Kövess minket Instán!

Nincs megállás!

Nincs megállás!

Madeira - parányi oázis az óceán közepén

2019. november 18. - ynda

91_p1190055.JPG

Madeira az utazási irodák világába csak mint "az örök tavasz szigete" vonult be. A jelző abszolút találó, hiszen a sziget az év egészében olyan, mint egy "földi édenkert". Október végi-novemberi eleji 10 napos utunk alatt nekünk szinte nem is tavaszi, hanem nyárias időben volt részünk. A fenti gyönyörű állandósult jelző mellé szívem szerint még néhányat aggatnék, legelőször kedvencemet, "a lépcsők szigetét". Aki nem szeret sétálni, annak nem igazán lesz való Portugália ezen szeglete, mert csak úgy röpülnek bele a kilométerek a lábikókba. Hamarosan kiderül, hogy miért szolgál rá a sziget erre a névre, na meg a továbbiakra, amikből egyértelmű lesz, hogy Madeiráról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. :)

A legelső benyomásunk a késő esti leszálláskor a levegőt erősen átható bódító virágillat volt, amiben utána az egész utazás alatt sütkérezhettünk - legtöbbször egészen egyszerűen úgy éreztük magunkat, mint egy óriási "szabadtéri virágboltban", vagy éppen gyümölcsöskertben. Dacára minden őszi éghajlati prognózisnak, a virágok, gyümölcsfák és virágos fák nagy része még tobzódott a színpompás és illatos virágokban, vagy egyesek, mint a mikulásvirág, éppen elkezdtek virágba borulni. A gyümölcsök és fűszernövények az erdőkben szabadon gyarapodnak, az óriási növénydzsungelben az itthon csak hírből (vagy még úgy sem) ismert virágok és termések lépten-nyomon érik egymást, az ültetvények mellett öt kontinens több száz növényfaja borítja a szigetet.

Az utazás teljes idejére béreltünk autót, ezúttal az Europcartól. Az automata sebváltósakat sajnos túl drágán kínálták, ezért kissé aggodalmasan, de manuálisat foglaltunk. A repülő odafelé sikeresen késett másfél órát, így éjfél körül értünk a kölcsönzőpulthoz. Szerintem kifejezett kínzás ilyen kései órán olyan keresztkérdéseket feltenni a kuncsaftnak, minthogy milyen típusú biztosítást szeretne pluszban kifizetni és a szembesítés sem volt túl könyörületes, hogy mekkora depozitot veszítünk el, ha meghúzzuk a kocsit. Ez a rossz zsarus technika biztos az üzletpolitika része... Mégis ellenálltunk és a hosszas győzködés eredményeképpen sikerült win-win helyzetet kialkudnunk: 100 euróért vettünk valamilyen alapbiztosítást, viszont így csak ennyi pénzt zároltak, nem 850 eurót, és látva hosszas vacillálásunkat, még egy automata váltós kocsit is nekünk dobtak. :D Így összességében olcsóbban jutottunk hozzá, mintha eleve azt foglaltunk volna. Másnap, amikor egyből bekezdtünk egy "Vigyázat, 32%-os emelkedő!" táblával jelölt utcán, ahol ráadásul pont egy út közepén alvó kutyust is ki kellett kerülnünk, csendben rebegtünk hálát.

Első éjszaka semmit nem láttunk a vaksötétben, de másnap hamar nyilvánvaló vált, hogy az egész sziget egy  darab nagy magashegység, ahol a vízszintes fogalmát leginkább hírből sem ismerik... A buszok kőkorszaki, bivalyerős Volvo-k, az utak nagy része pedig bátran versenyre kelhet a magyar utakkal. A kivételt csak a Via Rápida és a Via Expresso (nem egy egzotikus kávé neve ;)) gyorsforgalmi utak képezik, amik zömében alagútban haladnak és szinte repülni lehet rajtuk, amúgy a többi, Via Antiga névre keresztelt "régi út" rázós élmény lesz, sőt jó néhány szakasz teljesen le van zárva többek között a kőomlások miatt. Mégis érdemes ez utóbbit is bejárni, mert rengeteg látványos kilátópontot alakítottak ki rajta:

Vittünk magunkkal útikönyvet, de nem nagyon erőltettük meg magunkat, mert csak egy könyvtárból kikölcsönzött,  2005-ös (2011-es utánnyomás) Madeira TOP 10-el szerelkeztünk fel. A könyv legnagyobb érdeme, hogy túl nagy pontatlanságokat nem tartalmaz, emellett tele van vicces jó tanáccsal. A leghasznosabbnak utólag az bizonyult, hogy mindenképpen vigyünk magunkkal egy növényhatározót, de sajnos ezt nem fogadtuk meg és csak az utazás után fedeztük fel a Lens nevű okostelefon alkalmazást is, amivel bármit fel lehet ismertetni. A beszámolóban szereplő mulatságos idézetek a szerző (és a fordító) szellemi tulajdonát képezik.

A következő meglátás az utakkal kapcsolatban mindent elmond: "Madeira útjai javulnak, de legyen óvatos, amikor egy kis útról az autópályára hajt. [...] Mindenütt autók és buszok parkolnak, az utakon gyalogosok, tehát vezessen óvatosan. Ha egy másik autós villant, az nem azt jelenti, hogy elengedi, hogy hanem hogy nem áll meg." :D Kiegészíteném azzal, hogy az itteni buszsofőrök alighanem nemzeti hősnek számítanak, illetve hogy a villantós szokás azóta alighanem az ellentettjére változott. A teljesen hétköznapi turistabuszokat egyébként az útviszonyokra tekintettel már "long vehicle" táblával látják el.

Hogyha nem szeretnénk autót bérelni, akkor Funchalon belül buszozhatunk, bár menetrendet a megállók jó részében nem fogunk találni, a sziget többi részét pedig taxival vagy szervezett túrán fedezhetjük fel. "Ha azt tervezi, hogy fél vagy egész napra bérel taxit, hogy bejárja a szigetet, előre tisztázza a sofőrrel, hogy nem szereti a gyorshajtást vagy a fenegyerekes előzést" - így az útikönyvünk. :D Madeirán van a világ egyik talán legszabadabban értelmezhető közlekedési táblája, ami valami olyasmit hivatott jelezni, hogy ha szépen süt a nap, akkor a megengedett sebességnél 10 km/h-val gyorsabban is mehetünk.

A sziget területe mindössze 736,75 km², a közepéről gyakorlatilag minden elérhető egy óra alatt, így nem is készítettünk konkrét programtervet, hanem funchali apartmanunkból mindig mentünk amerre jól esett, az aznapi időjárást figyelembe véve. Idézet úti könyvünkből: "ha csak a séták kedvéért jött Madeirára, akkor nem Funchal a legjobb hely, ahol megszállhat." Késő bánat. :D

Madeirán az október a legcsapadékosabb hónap, az esős évszak pedig a téli szezon, körülbelül áprilisig - ennek ellenére szinte végig remek időnk volt, kellemes 23-29 fokkal. A jelentős magasságkülönbségek miatt a tengerszint közelében gyakorlatilag mediterrán, míg 1200 méter fölött hegyvidéki éghajlat uralkodik.

Jóval melegebb lett, mint amire az előrejelzésekből készültünk, így nyári ruhákban (rövidnadrág, ujjatlan, szandál) végig hiányt szenvedtünk, de inkább aszalódtunk cipőben a kánikulában, mint fagyoskodtunk volna az esőben. :) Számunkra a legérdekesebb éghajlati jelenséget a napszaktól függetlenül folyamatosan képződő alacsony szintű felhőzet jelentette, akár hegycsúcson, tengerparton, szűkös völgyben, északon vagy délen voltunk, teljesen rendszertelenül jöttek-mentek a füst módjára, észrevétlenül megtelepedő felhők. 

A csöppnyi szigeten annyi különféle látnivaló van, hogy a friss emlékektől még csapongó gondolataim és rakoncátlan érzékeim megzabolázása egyelőre túl nehéz feladatnak bizonyul. Így jöjjenek a látnivalók az egyszerűség kedvéért Funchalból tekintve az óramutató járásával megegyező irányban, a lenti térképnek megfelelően (eredetiben ITT tölthető le):

madeira-map-0.jpg

1. Funchal (ejtsd "funsál") a sziget hegykaréjok közé ékelődő öbölbe települt nyüzsgő fővárosa, ami építészeti és hangulati változatosságával már az első nap pozitív csalódásnak bizonyult. Az óceánjáró hajók előszeretettel ejtik útba a tengeri körutakon, rögtönzött statisztikánk alapján minden másnap jött legalább egy, de inkább több óceánjáró.  A tengerparton hagymakupolás kis fagyizók és büfék között lehet korzózgatni, ám a mediterrán országokból megszokott élmény itt kiegészül a szelídgesztenyesütő bódékból (a sziget egyik specialitása) kazán módra  szálló tömény füsttel. A nyílt sütögetés az egész szigeten dívik, legyen szó szelídgesztenyéről, egész malacról, nyársra szúrt kardhalról, a kulcs a jó sok füst. :D Talán sokan nem tudják, hogy a világ egyik legnagyszerűbb focistája, Cristiano Ronaldo éppen itt, Madeirán született, Funchal városában. Ennek örömére a helyiek büszkeségüket egy neki dedikált múzeummal és szoborral fejezik ki. A rajongás következő fokozata az, hogy a madeirai reptér a Cristiano Ronaldo nemzetközi repülőtér nevet viseli.

Apropó repülőtér, sokáig rossz híre volt a magas töltésre épített, hirtelen, a tenger fölött véget érő kifutópálya és a fel-, leszállást nehezítő ellenszelek miatt, amik okán sokszor csak a 42 km-re levő Porto Santo szigetén tudnak leszállni a gépek. A kifutópályát 2000-ben meghosszabbították a tengerbe százhúsz méter mélyen belefúrt oszlopok segítségével, ami talán még bizarrabban néz ki, mint az eredeti kifutópálya, viszont azóta bármilyen modern utasszállítót tudnak fogadni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig leányálom a landolás, rengeteg hátborzongató átstartolós videót lehet találni a neten. Egyes fórumokon tippelgetni is lehet, hogy melyik gép (nem) fog tudni leszállni. :D

A fővárost az útikönyvünk sok kisebb negyedre osztotta, amiknek mind van valamilyen különlegessége: a street artoktól hemzsegő éttermekkel szegélyezett ódon sétálóutcácska (Rua de Santa Maria), ahol esténként népviseletbe öltözött zenészek szórakoztatják a turistákat, a katedrális környéke, a Lisszabont idéző zöldzsalus negyed, vagy éppen a híres piac, a Mercado dos Lavradores környéke. A városban még ősz derekán is pezsgő éjszakai élet zajlik, nappal pedig nemcsak fizikailag ragad magával a turistaforgatag, hanem lelkileg is azonnal magába szippant a felszabadultság érzése.

A piac a legjobb módja, hogy a fantáziavilágba illő egzotikus gyümölcsök és halak világával megismerkedjünk, mi is innen próbáltunk némi botanikai és oceanográfiai ismeretet magunkba szívni. Teljesen rácuppantunk a különféle maracujákra, és a filodendron (igen, az irodai könnyezőpálma) termése is nagyon finom édeskés-savanykás ízorgiát nyújt.

img_20191102_112205.jpg

2. Curral das Freiras falucska, avagy "az apácák menedéke" egy tágas természetes amfiteátrumban épült, amire az Eira do Serrado kilátópontról lehet a legszebben rálátni. A falut övező hegyek erdőségében már messziről kiviláglanak a szelídgesztenye világosabb zöld levelei és termései, egészen káprázatos látvány a nálunk ritkán látott fákat szabadon csodálni ilyet tömegben. A funchali Szent Klára kolostor klarissza apácái ide menekültek a partról kalóztámadások idején, ahol védve voltak a nehezen járható óvó magas hegyek között. Annak idején egy gyalogösvényen közlekedtek, nem a völgy járhatatlan természetes kijáratán, a Ribeira do Curral das Freiras völgyben. A tengerparton képződő, hegyoldalakat nyalogató felhőknek azonban nincs akadály, miközben elköltöttük egy helyi étteremben a vacsoránkat, észrevétlenül bekúszott a falként fehérlő köd az egész völgybe, mintha hermetikus burokba zárna. Pont október 31-én jártunk a faluban, amikor a kétnapos gesztenyefesztivál megnyitó napja volt, így belecsöppentünk az éppen kirakodó árusok portékáinak özönébe és a próbáló zenekar visszhangzó akkordjaiba. Olyan ínycsiklandozó finomságokat lehet itt kóstolni, mint a gesztenyelikőr, a sült sós gesztenye, a gesztenyetorta, a gesztenyeleves (van krémleves és gesztenyével felturbózott bableves verzió is) vagy éppen a gesztenyével töltött husi. Vacsora után jó, hogy nem gyalog kellett hazavergődnünk, mert még gurulni is nehezen tudtunk volna. :D

3. A sziget egyik legromantikusabb városkája, Câmara de Lobos, szintén egy öbölbe ékelődött, halászatra és hajóépítésre berendezkedett kis csendélet. A kikötőben még ma is szivárványszínűre festett halászbárkák állomásoznak, látványuk festővászonra illik. Annak idején Winston Churchillt is megihlethette a látvány, mert meglehetősen bájos akvarelleket készített itt tartózkodása idején. Ez a környék a sziget egyik legjobb bortermő vidéke, a borászat hagyományosan a 17. századi angol telepesek örökségét őrzi, még ma is az ő utódaik művelik. A madeirai likőrbor a mai napig kedvelt nedű, édességi foktól függően aperitifként vagy desszertborként fogyasztják, de csak csínján, tekintettel majdnem 20%-os alkoholtartalmára.

4. Az útikönyvünk szerint a Cabo Girão sziklaszirt a világ második legmagasabb (580 m), tengerbe szakadó sziklafala. Jobban áttanulmányozva azonban a leírást ("arról megoszlanak a vélemények, hogy a legmagasabb Norvégiában, az Orkney-szigeteken vagy Írországban van-e") kicsit összezavarodtunk - akkor legfeljebb a harmadik legmagasabb lehet, nem? A lábunk alatt apró művelt földecskék sorakoztak, amiket csak a tenger felől lehet megközelíteni.

A sziget partvidékén és domboldalain banán-, szőlő- és cukornád ültetvények között autózunk, amiket az őshonos növényzet kiirtásával nyert teraszokon kezdtek termelni. A szőlőt és cukornádat a 15. század elején Tengerész Henrik honosította meg, míg a banán csak a 20. században vált jelentős exportcikké. Mára mind a banán, mind a cukornád virágkorának leáldozott, a cukornád eladása az olcsó dél-amerikai változat megjelenéséig volt kifizetődő, míg a banán simán csak gazdaságtalanná vált túlzott élő munkaigénye miatt. Ennek ellenére a sziget művelhető területeit sűrű ültetvények lepik el amíg csak a szem ellát.

5. Paúl do Mar és Jardim do Mar a sziget nyugati partjának legkitettebb szegletében csücsülnek a szinte függőleges sziklafalak tövében. Paúl do Mar az útikönyvünk szerint valóságos szörfparadicsom, ahol a téli a főszezon. Mi azonban élünk a gyanúperrel, tekintve, hogy egyetlen árva szörföst se láttunk (csak egy árulkodó száradó deszkát és ruhát...), hogy mióta a falut védő hullámtörő gátat megépítették, a szörfözés minősége megcsappanhatott esetleg. A közelmúltból azért találtam szörfös Youtube-videókat, így bízzunk benne, hogy nem így van...

Paúl do Mar parányi egymást keresztül-kasul átszelő utcácskái valóságos labirintust alkotnak, a legtöbb utca alig fél méter széles, szabad szelleműen kacskaringózik, amerre a házak éppen engedik. Az utcák valóságos műalkotások, bazalt- és mészkőkockákból kirakott tengeri motívumok díszítenek minden kis sikátort. Jardim do Mar ("a tenger kertje") környéke olyannyira termékeny, hogy ezt a nevében is ki akarták fejezni - az utcákon és a tengerparti promenádon csak úgy burjánzik a rengeteg dísznövény.

6. Nincs romantikus szigeten töltött nyaralás legalább egy naplementenézős este nélkül. Kiválasztottuk hát az erre legideálisabb helyet, a sziget legnyugatibb csücskét. A Ponta da Pargo sziklaszirt több száz méterrel magasodik a vízszint fölé és magányos világítótorony épült rá. Az éjjel-nappal jövő-menő felhők itt éppen úgy döntöttek, megtréfálnak, és sűrű takaróba burkolták a tengert és a világítótornyot egyaránt, kb. még száz méterrel kellett volna magasabban lennünk, hogy a dunyha fölé kerüljünk. Így viszont a naplemente helyett a metsző szélben az egészen drámai hangulatot kölcsönző világítótorony üzembe helyezését néztük végig, először a tükrös lámpást védő függönyök leakasztását, majd pontban napnyugtakor a fény feloltását. Egészen addig maradtunk, amíg ránk nem sötétedett, és a fénypászmák misztikus táncba kezdtek.

7. Porto Moniz-t csak mint egykori bálnavadász- és kereskedelmi kikötőt emlegetik az útleírások. Természetesen, akárcsak Tenerifén, a lakosok itt sem a partvidéken építkeztek, tartva a kalóztámadásoktól, hanem néhány száz méterrel feljebb, domboldalak rejtekében. Ma is látható a kis védőerőd, ahonnan szemmel tarthatták a vízipatkányokat. De ennél sokkal elemibb látnivalót és programot nyújt a szerintem abszolút TOP 1 madeirai látnivaló, a tengerparton kialakult természetes lávamedencék. Ezeket a hullámverés mosta ki a bazaltból, majd elbarikádozták őket, hogy dagálykor a hullámok feltölthessék sós vízzel. Minden összehasonlításban azt találtam, hogy ezek a világ legnagyszerűbb lávamedencéi. Pakolászáskor a fürdőruhát csak a biztonság kedvéért dobtuk be, én álmomban se gondoltam volna, hogy a 23 fokos vízben fürdeni fogok, de mivel a levegő is volt vagy 28 fokos, még fázós énem is vágyott egy kis hűs enyhülésre. Kora délután érkeztünk, amikor a dagályhullámok szépen lassan visszahódították a biztonságos fürdőhelyet és rövidesen életveszélyes hullámfürdővé változtatták. Eleinte úszómesterek szorgos sípszavai közepette egészen a peremig ki lehetett úszni, aztán ahogy egyre jobban becsaptak a hullámok, szép lassan mindenkit visszaparancsoltak, majd ki is küldtek a vízből és az egész "szabadstrandot" lezárták. A sziklák nagyon hínárosak és érdesek, de vízicipőben viszonylag jól lehetett közlekedni, és a parányi zöldesfekete rákocskák miatt sem kellett annyira aggódni, amikor felmenekültem egy sziklára a hullámverés elől. :D Aztán a rák szerencsére távozott a vízbe, biztos úgy ítélte meg, hogy ő meg én nem férünk meg egy sziklán...

A fürdőzés után még órákig időztünk Porto Moniz tengerparti sétányán, az óriási hullámok szinte belénk fojtották a szót, és hipnotizálva bámultunk ki magunkból, csak úgy repült mellettünk az idő. Hol tíz méteres szökőkútként robbantak ki a hullámok egészen a korzó magasságáig, hol vágtázó tajtékparipák érkeztek az óceánról, máskor meg a partmenti abráziós kapuk szédületes örvényei teltek meg habzó tengervízzel. A legszebb mégis az volt, amikor a partról visszaverődő és egy óceán felől érkező hullám összetalálkozott és óriási legyezőként tarajozódott. A sziget körül egyébként mindenhol szilaj hullámokkal találkoztunk, olyan partot nem igazán láttunk, ahol nyugodt szívvel lehetett volna fürödni.

Óriási hullámok csapnak be a fürdőzők közé:

Hullámlegyező 0:20-nál:

Félelmetes erővel zúdul ki-be a víz az abráziós kapukon: 

Madeira legnagyobb turisztikai vonzerejét a levadáknak nevezett öntözőcsatornák jelentik, melyek összegyűjtik a völgyek vizét és több szintben futva az egész szigetet behálózzák. Mivel a cukornád rendkívül vízigényes növény, eredetileg az ültetvények ellátásra építették őket, majd a 20. században, a banántermésztés meghonosításakor tovább bővítették a hálózatot. A locsoláson kívül a fűrész-, kenyér- és cukormalmok kerekét is a vizükkel hajtották. Összesen kb. 1400 kilométernyi csatorna húzódik a szigeten, ebből 85 kilométeren alagútban. Mindegyik levada mellett (vagy egyenesen a vályú peremén) húzódik egy karbantartó út, amin a levadák épségét ellenőrző munkások közlekedhettek. Ma ezek mind-mind túrautakként szolgálnak és remek, zömében könnyed sétalehetőséget nyújtanak. Mivel az öntözőcsatornák minimális meredekséget engedhetnek csak meg maguknak, a kirándulás alatt legtöbbször tényleg erdei sétát kell érteni.

Az útikönyv legmókásabb tippje levadasétákhoz: "ha szédül, végső esetben mindig beleléphet a levadacsatornába, és úgy mehet tovább biztonságosan." Ha az ember szeret másfél métert pottyanni lefelé és utána fél méter mély vízben gázolni, akkor tényleg. :D

8. Egy másik itteni völgy egyszerre kínál tengerparti csodát és levadatúrát. A Ribeira da Janela völgy a nevét a torkolatnál a tengerből kimagasló egyik szirtről kapta, amin a szikla csúcsához közel az erózió egy kicsiny ablakot (janela) alakított ki. A völgyben van a sziget egyik leghosszabb levadája, 16 km-es hosszával egy nagyon-nagyon hosszú napos program lehet. Ez már a sokadik levada volt, amit bejártunk, ezért új izgalmakat nem nagyon tartogatott, persze a végtelen babérerdő látványán kívül, így egy kb. félúton fekvő vízesésig sétáltunk el. Eleinte az ösvény mellett még a civilizációs növények térhódítását láttuk, a parton kékeslila hortenziabokrok, kék és fehér szerelemvirágok pompáztak, majd betértünk a már korábbról jó ismerős tenyérnyi rózsaszín virágokban dúskáló illatos futónövény-rengetegbe. Ezután a levada sötétedni kezdett és hamarosan már az őshonos babérerdő vetett ránk árnyékot. Egyre mélyebb katlanokba hatoltunk be, és az egyikben különös a burukkolás ütötte meg a fülünket, a madeirai babérgalamb mindent átható muzsikája.

A sziget állatvilága elég szegényes, különösen ha a madeirai endemikus élőlényeket tekintjük - ezek természetes állapotban csak egy adott elterjedési terület határain belül élnek. Nem véletlen, hogy a kevés ritka fajt, köztük a babérgalambot ennyire megbecsülik. Észrevettük, hogy a háztetők sarkait előszeretettel díszítik stilizált kerámia galambokkal, talán ennek jeleként.

p1200097.JPG

A várva várt vízesésben legnagyobb meglepetésünkre csak csepegett a víz, az alá épített esőbeálló fölöslegesnek bizonyult, pedig van, hogy tényleg elemi erővel zúdul le itt a hömpölygő ár. A vízesés után elsétáltunk még egy helyes karbantartó kunyhóig, ahol elköltöttük az ebédünket egy ott éldegélő cica és egy angol nyugdíjascsoport társaságában, majd visszafordultunk. A nagy monoton baktatásban egyszer csak teljesen felvillanyozott minket felfedezésünk, miszerint a levadák mellett többször is látott rózsaszín futónövény, melyről kicsi, mini, kifli alakú valamik lógnak le, nem más, mint az útikönyv által is ajánlgatott és a piacon árusított banán maracuja. Nosza, nem is kellett több, addig vadásztunk, míg sikerült egy nem szakadék fölött vagy elérhetetlen magasságban lógó sárga, tehát érett gyümölcsöt találnunk. Némi dzsungelharc, tucatnyi karcolás és egy-két begyűjtött tüske árán aztán sikerült is megkaparintanom a zsákmányt. Az, hogy a piacon ez a fajta maracuja nem is annyira jött be keserűsége miatt, nem hűtötte le a lelkesedésemet, teljesen feldobott a saját kézzel szüretelt egzotikus gyümi. Este az ünnepélyes boncolás is megtörtént, és teljesen elalélva tapasztaltuk, hogy ugyanolyan íze van, mint a piacon kóstoltnak.

Az itteni levadákban rengeteg fickándozó pisztrángot figyeltünk meg, amik egy sós óceántól övezett szigeten nem tűntek épp őshonosnak, és párocskám rögtönzött elméletével pont bele is trafált az odakerülésük rejtélyébe: a halak a szigeten több helyen létesített pisztrángtelepekről szöknek ki, majd megízlelve a szabadságot, elvadulnak a levadákban.

9. A sziget legnagyobb vízgyűjtője a Paúl da Serra fennsík, ahonnan a sziget északnyugati csücskébe több érdekes levada is indul. A legelső, amivel a csatornákkal való ismerkedést kezdtük a Levada do Risco és a Levada das 25 Fontes (25 vízesés levadája) voltak. A fennsíkon parkoltunk le, és egyből egy monoton aszfaltutas ereszkedés várt ránk a Casa do Rabaçal turistaházig (inkább erdei luxuskávézóig). A növényzet ugyanakkor teljesen elbűvölt, két-három méter magas cserjés hanga között talpaltunk, ami az európai magashegységekből ismert erika virág rokona.

A turistaházból a Levada do Riscót tettük meg először, ahol szó szerint fejbe vágott minket az esőerdő nyomott, párás levegője és a zöld levelek, zöld mohával borított lugas módra tekergőző fák tömege. Mintha egy nagy zöld  szörny egyben lenyelt volna minket. Meglehetősen sokan voltak ezen az útvonalan, mivel nagyon könnyen nagyon szép látványban lehet részünk, a többlépcsős, összesen 100 m magas Risco vízesésben.

Innen az elkeskenyedő 25 vízesés levadájára tértünk, ahol helyenként fel kellett szökkennünk a vályú peremére, hogy elengedjük a szembe forgalmat. Az egyik szakasz egyenesen egyirányú! A lustán tekergőző levada egy zsákvölgyben ér véget, ahol különböző típusú vulkáni kőzetrétegek találkozásából több tucatnyi vízesés ered, innen jön a levada neve. Kicsit besokalltunk a turisták tömegétől, úgyhogy visszafelé egy kevésbé frekventált útvonalat választottunk, még mindig a 25 vízesés levadája mentén. Itt a növényzet, páfrányok, girlandként lógó zuzmók, hortenziabokrok még bujábban nőttek, és az érintetlenséget fémjelzendő, egyből begyűjtöttem a bokrok között törtetve egy igen agresszív maderai darázscsípést is. Az út végén ránk váró aszfaltkaptatóhoz (egyébként van shuttle bus) nem fűlött a fogunk, ezért a térképen kiszemeltünk egy másik visszautat, amihez először egy 800 méter hosszú víztől csöpögő alagúton kellett átkelnünk. Mellettünk derékmagasságban vígan csordogált a levada vize, miközben a fejlámpánkkal ügyeskedve igyekeztünk nem hasra esni. Hihetetlen, de elég volt mindössze ezt a párszáz métert megtennünk a fennsík alatt, hogy a túloldalt kilyukadva áthatolhatatlan felhőben találjuk magunkat. Épphogy leláttunk a tengerre, aminek a habjai hivalkodóan ragyogtak a napsütésben. Döbbenetes volt ez az időjárási különbség, aztán mikor a déli fekvésű kaptatón visszamásztunk a parkolóhoz, már odafönt se láttunk semmit az égvilágon, az út közepén ácsorgó teheneket is csak nagy üggyel-bajjal vettük észre.

10. São Vicente városkája az egyik legkülönlegesebb a szigeten, a történelmi központ hófehér házait egyöntetűen zöld zsalugáteres ablakok és bordó fa bordázat dobja fel. A tengerpartra pár perc alatt lesétálva óriási hullámok fogadtak minket, és izgatottan láttuk, hogy ezek sokszor még a közelben haladó főutat védő gáton is átcsapnak. Alig vártuk, hogy egyszer mi is arra járjunk autóval és részünk legyen váratlan tengeri zuhanyban. :D

A településre főleg a lávabarlangok vonzzák a turistákat. A majdnem 1 km hosszú alagútrendszer 890.000 évvel ezelőtt keletkezhetett, egy Paúl da Serra-i vulkánkitöréskor, aminek lávája lefutott a tengerig. Ennek következtében a láva külseje a hűvösebb hőmérsékleten gyorsan kihűlt, de a belsejében a folyékony anyag, melynek magas volt a gáztartalma, lávacsatornákat alakított ki, ezekben lehet ma sétálni. Az idegenvezetés alatt megmutatták nekünk a durva felszínű, szemcsés talajra emlékeztető, de kőkemény "ha-ha" lávát, aminek Hawaii-ról származik a neve, és állítólag a bennszülöttek azért így nevezték el, mert amikor mezítláb ráléptek, erősen csiklandozta, vagy inkább bökdöste a talpukat. A másik jellegzetes hawaii-on leírt "pahoehoe", avagy kötélláva is megfigyelhető egy szakaszon, ott ahol a láva teteje lassabban hűlt ki. A barlangban a levegő 16-17, míg a barlangi patakocska vize 12-13 fokos.

Földtörténet dióhéjban: a Madeira-szigetek (akárcsak Tenerife és az Azori-szigetek) forrópontos vulkanizmus eredményei, fő tömegük bazalt (láva és tufa). A fősziget kb. 5,2 millió éve emelkedett ki a tengerből, míg a kisebb Porto Santo szigeten a vulkánosság 7 millió éve már be is fejeződött.

A földrajzi értelemben vett Madeira-szigetek helyén a vulkáni működés mintegy 100 millió éve, tenger alatti kitörésekkel kezdődött. A szigetcsoporthoz tartozó Ilhas Desertas (avagy Kopár-szigetek) alakult ki a legkésőbb, ez az óceán alatt összeköttetésben áll Madeira sziget keleti csücskével. A megszilárdult bazaltba később a törésvonalak és réteghatárok mentén kis kőzettelérek és kürtőkitöltések nyomultak be, az így kialakult színpompás, sok helyen kipreparálódott lávacsodák jól megfigyelhetők az egész szigeten. Bazaltorgonából például mindenhol akad, csak úgy diszkréten megbújnak az esőerdőben, vagy a tengerpartokon. (Porto Santo szigetén egy Hegyestűhöz hasonló bazaltorgona hegyoldal figyelhető meg, de a tengeribetegségtől való félelmünk legyőzte a kíváncsiságunkat, úgyhogy ezt nem néztük meg. A szigetre amúgy repülő is visz Madeiráról, de azzal meg túl sok idő elment volna.) A sziget bazaltfelszínét később az erózió jelentősen átalakította, a mai változatos tájat eredményezve. A velünk élő földtörténet iránt kevésbé lelkesedőknek megnyugtató infó lehet, hogy a Madeira-szigeteken emberemlékezet óta semmilyen, vulkánossággal kapcsolatba hozható, aktív természeti folyamatot nem észleltek.

11. A Paúl da Serra fennsíkon az innen induló levadatúrákon kívül főleg autós megállókat lehet tartani, és a mindent elborító rekettyében csodás fotókat lehet készíteni. A fennsík keleten a Boca da Encumeada hágóban végződik, ahol megtapasztalhatjuk, milyen parányi is ez a sziget: egyszerre látjuk az északi és a déli tengerparton hullámzó óceánt. Ez a szigeten végig húzódó vízválasztó hegység legfontosabb hágója. Amikor először itt jártunk, és pont a fennsík felé mentünk volna, földcsuszamlás miatt az alagutakkal gazdagított út éppen zárva volt, de pár nappal később már át tudtunk itt kelni.

12. Hetekig lehetne túrázgatni a sziget központi magashegyi tömbjében, de a limitált idő miatt szelektálnunk kellett, az első hegyi túránknak a Pico Grande 1655 m magas csúcsát választottuk. Kicsit lebecsültük az összesen 4 órásnak ígért túrát, vagy csak kezdtek fáradni a levadákon már meggyötört lábaink, mert már az elején az agyunkra ment a lépcsősor, ami a Boca da Corrida parkolóból induló turistaút elejét jelentette. A folytatásban föl-le haladtunk a továbbra is bazalttal gondosan kikövezett ösvényen, egyre mélyebbre hatolva a gesztenyefákkal és rekettyével borított sárgás-zöldes növénydzsungelbe. Azt furcsálltuk csak, hogy a gesztenyefák jó része teljesen elhalt, a törzsük fekete-fehéren világított, mintha leégtek volna. Túl nagy jelentőséget azonban akkor még nem tulajdonítottunk ennek. A rendkívül látványos, kényelmes ösvény egy kegyetlen fináléban ér véget, mert a sziklaasztalra hasonlító csúcsra különösen embert próbáló, fél méter magas lépcsőkkel gazdagított kaptató visz föl. Mi az elsők között értünk föl aznap, de vagy ötször meg akartunk halni útközben. Úgy tűzött a Nap, mintha nyár közepén túráztunk volna az Alpokban, csak itt az emelkedéssel sem akart hűlni a levegő, csurom vizesen és rémesen meggyötörve értünk föl. Cserébe viszont a kivételesen tiszta és felhőmentes időben gyönyörködhettünk a sziget legnagyobb egybefüggő gerincének, a Pico Ruivo - Pico das Torres - Pico do Arieiro hármasnak a látványában.

13. A Levada do Rei csatorna egészen káprázatos, földöntúli esőerdőbe kalauzol minket. Eleinte a már említett hortenzia- és maracuja-dzsumbuly a meghatározó az egy irányba 5,3 km hosszú sétában, ám itt ez kiegészül óriási, szálegyenes eukaliptuszfák rengetegével. Soha nem láttunk még ilyen növényt, legfeljebb eukaliptuszos illóolaj és relax tusfürdő formájában találkoztunk vele. Erre minden figyelmeztetés nélkül belecsöppentünk a jellegzetes hosszú, enyhén kanyarodó levelek birodalmába, ahol a jellegzetes aroma fanyar illatú felhőbe burkolt minket. Később a piacon megtudtuk, hogy mind a leveléből, mind a terméséből kiváló teát lehet készíteni a megfázás tünetei ellen.

Egyik ámulatból estünk a másikba, mert az eukaliptuszerdő után előtünedeztek a különböző típusú babérfák, amikkel eddig meg csak a fűszerespolcon találkoztunk. Az itt található babérerdőkből 1982-ben természetvédelmi parkot csináltak, amit az UNESCO felvett a Világörökség listájára. Hamarosan olyan sűrű rengetegbe értünk, hogy az árnyékos oldalakon szinte a csontunkig hatolt a hideg. Itt rengeteg vezetett csoporttal és turistával találkoztunk, ám hogy miért, az igazából csak a levada végén derült ki. A babérerdő sűrű, fenyegető sötétzöld mélyén egy mély, mohás kanyon után elérkeztünk ugyanis ahhoz a ponthoz, ahol a Ribeiro Bonito, azaz "szépséges patak" vizét a levadába terelik. Olyan sötét és hideg honolt itt, hogy az elemózsiánk elköltését inkább a visszaútra halasztottuk egy naposabb szakaszra. Viszont a tömeget elkerülendő, az erdőben még egy kicsit beljebb hatoltunk a patak mentén, és olyan látvány tárult elénk, amire nincsenek szavak. Olyan mérhetetlenül ZÖLD volt minden, hogy komolyan kezdtünk aggódni, hogy a túl sok zöld szín nézegetésétől retinakárosodást lehet-e kapni... :D

14. São Jorge falucskája újabb váratlan érdekességgel kápráztatott el minket. Csak úgy mellékesen gondoltuk, hogy megkísérlünk végigmenni az offline térképen alig jelölt tengerparti úton, amiről rengeteg romos képet láttam. Próba szerencse alapon a parkolóból az elég meredek rejtett kis köves ösvényen lesasszéztunk a partra, és gyönyörködtünk egy sort az ottani kis banánültetvényben és építményeiben. Utána nekiveselkedtünk a tengerbe szakadó sziklafalba épített ösvénynek, mert láttuk, hogy többen jönnek szembe, reméltük, hogy végig járható is lesz. Északi oldal révén ez már teljesen árnyékba borult, de a sziklafal színpompája és az ostromló hullámok tánca épp elég látványosságot kínált így is. Az utacska a Ponta de São Jorge szirten ér véget, amit csak ezen keresztül lehet elérni. A kritikus átkelési pont előtt értelmezhetetlen és elhanyagolt (tiltó?) tábla jelezhetett valamit egykor, de nem igazán tántorított el minket, láttuk, hogy a szirten vannak helyi horgász fiatalok. Kicsit beijedve, de azért hősiesen leereszkedtünk a kötélen, majd tisztes távolságot tartva egymástól kimerészkedtünk hát mi is, és milyen jól tettük! A szirten találtunk néhány nyugodt vizű, mély sziklamedencét, amiben akár fürödhettünk is volna, de 1) nem volt nálunk fürdőruci, 2) valami sokkal különlegesebb, robajló hang ragadta meg a figyelmünket. A jelenséget tengeri hullámgejzírnek kereszteltük el, de ha esetleg valaki tudja a hivatalos megnevezést, ne habozzon elküldeni! Megfigyeléseink alapján olyankor jön létre, amikor egy sziklafalba ékelődő kis barlangba beömlik egy nagyobb hullám, kiszorítja a bent lévő levegőt és az kirobban a szabadba, valóságos szökőkutat hozva létre.

Hullámgejzírek és hullámparipák:

15. A leghíresebb és legnépszerűbb levadapáros a Levada do Caldeirão Verde és a Levada Caldeirão do Inferno, vagyis a sokat sejtető Zöld katlan és Pokol katlanja. Szándékosan eső után jöttünk erre az egész napos, oda-vissza összesen 19 kilométer hosszú túrára, hogy jó sok víz legyen a vízesésekben. A népszerűségre tekintettel itt egész nap kerülgetni kellett a szembe jövőket, de mivel nagyon hosszú a táv, jól eloszlott a tömeg. A levada eleje elég hosszan széles ösvényen vezet, aztán kezdődik a vályú peremén egyensúlyozás. Jobbra végig babérerdőkkel borított völgy tárul elénk - tisztára csak a repülő dinók hiányoznak a Jurassic Parc feelinghez -, míg közvetlen közelünkben vízesés módjára csöpögő páfrányok garantálják a megszokott zöld színmennyiséget.

A Zöld Katlannál ér véget az első csatorna, egy csalóka kitérővel, szinte teljesen visszafordulva lehet bepillantani a folyóvíz által kialakított, részben nyitott természetes amfiteátrumba, ahol 100 m magasról zubog le a víz. Itt mondom el, hogy az eredeti természetes vízfolyásokban, kanyonokban legtöbbször maximum csörgedezik a víz, hiszen minden csepp megmenthető vizet felfognak a levadákban. Kicsit illúzióromboló is néha, hogy egy káprázatos vízesés, mint például ez is, egy másik levadából kapja a vizét. A vízesés alatt összegyűlő kis tóban szép időben meg lehet mártózni, és úgy tűnik a gyaníthatóan német turistáknak az árnyékos szakadékban uralkodó kellemes tizenöt fok elég melegnek bizonyult. :D

Innen tovább lehet menni még néhány kilométert a Levada do Inferno mentén a legbelső katlanig, de odaérve megállapítottuk, hogy az itteni vízesés annyira nem nagy szám, inkább az odafelé vezető út idéz pokoli hangulatot. Sok-sok alagúton kell átverekednünk magunkat, amikben csöpög, a lábunknál pedig tócsákban áll a víz, miközben a víz éktelen robaja hallatszik. Miközben alagútból alagútba bújunk át, jobb kéz felől a sziklák közé ékelődve egy mély szurdok bontakozik ki előttünk, míg bal kézről vízesések garmadája érkezik, hogy feltöltse az eddig követett levadát. Egészen káprázatos földmélyi csoda ez.

A két levada együtt nagyon hosszúra sikeredett, azt hittem, hogy leesik a lábam a végére, bár hozzá kell tenni, hogy már egy hete a nagy magashegyi túrabakancsot viseltem... Arra rémálmunkban sem gondoltunk, hogy esetleg óvakodni kellene valamitől a gondtalan kirándulás közepette, de két nappal utánunk az első levada mentén pihenő embereket akkora földcsuszamlás találta el, hogy ketten közülük nagyon súlyosan meg is sérültek. :O

16. A tipikus vidéki építészetet eredetileg az osztatlan belsejű, zsúpfedeles, A-alakú házikók jelentették. Néhány ilyenben még ma is laknak a sziget északkeleti részén, illetve sokakban már állatokat tartanak. Santana falucskájában viszont rekonstruáltak néhányat, hogy teljes pompájukban lehessen megnézni vidám színű példányaikat.

p1180399.JPG

p1180406.JPG

17. A sziget keleti farkincája, a Ponta de São Lourenço, vagyis Szent-Lőrinc félsziget elképesztő kontraszt a hegyek zöldben tobzódó buja növényvilága után. Az erózió olyan alapos munkát végzett a felszínre került kőzetteléreken, hogy talaj híján alig van növény és állat, ami itt megél, inkább egy kopár dimbes-dombos földnyelvről beszélhetünk. Ennek a folytatásai a távolban néha felsejlő Kopár-szigetek, melyek madarak és tengeri állatok védett otthonai. A földnyelv tövében van Madeira egyetlen természetes homokos strandja, a Praia da Prainha. Ezen kívül a szigeten strandolásra kifejezetten alkalmas partszakasz nincs is, inkább nagyobb kőgörgetegekkel és vad hullámokkal számoljunk, legalábbis így téli szezonban.

Szavak megint csak nem nagyon jöttek a szánkra, legyen elég annyi, hogy a félszigeten a zöld szín helyett a tűzpiros, terrakotta, rozsdabarna, grafitfekete és bíbor árnyalataival ismerkedtünk meg. Itt is láttunk egy pici hullámgejzírt, miközben a robosztus tengeri sziklákról meresztettük a szemünket. Motorcsónakkal akár a tengerről is fel lehet fedezni a félszigetet, ekkor a földnyelv legvégén megbúvó abráziós kapuhoz is közelebb juthatunk - mi a korábban már említett okokból erre se neveztünk be.

A félsziget végére egy jó kis emelkedővel lehet feljutni, ami a remek panorámáért és a százasával rohangászó gyíkok miatt hatványozottan is megéri. A gyíkos fényképeink remek feladványok lehetnének egy "Hány egyforma dolog látható a képen?" játékban. :D

18. Madeirán a kézműipart az angol telepesek honosították meg, mind a kosárfonás, mind a hímzés nekik köszönhető. A kosárfonás székhelye Camacha domboldalba ékelődött mütyür kis települése, ahol a szigeten termesztett fűzfából a helyi gyárban mindenféle csodát fonnak. A legjobban a klasszikus madeirai fűzfaszánkó nyerte el a tetszésünket, amit persze nem a kemény madeirai teleken használnak játékként. :) Nemsokára erről is bővebben. A falu egyébként arról is híres, hogy a főterén játszották Portugália legelső focimeccsét 1875-ben.

19. A Ponta da Garajau félsziget már messziről jól felismerhető, mivel az (egykori) portugál érdekeltségű területeken gyakori Megváltó Krisztus szobor áll a tetején, a riói kicsinyített változata. A szobor oltalmazón emelkedik a csücsök fölé, melyet Portugália első tengeri nemzeti parkjának hullámai mosnak. Odalent láttunk is búvárokat, illetve egy madeirán jellegzetes közlekedési megoldást, mely mindent elmond a domborzati viszonyokról. Az apró tengerparti strandra ugyanis felvonóval lehet lejutni.

20. A Funchal fölé épült Monte városrész önmagában klassz félnapos programot jelent, és a kikötőből induló felvonó segítségével érjük el. Megnéztünk egy virágözönnel elárasztott meghitt kis temetőt, a Monte Palace Tropical Garden édenkertet, a város főterét és a Nossa Senhora (Miasszonyunk) templomot. A templom lépcsőin a Boldogasszony ünnepén, augusztus 15-én gyönyörű hagyományként térden másznak fel a hívők, hogy hálát adjanak Szűz Máriának. A templom egyik oldalkápolnájában temették el az azóta boldoggá avatott IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt és osztrák császárt. Szóhoz sem jutottunk a rengeteg magyar zászló és szalag látványától, ilyen távol hazulról. Vágytunk még egy kis hegymászásra, ezért elsétáltunk ahhoz a villához (Quinta Jardins do Imperador) is, ahol száműzetését követően élete utolsó fél évében élt, egy vadregényes, ám alaposan elhanyagolt parkban. A Monte-i látogatást össze szokás kötni a funchali Jardim Botanico megtekintésével is, de azt mi külön néztük meg.

A legtutibb része a Monte-látogatásnak - bármilyen hihetetlen -, a vége. Ekkor ugyanis ha elég merészek vagyunk, az évszázados hagyományra visszatekintő szánkóz(tat)ást választhatjuk a lefelé útra. A fűzfavesszőből font, párnázott szánokon keleti kényelemben suhanhatunk végig a 2 km hosszú "pályán", a szánt két carreiro irányítja. A legviccesebb, hogy a szánkó az autóforgalom által is használt utcákon robog lefelé, amik emiatt tükörfényesre vannak gyalulva. Amikor egyszer kocsival pont át akartunk kelni ezen az utcán, egy STOP-táblával hadonászó forgalomirányító meg is állított minket, mert éppen utat kellett engednünk egy nevetgélő turistákat szállító szánkónak. :D

21. Ribeiro Frio kis tanyája az egyike azon szivárványos pisztráng telepeknek, ahonnan a halak kiszökdösnek a levadákba. A parányi látogatóközpontban az arasznyitól az egészen nagyméretű zsíros példányokig nyomon követhetjük a halak fejlődését. A levadákban itt is hemzsegnek a kis uszonyosok, és úti könyvünkből jól tudjuk, hogy a turista az uzsonnájából "megmaradt morzsákkal etetheti a madarakat, vagy a pisztrángokat"... No comment. :D

A várva-várt pisztrángvacsora előtt tettünk még egy könnyed levadasétát a Hideg-patak völgyében a Balcões kilátóponthoz, aminek túlságosan nem olvastunk utána, így kellemes meglepetésként ért, hogy innen is a sziget fő gerincét lehet látni (szebb időjárási körülmények között, mint amiben épp itt részünk volt).

Én mandulás pisztrángot rendeltem vacsorára, ám a viszonylag egyszerű kaját egy helyi csavarral toldották meg, mivel a pisztráng belsejébe bacont tettek. Férjecském hal- és herkentyűkerülő életmódjából kifolyólag a madeirai klasszikust, az espetada-t választotta. Ez tulajdonképpen egy marhanyárs, amit alapesetben babérsóval fűszereznek. Hozzá itt milho frito-t, fűszerekkel ízesített, kockára vágott puliszkát kínáltak köretnek. A marhanyársat többször is megkóstoltuk, illetve egyszer én beneveztem egy espada-ra (nem összekeverendő a fenti étekkel), ami a legnépszerűbb halétel, fekete kardhal. Ezek mellett az édesebb ízvilágú, például gesztenyés vagy gyümölcsös fogásokhoz szerintünk melaszos, azaz cukornádszirupos mártást kínálnak, amit gyaníthatóan a sziget valamelyik cukormalmában készíthetnek.

A likőrbor mellett a másik klasszik alkoholos itóka a poncha, amit citromléből, mézből és cukornádpálinkából turmixolnak habosra egy fából, erre a célra készült edényben. A legjellegzetesebb desszert a pastel de nata, a tejsodós-tojásos krémmel töltött, kosárka alakú, levelestészta alapú sütemény.

22. Nem sokan utaznak Madeirára anélkül, hogy ne tennék meg a Pico do Areiro - Pico Ruvio gerinctúrát, legalábbis erősen úgy tűnt, amikor emberek tucatjaival együtt nekiindultunk az Areirón szikrázó óriási radar mellől a kiépített sétának. Kiépített = értsd bazaltkövekkel 6,1 km-en keresztül kirakott utacska 1400-1800 méteres magasságban. Séta = értsd föl-le lépcsőzés 6,1 km-en keresztül. És én még mindig a magashegyi túrabakanccsal kínoztam magam... A legtöbben csak egy irányba teszik meg a túrát, visszafelé pedig fuvart rendelnek, de mi oda-vissza mentünk. A képen szemből nézve a Pico das Torrest jobb oldalról megkerülő hosszabb ösvény (VE) életveszélyes, ezért időtlen ideje le van zárva a turisták elől, így marad a bal oldali, alagutakkal tarkított lehetőség.

0_p1180974.JPG

A végére már azt hittem, elsírom magam, ha még egy lépcsőfokot meglátok. :'D Az 1862 m magas Pico Ruivo alatt nem sokkal hangulatos menedékház épült, ahol csodák csodája, ismerik a hüttepecsét fogalmát - bár a kiszolgáló nagyon ragaszkodni akart hozzá, hogy ez arra való, hogy az ott vásárolt képeslapokra lehessen rápecsételni vele. Azért rábeszéltem, hogy a pecsétkönyvünkben is jó helye lesz.

A túrának egyébként minden egyes pillanata megéri, mert ilyen kilátásban nem sokszor lehet részünk: a sziget zöldségéből és bujaságából itt is kilógnak a kopár, karakán hegyek. A vulkáni tevékenység emlékei a szemünk előtt elevenednek meg a piros-fekete színskála árnyalataival, és a habosabb tufába ékelődő messziről felismerhető  letisztult lávafolyásokkal. Ezeken a sziklákon fészkel Európa legveszélyeztetettebb tengeri madara, a madeirai viharmadár, aminek megmentése sínen van, hála egy nagyszabású projektnek.

Az utat itt is van, ahol gesztenyefák szegélyezik, és már nagyon untuk, hogy semmit nem tudunk arról a sejtett katasztrófáról, ami itt is alaposan megviselte őket. Rákerestünk, és felfedeztük a nem reklámozott igazságot, hogy egy óriási 2016-os tűzvész szépen végigperzselte a sziget belsejét, különösen Funchal környékét. Ez magyarázatot adott a gesztenyefák sanyarú sorsára, és az út mellett korábban dúsan növő sárga virágú rekettyebokrok szinte teljes hiányára. Madeira sajnos nem foglal el túl becses helyet az isteni gondviselés szívében, mert ezen kívül volt tűzvész 2011-ben, 2015-ben is, 2006-ban pedig óriási árvíz sújtotta a szigetet. De volt természetesen földrengés is és így tovább...

A szigetet fel lehet fedezni szervezett utazás keretében is, de a tapasztaltak alapján nem látjuk ennek szükségét, önállóan is be lehet jutni mindenhova. A levadák és túrautak felfedezéséhez lehet venni útikönyvet (ha így teszünk, mindenképpen a Rother túrakalauzt válasszuk), amúgy meg az OSM és az internetes leírások tökéletesen elegendőek. Az OSM és az AlpenvereinAktiv útvonaltervezőinek azonban ne dőljünk be, mert valamilyen anomália miatt képesek a 100 méter szintemelkedést tartalmazó levadasétára is 2000 méteres szintemelkedést kihozni... Mi a túrák során összesen 84,7 kilométert sétáltunk (és nem mindet vízszintben), így tényleg jól gondoljuk át, mennyi aktív kikapcsolódást sűrítünk bele az itt tartózkodásba.

Angolul mindenki remekül beszélt, akivel csak kapcsolatba kerültünk (még a WC-karbantartók is), de a vendéglátósok franciául és németül is jól eltársalognak velünk, így a kommunikáció miatt egyáltalán ne aggódjunk.

Nagyon örültünk, mivel az egész sziget tele van szelektív hulladékgyűjtőkkel, így a nyaralás végén környezettudatosan tudtuk elhelyezni a szorgalmasan gyűjtögetett szemetet. 

Az eljutást mi a TAP légitársasággal eszközöltük, az utazási dátumainkon ők kínálták a legkedvezőbb lehetőséget, mind az anyagiakat, mind az eljutási időt tekintve. Odafelé Budapestről egy órás lisszaboni átszállással jutottunk el Madeirára, ami akár cinkes is lehetett volna Budapest-Lisszabon járatunk másfél órás késését tekintve, de mivel a Lisszabon-Madeira járat is ugyanezt produkálta, szép kényelmesen elértük. Visszafelé ugyancsak lisszaboni átszállás várt ránk, de itt kicsit hosszabb, négy órás várakozási idővel. Hogyha rugalmasabbak vagyunk az utazást tekintve, akkor különféle fapados lehetőségeket is kombinálhatunk, de mi annyira megörültünk, hogy a kiszemelt napjainkon van egy átszállásos járat oda és vissza is, hogy nem sokat teketóriáztunk. Ráadásul nyár elején foglaltuk a jegyeket, még azelőtt, hogy horribilissé vált volna az áruk.

Szállásnak az apartman simán bevállalható, mi jól elvoltunk. A soklábú kis látogatókat pedig meg lehet szokni, végül is pókszázlábú és a jellegzetes tenerifei és madeirai csótány is csak egyszer lógott be a földszinti szobába. :D Ezekkel a gyönyörű, szállásunkról készített pillanatképekkel búcsúzok, amik azt példázzák, amit szavakba is próbáltam önteni, hogy Madeira ezerarcú és kiszámíthatatlan hely, ahol minden pillanat más meglepetést hozhat.

p1180004.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr3815289772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Klown 2019.11.19. 09:57:07

Bakancslistát hely! Az odajutásról írhatnál egy kicsit! Fapadossal Lisszabon, vagy Portó, onnan tovább fapadosozni?

ynda 2019.11.19. 16:22:32

@Klown: Csak bátorítani tudlak, Madeira egész egyszerűen elképesztő, és természetesen az én bakancslistámon is szerepelt. :)
Beírtam a bejegyzés végére is, de dióhéjban mi TAP-al, a portugál légitársasággal utaztunk, szerettünk volna minél több időt kihasználni az október 23-november 1-jei ünnepek összekötésével, és mivel ők kínáltak pont a kiválasztott napokon jegyet, nem is variáltunk a fapadosokkal.

inteligencs elenzeki 2019.11.19. 16:55:58

"A falut övező hegyek erdőségében már messziről kiviláglanak a szelídgesztenye világosabb zöld levelei és termései, egészen káprázatos látvány a nálunk alig megélő fákat szabadon csodálni ilyet tömegben."

Talán Magyarországon is el kéne látogatni néhány helyre, kiderülne, hogy nálunk is jól érzi magát ez a növény. A savasabb humuszosabb talajokat kedveli. (Gyanítom, Madeirán a savas jelleg dominál)
Nálunk Zala megye déli részén, Somogyban Baranyában nagyon jól érzi magát, szintén egybefüggő erdőségeket alkotva.
süti beállítások módosítása