Bankrablós, tárgyalós, túszokkal bánós.
1973, Stockholm. Egy férfi elmaszkírozza magát, látványos dzsekit és parókát vesz fel, majd besétál egy bankba. Még kedvesen segít is egy idős hölgynek a csomagjaival. Ám ahogy a saját táskája nyílik, egy fegyver kerül elő. A levegőbe lő, és megszűri, kinek kell itt maradnia, ki távozhat. Bankot rabolni jött, és megvannak a követelései. Azt 
akarja, hogy Svédország leghíresebb és lecsukott kasszafúróját, Gunnart hozzák ide. Miközben a svéd rendőrség próbálja megfejteni, ki a túszszedő, a börtönből kiengedett Gunnar felismeri a barátját. Ugyan a túszokért cserébe pénzt is kérnek, de a cél igazából a szökés. Lars a túszokkal is igyekszik emberségen bánni, akik lassan meg is kedvelik a férfit. Különösen egy fiatal, kétgyerekes családanya, Bianca. Lars neki aktív szerepet is szán a szökési tervében.
Igaz történet alapján, de nem is maga a bankrablás az, ami miatt érdekes volt a számomra. A bankrablós filmekből eddig mindig jobban tetszett a fikciós darabok: mint az Ocean’s filmek (ha nem is bankot raboltak) és A belső ember. A valódi bankrablások sokkal szürkébbek, mint amikor egy forgatókönyvíró szabadjára engedi a fantáziáját. Ám e történések után adtak nevet egy pszichés jelenségnek. A Stockholm-szindróma ez után kapta a nevét.
A történet egyszerű. Lars a nagyon egyszerű tervével besétál a bankba, majd a barátjával igyekeznek megszökni. Konkrétan semmilyen ötlete nincsen, végig improvizál, mit kellene tennie. Elvileg Gunnar régi motoros a szakmában, de amint odakerül mellé, neki sincsenek nagy ötletei. Ettől elég esetlen is a film, rossz nézni, ahogy mindenki csak szerencsétlenkedik. Még a rendőrök és a kormány is, akik maguk sem tudják eldönteni, hogyan lépjenek fel.
Most gonosz leszek: szinte láttam a film végén a tárgyaló arcán a kéjes élvezetet, ahogy végre tehetett valamit, és rájuk eresztette a gázt. Szinte már csak egy démoni kacaj hiányzott a nagyobb hatás kedvéért.
Vagyis, a rablós menekülős rész nem volt izgalmas, de még érdekes sem. Mindkét oldalról szerencsétlenkedtek egy sort, amit nem volt jó nézni sem.
Sajnos, érzelmi oldalról sem sikerült sokkal többet a filmbe tenni. A Stockholm-szindróma lényege, hogy a fogságba esett, bántalmazott személy szeretettel viseltetik az őt bántalmazó és fogságba vető felé. Ami érdekes lenne, miért és hogyan? De erre itt nem kapunk választ. A tüneteket megmutatják, ahogy a túszok akarják megmenteni a két bankrablót. Fedezéket nyújtanak neki, a film alapján Bianca még viszonyba is bonyolódik Larsszal.
De miért? Annyira zavart, hogy meg sem próbáltak erre választ adni, csak látjuk, ahogy Bianca egyre inkább Lars alá rendeli magát és segíteni akar neki. Noha van egy helyes, fiatal férje és két kisgyereke is.
Ami miatt mégsem volt teljes katasztrófa a film, a két főszereplő. Ethan Hawke nagyon erős karakterszínész, amit itt is meg tudott mutatni. A paródiára vett amerikai és a megtört, svéd ember figurája is jól állt neki, ahogy a váltást is profin hozta a kettő között. Ha nem is volt szimpatikus ez a szerencsétlen Lars, Hawke jól játszotta. Noomi Rapace karaktere kevésbé volt izgalmas. Inkább azon ámultam el, hogy mennyire bájossá tudta tenni Rapace. Kisugárzásban volt az a plusz, ami a karakterből hiányzott. Az már más kérdés, hogyan állt a színésznőnek a szőke haj. Miután megszoktam és nem merengtem azon, hogy furcsa, még értékelni is lehetett. Sokat lágyít az arcvonásain.
Ami még meglepett: Gunnar személye mögött nem fedeztem fel Mark Strongot. A végén, a stáblistánál esett le az állam, hogy ő játszotta.
A kritikusok se igazán szerették, a kasszáknál is elég nagyot bukott. Annyira talán nem rossz, de tény, én sem élveztem ezt a filmet. Mást vártam tőle.
Stockholm - 5/3 a két főszereplő elnézette velem, de a történetet untam. Se feszültség, se pszichés részek.
