Szavazós, közös nevezőre jutó, ellentéteket leküzdős.
1971, Észak-Karolina. A feketék és fehérek között rendszeresek az összetűzések a városi tanács előtt. A politikusok igyekeznek úgy lavírozni, hogy a rasszista elvek érvényesüljenek, miközben látszólag mindenkit meghallgatnak. Amikor a fekete iskola leég, kérelmezik, hogy fél évig hadd járjanak a gyerekek a fehérekkel közös iskolába. Amikor a tanács megtagadja, a polgárjogi mozgalom is beveti magát. Kínjuknak egy mediátort hívnak, 
akinek 10 napja van, hogy minél több embert megmozgasson a városban, és közös döntés szülessen, mi legyen a gyerekek és az iskolák sorsa. Helyettesének két örök ellenséget választ: a feketék ügyeiért teljes erővel kiálló, hangadó Ann-t és a Ku Klux Klán helyi szervezetének vezetőjét, CP-t. A közös munka nehezen indul, de az emberek lassan felismerik, hogy a bőrszínükön kívül mennyi minden van, ami összeköti őket. Ám a változás sosem könnyű.
Megtörtént eset az alapja, nekem már ez is sokat hozzáadott az élményhez. Mindig kicsit máshogy nézem azokat a történeteket, amelyek mögött valódi emberek állnak. A veszteségek, a küzdelmek sokkal reálisabbak, attól függetlenül, a filmet milyen irányba viszi el a rendező.
Az Ellenségek legjobbika egyfajta könnyed pátoszt kapott. Annak a meséje lett, hogy mindenki képes változni, és talán mégsem olyan reménytelen az emberi faj. Ha egy megrögzött rasszista, a KKK vezetője képes lehet kimondani azt, hogy eddig rossz dolgokban hitt, és már mást gondol, akkor mindenkinek van remény.
Jó érzékkel több történetszál összpontosul a szereplők körül. Kiemelten az iskola ügyében látjuk a tárgyaló embereket, akik megpróbálnak közös nevezőre jutni, elükön CP és Ann. A mediátor karakter azért is különösen izgalmas, mert a mediáció napjainkban is divat, de sokan még nem ismerik és használják. Itt képet lehet alkotni arról, mit jelent ez a szakma. Igaz, kicsit mesének érzem, hogy ennyire könnyen összehozták itt az embereket, de mivel megtörtént eset az alapja, talán nagy eltérések nem voltak a valósághoz képest.
Vannak olyan kis darabok a történetben, amelyek nem kapnak akkora súlyt benne, de kifejezetten fontos részek. Amikor a mediátor kifejti, hogy azért enged több mindent a KKK oldalnak is, mert ők is engedtek az álláspontjukból. Plusz, ezzel képes őket itt tartani. Amíg egy asztalnál ülnek és tárgyalnak, van esély közelíteni a nézeteket, addig a változásra is van esély. Ez valami olyasmi, amit megfogadhatna mindenki a saját kis harcaiban is. Le kell ülni kommunikálni. Nyitottan – amit akkor láttunk, amikor Ann megvédte a kitett KKK anyagokat. Hiába gyűlölte, amit képviseltek, de ez is eszköze annak, hogy megértse a másikat és képesek legyenek tárgyalni. Ez lenne a követendő példa, a közeledés és megértés, a kompromisszum keresése, és nem a háború. Bármilyen téren, nem csak faji kérdésekben.
A szereplők magánélete is felvillan, emberibbé téve minden karaktert. CP felesége a kevés jelentében is lett annyira hangsúlyos, hogy megjegyezzem és értsem azt a nőt. A beteg nagyfiuk szála mondjuk annyira nem tetszett, ő inkább csak azért kellett, hogy rajta keresztül is közeledhessen egymáshoz CP és Ann nézete.
A klán működéséről is voltak itt érdekességek. Ahogy szervezetként működtek, amiket tanítottak a következő nemzedéknek. Valahol érthető, mi vonzotta benne CP karakterét is. Ha nem lett volna a gyűlölet programjuk, akkor ez egy összetartó férfiklub lehetett volna, amivel könnyű azonosulni.
A film sokat köszönhet Sam Rockwell színészi munkájának. Eleinte nagyon nem volt szimpatikus ez a színész, de az utóbbi években olyan szerepeket játszik nagy erővel, hogy megváltozott a véleményem. A Jojo Nyusziban is kiemeltem, itt is ezt teszem. Megérdemli.
Érzem ugyan, hogyan hatásvadász a film, de az üzenete miatt nem bánom. Nekem tetszett.
Ellenségek legjobbika - 5/4,5 két remek színész jó játéka nézette, miközben a történet igaz is, gondolkoztató is.
