.

A karantén mint a járványos betegségek elleni védekezés eszköze hosszú múltra tekint vissza. Bár már az ókorban is találkozunk hasonlóval, a késő középkortól terjedt el szélesebb körű alkalmazása. Magának a szónak az eredete is a középkorba vezet vissza minket. A következőkben a karanténok kialakulásáról, valamint a nagy pestisjárványnak az intézményre gyakorolt hatásáról lesz szó.

Az egyik legkorábbi ismert utalás karantén-jellegű intézkedésre az Ószövetségben maradt fenn. Lepra gyanúja esetén többszöri, időben elnyújtott vizsgálatnak kellett alávetni az érintett személyt, és a vizsgálatok között az illetőt vesztegzár alatt kellett tartani. A karantén alkalmazása a lepra esetében tehát az ókori Közel-Keleten már biztosan kimutatható, majd a rómaiak is használták azt, szintén lepra gyanúja vagy a már kialakult betegség esetében. Más fertőző betegségek esetén ugyanakkor az ókorban és a kora középkorban nem tudunk fizikai elkülönítésről – egészen a nagy pestisjárványig.

martyrium_des_hl_sebastian.jpgSzent Erzsébet és a leprás betegek Hans Holbein Szent Sebestyén mártíromsága című munkájának részletén (1516 körül). A leprások ápolása Erzsébet legendája nyomán a késő középkorban a kegyes tevékenységek egyik legtipikusabb formájává vált

A pestis a középkor világjárványa

A történelem két legismertebb pandémiája alighanem a 14. századi pestisjárvány, illetve az I. világháború végén pusztító spanyolnátha. Mindkettő alapvetően befolyásolta az adott korszak politikai, gazdasági és demográfiai viszonyait. A pestis európai megjelenését gyakran a késő középkorhoz kapcsolják, pedig már a 6. században komoly járvány pusztított a Bizánci Birodalomban és a Földközi-tenger számos térségében. Ekkor még nem alkalmazták szélesebb körben a karantén intézményét, és az 1340-es években Európa demográfiai térképét alapvetően újrarajzoló nagy pestisjárvány során sem volt ez magától értetődő.

A pestisért felelős baktérium „őshazája” Belső-Ázsia, ahonnan bizonyos időnként – gyaníthatóan főképp klimatikus és ökológiai változások következményeként – a mai napig kitör és elterjed. Ma már nem különösebben ijesztőek ezek a kitörések, hiszen 1896 óta rendelkezünk vakcinával a kórokozóval szemben és csak ritkán jelentkeznek nagyobb megbetegedési hullámok. Ettől függetlenül egy-egy pestises halálesetet az utóbbi években is igazoltak orvosok.

A 14. század közepén, az Európát és Ázsiát összekötő Selyemút mentén terjedő, majd a Fekete-tengeren át Európába jutott betegség ellen szinte teljesen védtelen volt a népesség. Bár erősen megoszlanak a vélemények a halálozás mértékéről, bizonyos városok esetében a kutatás nemegyszer 50 százalékos, sőt afeletti halálozást mutatott ki. A járvány által leginkább sújtott területek között találjuk Észak-Itáliát, de a Francia Királyság és Anglia is jelentős népességet veszített a járvány következtében. Egyébként nemcsak Európát érte el a járvány: egy évtizeddel korábban a mongol uralom alatt álló Kínában is hatalmas – feltehetőleg még az európainál is nagyobb – pusztítást végzett.

A késő középkori, a korábbi időszakhoz képest igen élénk kereskedelmi kapcsolatok révén gyakorlatilag megállíthatatlanul terjedt a betegség Európában. A hajókon tucatszám utaztak patkányok is, akikben a betegséget terjesztő bolhák bújtak meg. Az utazók a szárazföldi utak mentén is rendre találkozhattak patkányokkal vagy más dús szőrzetű állatokkal, amelyek a kontinens belső területei felé közvetítették a betegséget. A fennmaradt források – krónikák, rendeletek, városi tanácsülési jegyzőkönyvek, temetési dokumentumok – alapján pontosan nyomon lehet követni, miként terjedt el a betegség. Előbb Szicíliában jelent meg a pestis, majd a hajózási útvonalak mentén Észak-Itáliában, a dél-francia partok mentén, s onnan gyorsan terjedt tovább észak felé. Hasonló tapasztalatok híján a járvánnyal szemben kevés hatékony védekezést ismertek a korban. A modern kori karanténok előfutáraként szokás tekinteni azokra az intézkedésekre, amelyek az itáliai városokban – így Firenzében, Milánóban és főképpen Velencében – kísérték a nagy pestisjárványt.

selyemu_t.jpgA Selyemút mentén közlekedő kereskedőkaraván Abraham Cresque 1375-ös ún. Katalán Atlaszának részletén. Lehetséges, hogy a képen is látható tevék szőrében is megbújhattak a pestis baktériumot terjesztő bolhák

Védekezés a "nagy halál" idején

A nagy pestisjárvány 1347 végi itáliai megérkezését több történész a középkori higiéniai viszonyok fordulópontjának tekinti, mivel az egyes városok sorra hoztak különböző köztisztasági jellegű intézkedéseket a járvány megfékezésére. (A kor köztisztasági viszonyairól a blogon  bővebben itt olvashat.) E rendelkezések azonban többnyire már korábban is kiadott általános higiénés szabályokat ismételtek meg. Elsősorban arra törekedtek, hogy a levegő tisztaságát megtartsák a városokban, hiszen a betegségek terjedését a modern korig rendre összekapcsolták a különböző szagokkal. Amikor Firenzében – és más itáliai városokban – egészségügyi bizottságot alakítottak, az a „megromlott” és veszélyes levegő a távoltartását tekintette fő feladatának. (A miazmaelméletről a kolerajárványok kapcsán itt olvashat a blogon.) Azt nem tiltották meg, hogy a betegségek által érintett településekről érkezők belépjenek Firenzébe, mindössze az egyértelműen beteg személyeket nem engedték be, hogy megakadályozzák a levegő megromlását, megfertőződését. Karanténnal, azaz a betegségtől sújtott területekről érkezettek kitiltásával, vagy bizonyos időre való elkülönítésével nem találkozunk a toszkán város esetében.

the_plague_of_florence_in_1348_as_described_in_boccaccio_s_wellcome_l0004057.jpg"A pestis Firenzében, ahogy Boccaccio leírta" - és ahogy egy 19. századi művész, Luigi Sabatelli elképzelte. 

A karanténok önkéntes formája ugyanakkor megjelent már a nagy pestisjárvány idején. Egy közismert forrás rámutat, hogy Firenze polgárai legalább részben tisztában voltak azzal, miként lehet védekezni a pestissel – a kor meggyőződése szerint a szennyezett levegőben terjedő betegséggel – szemben. Giovanni Boccaccio Dekameronjának elején részletesen beszámol a városban pusztító pestisről, és a különböző emberi reakciókról. Voltak akik úgy érezték, több esélyük van a városoktól elvonultan túlélni a járványt:

„Mások szívtelenebbül érzéketlenek voltak (ámbátor ez talán biztosabb volt), és azt mondták, hogy sem jobb, sem olyan jó orvosság a pestis ellen nincs, mint messzire elkerülni; és ebben a meggyőződésben nem törődtek semmi mással, csak magokkal, férfiak és nők sokan elhagyták városukat, házukat, hivatalukat, rokonságukat, vagyonukat.”

Velencében is csak ezt az indirekt formáját ismerték a karanténnak a nagy pestisjárvány idején. Itt a pestises betegek ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a romlott, sózott disznóhús, azaz azért kellett eltávolítani őket a városból, mert a feltételezés szerint a levegő romlottá válhatott miattuk. Kisebb itáliai városokban azonban találkozunk azzal, hogy teljes tiltást vezettek be bizonyos területekről érkezett személyek és áruk esetében. Valójában azonban itt sem a személyek mozgásában látták a kockázatot, hanem az elöljárók a különböző „szennyezett anyagokat” próbálták távol tartani városuk lakóitól.

paul_fu_rst_der_doctor_schnabel_von_rom_coloured_version.pngPestisdoktor ábrázolása a kora újkorból. Mivel a pestis terjedését a megromlott levegő belélegzéséhez kapcsolták, a csőr alsó részére "filterként" gyógyfüvekből készült készítményt helyeztek.

Fertőző betegségek és a karantén intézménye

A régtől ismert lepra fontos tanulsággal szolgált a középkori városok vezetői számára. A késő középkorra ugyanis számos leprozórium – leprások gyógyítására alapított, a településektől szigorúan elkülönített kórház – működött az európai városok környezetében. Az elkülönítés hatékonyan megakadályozta a betegség tömegessé válását. Ugyanakkor azért a kór elég gyakori lehetett, hiszen egy egyházi rend, a Szent Lázár Lovagrend kifejezetten az ő gyógyításukra szakosodott. A betegség mindennaposságát jelzi az is, hogy a leprások ápolását a kegyes cselekedetek egyik típusaként emlegették. Szent Gellért, Margit vagy épp Erzsébet szentéletrajzában is találunk csodákat, amelyek a leprások ápolásához kötődnek. A leprával kapcsolatos, a késő középkorra összegyűlt tapasztalat nagyban segítette, hogy a pestis esetében is számoljanak a betegség fertőző voltával, illetve legyen valamilyen elképzelés az átadás formáiról.

A kolerához hasonlóan a pestis esetében sem egyszeri sokkról volt szó, amely a 14. század közepén jelentkezett, hanem egy évszázadokon keresztül rendszeresen visszatérő betegségről. Az említett 6. századi első pandémiát követően évszázadokra eltűnt a betegség Európából, ám annak 1340-es évekbeli újbóli megjelenését követően az 1840-es évekig – területileg eltérő intenzitással és gyakorisággal – visszatérően jelentkeztek pestisjárványok. (Az utolsó nagyobb magyarországi pestisről itt olvashat a blogon.)

wien_graben_pestsa_ule_ostseite.jpgA bécsi Grabenen álló Pestisoszlopot (Szentháromság-szobor) az 1679-es járvány emlékére emeltette I. Lipót császár. Mintájára számos egyszerűbb emlékmű készült birodalom-szerte, így Magyarországon is.

Az 1350-es évek elejére az első nagy középkori pestisjárvány végigsöpört Európán. Bár bizonyos területekről – így a Magyar Királyságról is – csak kevés információ árulnak el a források, úgy tűnik, a kontinens és a Brit-szigetek komoly demográfiai krízist élt át. A Földközi-tenger vidékén utána is csak néhány év jutott a fellélegzésre, mert majdhogynem évtizedenként jelentkeztek kisebb kiterjedésű, de egy-egy városban jelentékeny halálozással járó pestisjárványok. Ezek arra sarkallták a városok hatóságait, hogy újabb és újabb óvintézkedéseket tegyenek. Amellett, hogy igyekeztek az orvosokat maradásra bírni a járványok idején, két fontosabb irányt lehet elkülöníteni a pestisjárvány kezelésében. Egyrészt általános higiénés szabályokat hoztak, másrészt, a betegek, illetve a potenciális fertőzöttek elkülönítésének különböző formáit alakították ki.

Milánó élen járt a pestissel szembeni védekezésben. Nem tudjuk, miért, de úgy tűnik, hogy már a nagy pestist is viszonylag jól átvészelte a város, ahol az 1360-as évektől igen szigorú szabályokat hoztak a lakosság védelmére. Az 1370-es években kitört járvány idején befalazták azon épületeket, amelyekben betegek és családjaik voltak. Ez a szigorú megoldás a házi karantén egyik korai formájának tekinthető.

doutielt3.jpgPestises betegek temetése Tournai városában. Gilles de Muisit értekezéséhez készült kódex illumináció. Pestis idején a tömeges halálozás miatt időnként a városokban tömegsírokba kellett temetni az elhunytakat.

Raguza példája 

Néhány évvel később  jelent meg az első, a mai értelemben vett karanténrendelet Európában. Szemben a legtöbb hasonló újítással, ez nem Itáliából, hanem a velenceiek érdekszférájával érintkező Dalmáciából származik. (A tengerparti tartományt ekkoriban Nagy Lajos magyar király birtokolta.) Raguza, azaz a mai Dubrovnik városának tanácsa az újabb pestisveszély hírére így határozott:

1377. július 27-én, a Nagytanács, a szokásoknak megfelelően összegyűlt, 47 tag volt jelen. 44 tanácsnok szavazott a javasolt szabályozás bevezetése mellett, miszerint, senki, aki pestis által fertőzött területről érkezik, nem léphet Raguza és környékének területére, anélkül, hogy nem töltött el egy hónapot Szent Márk szigetén vagy a Régi Városban, hogy megtisztuljon. Ezen kívül, 44 tanácsnok határozott úgy, hogy egy hónapos elkülönítés terhe alatt, senki Raguza városából és annak környékéről nem látogathatja meg azokat, akik pestis által sújtott területről érkeznek és akik Szent Márk szigetén vagy s Régi  városban vesztegelnek. Bárki, aki az erre kinevezett hivatalnokok engedélye nélkül ételt vagy egyéb terméket visz az elkülönítetteknek, maga is ott kell, hogy maradjon egy hónapra elkülönítve.

Az említett Régi Város (vagy Régi Raguza), azaz a mai Cavtat Dubrovniktól néhány kilométerre délre fekszik egy keskeny félsziget csúcsán, könnyen ellenőrizhetően, és kellő távolságra, hogy a városlakók biztonságban érezhessék magukat a pestises „romlott” levegőtől. Dubrovnik főleg a tengeren keresztül kereskedett, ezért az említett Cavtat és Szent Márk (mai nevén Mrkan) szigete is elsősorban a hajók legénységnek elkülönítésére szolgált. Az elkülönítés a gyakorlatban magukon a hajókon valósult meg: a kijelölt két hely partjainál lehorgonyozva várták, hogy behajózhassanak a dubrovniki kikötőbe.

A dalmáciai város tanácsa a 14. század végén már a modernkori gyakorlathoz nagyon hasonló rendelkezéseket hozott. Ez az első olyan ismert szabályozás, amely ténylegesen számolt azzal az eshetőséggel, ami ma is jelentősen megnehezíti mindenféle fertőző betegséggel szembeni védekezést: hogy olyanok is hordozhatják a betegséget, akik semmilyen látható tünetet nem mutatnak. A pestisfertőzés lappangási ideje a valóságban néhány nap, legfeljebb egy hét, tehát meg sem közelíti az elrendelt egy hónapot, ám ezt csak évszázadokkal később derítette ki az orvostudománya. Az intézkedés meghozatalában alighanem kulcsjelentősége volt, hogy az 1348. évi első járvány és az 1370-es évek között a betegség több hullámban sújtotta a várost, azaz emléke élő volt a közösség tudatában.

map_of_the_bay_of_kotor_with_dubrovnik_ragusa_herceg_novi_and_the_city_of_kotor_camocio_giovanni_francesco_1574.jpgDubrovnik (Raguza) és Cavtat (Régi Raguza) városa Camocio Giovanni Francesco 1574-ből származó térképén

Változatok karanténra

A dubrovniki szabályozás nem maradt ismeretlen más területeken sem. A város falaitól néhány kilométerre hetekig veszteglő hajókról szóló hírek alighanem néhány éven belül elterjedtek a Mediterráneumban, és idővel másutt is alkalmazni kezdték a gyakorlatot. A 15. század elején több itáliai városállam vezetett be nagyon hasonló szabályokat, bár a karantén hossza városonként jelentősen eltért egymástól. Találunk példát tíz-, tizenegy és tizenöt napos karanténokra, miközben a dubrovniki egy hónapos karantén is létező gyakorlat maradt. Közben egyre részletesebb szabályozások születtek, és a mai kijárási tilalmak idején alkalmazott igazolásokhoz hasonló részleges vagy teljes felmentéseket is kiadtak egyes városok. Egyre differenciáltabbak lettek maguk a karanténok is: a különböző személyeket – kockázattól függően – más-más hosszúságú elkülönítésre kötelezték. A 16. századi Velencében például ha egy borbély érintkezett egy utólag pestisnek bizonyult személlyel, negyven napos karanténra kellett elvonulnia, ugyanakkor az üzlethelyiségét csak tizenöt napra kellett bezárni, és legényeit sem kötelezték hosszabb karanténra. A negyven napos elkülönítés volt a leghosszabb időtartam, amelyet alkalmaztak. Az olasz negyven, quaranta szóból származik maga a karantén kifejezés is.

Az európai városokban a koraújkorban sorra vezettek be az itáliaiakhoz hasonló rendelkezéseket a pestisjárványok idején, és ez jelentősen csökkentette a betegség terjedésének sebességét és intenzitását. Ugyan egyes városokra a 19. századig le-lecsapott a pestis, az 1340-es évek végén Európán végigsöprő járványhoz mérhető pusztítás többé nem ismétlődött meg. Bár a karantén intézményét nem mindenhol sikerült hatékonyan érvényesíteni, valójában a pestis kórokozójának 19. század végi izolálásáig és a vakcina kifejlesztéséig ennél hatékonyabb védekezést nem sikerült találni. Ahol érvényesítették a karantént, ott jelentősen lassult a betegség terjedése, ami hosszú távon a járvány megszűnéséhez vezetett.

3_1.jpgA dubrovniki Lazzaretto, amelyet a késő középkortól karanténként használtak. A törökveszély miatt a járványkórház egyre közelebb került a városhoz: az épület párszáz méterre van a dubrovniki kikötőtől

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről! 

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr1715592698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása