Kövess minket Instán!

Nincs megállás!

Nincs megállás!

Tour de France 3. szakasz - Egy pillantás a Nagy Fehér Óriásra

2019. december 10. - ynda

gp1160606.JPG

<= Az előző napokban bejárt Provence-ról itt olvashatsz

Bár el kellett búcsúznunk a mediterrán Provence levendulagőzös és színpompás forgatagától, már nagyon kíváncsiak voltunk Európa legmagasabb csúcsaira, melyek Franciaország és Svájc kacskaringós határán vártak ránk. Rengeteg fotón láttuk már a Mont Blanc-t és a jellegzetes svájci gleccsereket, ám arra nem számítottunk, hogy a francia oldal is ennyire különleges. Amerre csak nézel, gleccserek, hegyi hágók és tavak, gigászi síparadicsomok és égbetörő vízesések kínálnak végigehetetlen, több évre elegendő étlapot.

Ahhoz, hogy ismét elérjük az Alpokat, elsőként át kellett kelnünk az ország keleti felére, és akkor már az útba eső Parc Naturel Régional du Vercors nem maradhatott ki a meglátogatott védett természeti területek közül. Itt magaslik az ország egyik legformásabb hegye, a Mont Aiguille [mó egüjj], magyarul Tű-hegy. Legszívesebben magát a 2.085 méteres kiszögellést másztuk volna meg, annyira csábított a tetején édenkertként virító zöld mező és a minden bizonnyal egyedi látószög a környékre. Csakhogy ezt a hegyet csakis sziklamászók hódíthatják meg, amik egyelőre nem vagyunk, így alternatív tervként egy olyan kilátópontot kerestünk, ahonnan a legjobb irányból figyelhetjük meg.

Az út legelején fenyvessel borított, piramis módra egymásra rétegződött hegyoldalak tövében haladtunk, tágas mezők között. Elképedve néztük végig, amint az előttünk kutyával haladókat anyatigris módjára rohanták le az elkerítve legelésző marhanyájat védő juhászkutyák, és a kerítésen belül addig kísérték őket veszett csaholással, amíg vissza nem fordultak. Sose láttunk még korábban juhászkutyákat "éles bevetésen".

A meredek kaptató végén váró Pas d'Aiguille hágóból elénk tárult teljes pompájában a füves koronájú Tű-hegy, és körülötte a táj mintha Amerikába repített volna minket. (Annyira vonzzuk az ilyen hangulatú helyeket Európában, hogy ideje lenne egyszer tényleg eljutnunk a valódi USA-ba is...) A Mont Aiguille egy szinte sík mészkőasztal, az egykori mészkőplató maradványa, melynek környékét az erózió csaknem négyszáz méter mélyen kibányászta, meghagyva egyedülálló kiemelkedésként, valahogy úgy, mint a magyar tanúhegyeket. Az első megmászása 1492-ben történt, amikor is VIII. Károly parancsba adta, hogy építsenek létrákból, kötelekből és más mesterséges segédeszközökből megmászható utat. Ahhoz képest, hogy a provence-i megpróbáltatások után minden porcikánk pihenésre vágyott, nem igazán kíméltük magunkat a hágó kiválasztásakor. Odafönt megnéztük az ellenállók barlangját és emlékművét is, akik a zord fennsíkon találtak menedéket maguknak.

A La Mure-i szállásunkhoz közeledvén megálltunk a Lebron és a Drac folyókból felduzzasztott Lac de Montenard-Avignonet-tónál. Akinek ismerős a Drac folyó, annak teljes igaza van: egy héttel ezelőtt légvonalban alig 20 kilométernyire jártunk ettől a pontól, a Lac du Sautet tó via ferratáján. Erről beszéltem, amikor írtam, hogy a tervezéskor nem egészen sikerült lineárisan felfűzni a látnivalókat: itt szinte visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk dél felé.

A Passerelle de L'Ebron [pászörel dö lebró] függőhídja igazi bátorságpróba a tériszonyosoknak. 180 méter hosszú, és a vízszinttől függően 45-85 méter magasan rugózik a türkizkék víz fölött. Egyszerre 600 ember súlyát is elbírná, de hála az égnek nem volt ekkora tolongás. Ez a tó is, akárcsak az első bejegyzésben bemutatottak, a vízisport-kedvelőknek csábító, az óriási szélben vitorlák tucatjait láttuk szinte repülni.

Másnap már az Alpokban indítottuk a napot, ismét a Tour de France-ra hangolódva. Az Alpe d'Huez [alp düé] télen Franciaország egyik leghíresebb síparadicsoma, nyáron pedig a kegyetlen bicikliverseny befutók miatt özönlenek ide a turisták. A Tour szinte minden évben visszatér ide valamilyen formában, hogy 21 kanyarjával próbára tegye az állóképességet és a kitartást. Miközben az autónk fölfelé küszködött, mellettünk férfiak, nők, kisgyerekek és nyugdíjasok tekertek fel szemmel láthatóan élvezve a kihívást. A hajtűkanyarokban a Tour korábbi szakaszgyőzteseinek tiszteletére táblák vannak elhelyezve. 2001-ben, amikor "kinőtték' a kanyarokat, újrakezdődött a számozás, a 2018-as szakaszgyőztes Geraint Thomas táblája a 13-as kanyarban van. A befutónál levő szuvenírboltban mindenféle pöttyös és sárga szuveníreket lehet beszerezni, és eredeti dedikált trikókból is jó kis gyűjteményük van. A feltekerés diadala után lehet fényképezkedni ezzel az édes integető pöttyös trikós figurával:

A síközpont méretei (249 km-nyi sípálya) nyár közepén is teljesen letaglóztak minket, gigászi hodályok százai ülnek meg 1.250 m-en, ami a legalacsonyabb állomás. A központ egészen 3.330 méterig emelkedik, legmagasabb pontjára, a Pic Blanc-ra kabinos felvonóval lehet feljutni. Túl sokat nem akartunk itt időzni, ám amikor felfedeztük, hogy ez a bizonyos felvonó közlekedik, lemondtuk a sokadik hágóról. A Col du Galibier-t néztük volna meg következőként, ahonnan állítólag el lehet látni a Mont Blanc-ig, de valahogy ez az ígéret hirtelen lényegtelennek tűnt. Előszedtük a mélyre temetett dzsekiket, sapkákat, kesztyűket és megvettük a megdöbbentően olcsó felvonójegyeket.

Emelkedés közben síelők helyett a halált megvető bátorsággal száguldozó downhill bringásokat láttuk ledübörögni a lejtőkön. A Pic Blanc-on a 0 fokot alulról súrolta a hőmérséklet, de ennél ragyogóbb időt nem is kívánhattunk volna. Bármerre néztünk, hegyek, síközpontok, gleccserek és egy olyan látvány fogadott, amit szinte megkönnyeztem: a Mont Blanc, Európa legmagasabb csúcsa.

A 0 fokból délután visszaereszkedtünk a kellemes harmincba, de nem tartottunk a melegtől, mert a Cascade de la Pisse [kászkád dö lá pisz] óriási vízeséséhez tartottunk egy látványos via ferratához. Ezt a mászóutat a Vasaltutak facebook oldalán fedeztük fel és először meglátva majdnem leestünk a székről, annyira ijesztőnek tűnt a 300 m magas szálegyenes sziklafal a mellette zubogó vízeséssel. Kifaggattuk őket a nehézségről, és mivel csak C-snek, azaz nehéznek mondták, úgy véltük, nem fog problémát okozni. Tériszonytól függetlenül csak tenni kell a kezünket-lábunkat egymás után, ahogy már annyiszor csináltuk, nem a nyers erő a döntő tényező.

A vízesés alatt állva, nyakunkat tekergetve érezhettük csak meg igazán elképesztő magasságát, ahogyan függöny módjára végigsimogatja a sziklákat. Kicsit inába szállt a bátorságunk, de tépelődés helyett gyorsan neki is indultunk, szép ritmusosan. A mászás maga nagyon élvezetes volt, pont annyira technikás és gondolkodós, ami nem megoldhatatlan, de mégis kihívást jelent. Szinte pók módjára ugráltunk fölfelé. Az egyetlen gondot az okozta, hogy helyenként én még lábujjhegyen is alig értem el a következő fogást, de némi nyújtózás és cifra megjegyzés segített továbblendülni. A menyasszonyi fátyolnak is hívott csoda lágy sziporkázással zuhant mellettünk a mélybe, hűvös permettel hintve be minket tetőtől-talpig.

Tudtuk, hogy a vízesés tetején üde zöld liget vár ránk, de amiket a képeken láttunk, az semmiség volt a valósághoz képest. A vízesésünk egy további pár száz méter magas teraszról leömlő vízfolyásból táplálkozott, és onnan élénk zöld pázsiton cikcakkozott le a lábunkhoz. A fűből a kövirózsák rózsaszín virágai nyújtózkodtak a térdünk felé, mint kíváncsi, bizarr űrlények. Ha több időnk va,n túrázhattunk volna tovább még följebb, de mi balra kanyarodtunk, hogy megpihenjünk kicsit a Refuge des Clots házikóban. Az erősen hippis tulajdonos egy friss zamatos salátát ütött össze nekünk, és még sokkal jobban esett, tudva azt, hogy a saláta és a tojás is a ház melletti kiskertből és kis baromfiudvarból származik. Órákig ellettünk volna még ebben a titkos hegyoldali ligetben a régi túratérképeket böngészve és társasjátékozva, esetleg a ház mellé kifeszített slackline-t próbálgatva. Lefelé kénytelenek voltunk visszavenni a via ferrata felszerelést, mert az árnyékba borult törmelékes hegyoldalra szerencsére úgy tűnik az utóbbi időben biztosítást feszítettek ki (korábban úgy láttuk, hogy egy nagyobb kerülővel fogunk csak tudni lejutni).

Az Alpok ezen részén a csak úgy érik egymást az ismerősen csengő hágók, amik tulajdonképpen majdnem mind teljesen egyformák. A Lac de Grans-Maison [lák dö gran-mezó] => Col de la Croix de Fer [kol dö lá kroá dö fer] útvonalban a már-már őszies sárgás színek voltak a különlegesek, és legszívesebben csatlakoztunk volna a lefelé útba eső Col du Glandon környékén vödörrel tőzegáfonyát szüretelő tömegekhez. A hegyekből érkező vizet itt is egy óriási víztározóban gyűjtik össze, és a galériában levő illusztráció érzékletesen ábrázolja, hogy a csatornák milyen szövevénye hálózza be azokat a magashegységeket, ahol vízenergiát állítanak elő. A Col de la Croix de Fer-ben a névadó kereszten kívül engem az nyűgözött le a legjobban, hogy a francia nyelv milyen pazarló, hogy hat külön szóval mondja el azt, amit mi egy összetett szóval is ki tudunk fejezni: Vaskereszt-hágó. :D

A következő napra is jutott egy hágó és egy via ferrata, ezúttal a Lacets de Montvernier [lászé dö monvernyié] szédületesen keskeny 17 hajtűkanyarját néztük meg minden perspektívából. A Via Ferrata delle Passarelle [viá ferátá del pászárell] egy könnyed, de izgalmas lehetőség, hogy madártávlatba emelkedjünk. Először trükkös lépéseken és a semmibe nyúló létrákon kell átkecmeregnünk, majd a szerpentin melletti vízesés fölött himbálózó függőhídon. Most alig csordogált benne víz, így a függőlegesen növő zöld fűszálak kedvükre lengedezhettek a rájuk huppanó vízcseppektől. A via ferrata után autóval felülről is ránéztünk a szerpentinre, ami Montvernier településére vezet.

Ezúttal a visszafogott méretű La Norma síközpontban éjszakáztunk, ahol mindent megtettek, hogy a főszezonon kívül is programot kínáljanak az apartmantulajdonosoknak. A városközpontban mindenhová elhallatszó élőzene szólt, és az utcákon mindenféle nagyméretű francia táblajátékban kipróbálhattuk magunkat.

p1160396.JPG

Az utazás során gyalogosan a következő nap jutottunk a legmagasabbra, csaknem háromezer méterre. A Refuge du Plan du Lac [röfüzs dü pla dü lák] egy tömegek által látogatott menedékház, amit már kora reggeli parkolóba érkezésünkkor megállapítottunk. Akkor még könnyedén találtunk helyet, de a parkolón éppen átvágó marhacsordának azért kerülgetnie kellett a kocsikat és a túrázókat. Délután, amikor visszatértünk, már messziről olyan rengeteg autót láttunk, mint egy áruházi parkolóban.

ap1160404_1.JPG

bp1160511_1.JPG

A sima sétánál több izgalomra vágytunk, úgyhogy hamar lekanyarodtunk a fő turistaútról és egy legelőket átszelő, mormotáktól hemzsegő csapásra tértünk. Itt kaptattunk sokáig szinte teljesen magányosan, amíg a kiszemelt csúcs alatti tavakhoz nem értünk. A messzeségben kolompoló fehér pöttyöket véltünk felfedezni. A 2.909 méteres Pointe de Lanserlia csúcsra olyan jó időben értünk, hogy alig kellett osztoznunk rajta. Nyugodtan gyönyörködhettünk egy órán át a körben elterülő háromezres csúcsokban. Nem egyről gleccser is indul lefelé, így az ember el se tudja dönteni, hogy az aprózódó palás, törmelékszoknyás hegyekben gyönyörködjön, vagy a jégfolyókban. Vagy ne adj isten a báránycsapatban, ami időközben átcaplatott az egyik tó partjára és szemfüles juhászkutyáinak óvó szemeitől kísérve visszahangzó kolompolással zengte be a környéket.

A menedékházhoz egy másik úton jutottunk el, ahol vidáman csörgedező vízfolyásokon át-, és szöcskék elől elugrálva alig bírtuk levenni a szemünket a környező látványról. Előttünk volt, hogy több méteres "kőomláson" kellett átlépnünk, amiről kiderül, hogy a mormoták az üregük készítésekor kotorták ki. :D

A túra után továbbra is a Vanoise Nemzeti Parkban maradtunk, a Col de l'Iseran [kol dö lizöra] 2.764 méteres hágója volt a következő állomásunk, amely az Alpok legmagasabb aszfaltozott hágója. Amellett, hogy természetesen pazar panoráma nyílik a gleccserektől világló hegyekre, sok más érdekességet is találtunk. Ki gondolná például, hogy majdnem háromezer méter magasan van egy régi mosoda? Az 1920-as években a hágóban épült 32 ágyas szálloda ágyneműit márpedig mosni kellett valahogy, egy kőből épült, máig látható kis fülkében. A hágóban büszkélkedik egy kápolna is, amit az átkelő 1937-es felszentelése után emeltek, és Szűz Máriának szenteltek, hogy óva intsen minket a hegyekben leselkedő veszélyek lebecsülésétől. A hágó különös építményeinek listája egy kőpiramissal zárul. Ezt Savoyai Károly Félix király építette, hogy a rossz időben kóválygó turisták ne tévedjenek le a turistaútról. A Col de l'Iseran is a Tour de France-ok visszatérő szereplője, 2019-ben például az eredetileg Tignes-ig tartó szakaszt itt neutralizálták, mert óriási jégeső mosta el az aznapi útvonal további részét.

A hágó északi oldalán épültek ki Tignes és Val-d'Isére [vál dizer] kolosszális síterepei, együttes pályahosszuk 300 km! A felfoghatatlan pályarendszerekre csak úgy özönlenek télen a síelők és snowboardosok, úgyhogy már meg se lepődtünk a völgyekből kiemelkedő szállodamonstrumokat látva. Val-d'Isére városa kellemes meglepetést jelentett, itt az egymás hegyén-hátán épült luxushotelek a szlovák és osztrák hegyvidékek klasszikus építészetére hasonlítanak. Szinte már attól zavarba jöttünk, hogy megnézegettük a méregdrága sportboltok kirakatát, annyira más nagyságrendű árakkal találkoztunk, mint mondjuk a Decathlonban, ahol törzsvendégek vagyunk. Itt jegyzem meg, hogy tetőtől-talpig Quechua felszerelésünkben egyáltalán nem lógtunk ki a szintén Decathlonban vásároló franciák közül. :D

Tignes sokaknak ismerős lehet óriási duzzasztógátjáról, a Diga di Tignes-ről, ami pár másodpercre felbukkan a Taxi 3 végén (0:30-nál):

Az Alpoktól a lehető legstílusosabban búcsúztunk el erre a nyárra, a Cormet de Roselend [kormé dö rozölan] hágóról nyíló Via Ferrata Du Roc Vent megmászásával. Otthon a tervezgetéskor remélni se mertük, hogy a hegyekben végig a mi oldalunkon áll majd az időjárás, de ide is csodálatosan stabil körülmények között érkeztünk. Az amerikai Half Dome-ra emlékeztető sziklakiszögellés csak úgy hívogatott a mászásra. Kora délelőtt már megtettük a magashegyi bakancstól vízhólyagos lábaimnak cseppet jóleső kaptatót a C/D-s nehézségű via ferrata beszállásáig. A via ferrata kellemesen megerőltetőnek bizonyult, sok a ferde, tükörsima szikla, amint teli talppal kell felhúzódzkodni erőből. Pont jól jött ki, hogy mindig tudtunk előzni, így a saját tempónkban mászhattuk végig a falat. A lefelé úton aztán szájtátva szörnyülködtünk a sorban álló tömegeken.

Valamiért egészen aznap reggelig nem tudatosult bennünk, hogy ez a via ferrata attól olyan különleges, hogy a legmagasabb pontjáról, a 2.360 méteres Roc du Vent-ről premier plánban a légvonalban 21 km-re fekvő Mont Blanc-ra lehet rálátni.

Az ember igazán parányinak érzi magát, amikor leesik, hogy egy olyan hegy magaslik vele szemben, ami több mint még egyszer olyan magas, mint ahol áll. :O Titkon arról álmodoztunk, az elúszó lencsefelhőket csodálva, hogy milyen is lehetne ebben a gyönyörű időben a Mont Blanc csúcsán állni és távoli megfigyelőállásunkra lenézni.

A via ferrata a panoráma mellett máshogy is gondoskodik az adrenalinszükségletünkről. Egy 19 méter hosszú igen illékony nepáli hídon kell átkelni a magasba meredő sziklatornyok között, a lejutáshoz pedig egy alagútban botorkálást is túl kell élnünk.

A Lac do Roselend mesterséges víztározója partján készült előtte-utána fotókkal búcsúzok az Alpoktól, hogy a következő bejegyzésben majd Elzász és a Fekete-erdő merőben más légkörébe kalauzoljak mindenkit. A tavat az itt mélyedő völgy elgátolásával alakították ki, és az elöntéskor az itt álló hotel, kápolna, legelő és falu is áldozatul esett. A kápolnát 2 évvel később, 1960-ban építették újjá modernebb stílusban, immár az út mellett, a víztől tutira védett helyen.

Utunk utolsó szakaszához, az Elzászt és Fekete-erdőt bemutató bejegyzéshez kattints ide =>

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr2915337938

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása