Az Ultra Trail Hungary, Magyarország legnagyobb terepfutó versenye (4 távon 1700 futó 38 országból) legutoljára 2019-ben került megrendezésre. Akkor a Prédikálószék időmérő ponton éltem át a verseny hangulatát és már akkor megszületett az elhatározás, hogy egyszer én is teljesítő leszek. Az idei versenyre tavaly ősszel az Outdoor Paradise szülinapján nyertem nevezést és a 24 órás futásunkon felbuzdulva ("idén ultrafutó leszek!") egyből a leghosszabb, 112 kilométeres távra (4200 méter szintemelkedéssel) regisztráltam.

Már szombaton megérkeztünk a szentendrei helyszínen, mivel Balázs és Bea közvetített a versenyről. A 35 kilométeres Visegrád Trail rajtjában várakozva ízelítőt kaptunk a melegből, amihez a megelőző hetek hűvösebb időjárása alatt esélyem sem volt hozzászokni. A másik potenciális problémát az éjféli rajt jelentette. Nem is értem, hogy miért gondoltam az, hogy ez még jó is lehet. A versenyközpont legsötétebb zugában feküdtem a hátamon csukott szemmel kb. másfél órát délután, de vehetjük úgy, hogy érdemi pihenés nélkül vágtam neki a versenynek. Sajnos magamat ismerve egy ilyen izgalmas napon egy pompás hotelszobában sem tudtam volna semennyit aludni. Mottó: Egy igazi ultrafutó bírjon ki 30 órát alvás nélkül!

Fél órával az indulás előtt becsekkoltam a rajtba, ellenőrizték a kötelező felszerelést (legalább fél liternyi folyadék, esőkabát, működő mobiltelefon, igazolvány, fejlámpa). A hangulat a tetőfokára hág, több száz fejlámpa a Dunaparton, a futók nagy többsége két éve várta ezt a pillanatot. Tömött sorokban indultunk neki a nagy kalandnak, talán az egész verseny legveszélyesebb része ez volt a sok mesterséges tereptárgy miatt. Hamar elhagytuk a várost és fél óra múlva széthúzódott a mezőny, lassan mindenki megtalálta a saját tempóját és helyét. Nem sokat vártam, szétnyitottam a botomat, mondván, ha már nálam van, nem fogom feleslegesen cipelni, inkább használom.

Teljes köd a Vadálló-köveknél

Kicsit tompa volt a fejem, de jól esett az erdő hűvöse. Az éjjeli erdő egyáltalán nem volt félelmetes, szerencsére voltak olyan pillanatok is, amikor teljesen egyedül haladtam a csendben. Az első frissítőpontig tartó szakasz a leghosszabb a verseny során, 20,5 km Dobogókőig. Egy turistaház, egy ködös rét és egy kivilágított időmérőpont- nagyjából ennyi maradt meg a sötétségbe burkolózott tájból. Kellemes tempóban haladtam, közepes pulzussal. Nem szerettem volna elfutni az elejét, most még vissza kellett fogni a tempót, 10 óra múlva ez már nem probléma. A frissítést is szigorúan elkezdtem, 40-45 percenként egy zselé, mellette izó és víz, utóbbi folyamatosan.

A vízkérdést döntő fontosságúnak gondoltam, ezért a pilisszentkereszti pontra (36 km) egy harmadik kulacsot is elküldtem a freebeltben. Szerencsére megkérdezték, hogy adtam-e le valamit, mert simán elfelejtettem volna felvenni. Másfél liternyi vízzel a rövidebb szakaszok között még a nagy melegben sem lehet probléma. A hajnal gyorsan beköszöntött, napkelte előtt is lehetett boldogulni lámpa nélkül. Zengett az erdő a madárdaltól, én pedig csodálkoztam, hogy egy jelzetlen, de nagyon szép ösvényen futunk. Pilismaróton (45 km) egy isteni uborkás szendviccsel színesítettem az étrendem.

Jobbról sorra jöttek a 90 km-es Szentlászló Trail-es sporttársak, így ismét népesebb mezőnyben értem Dömösre (54,4 km), majd jött a Prédikálószék végtelen kaptatója a Vadálló-kövekkel. Totális pára, nulla kilátás, de egész jól sikerült haladni. A Prédi fontos helyszín, korábbi eredmények alapján ez a félidő annak, aki nem lassul be jelentősen a második felére. 7 óra alatt értem fel, szóval megjelent a 14 órás célidő a szemeim előtt...

Spartacus-ösvény, minden az arcomra írva

Míg a Pilisben már többször jártam (Peaks of Pilis, Pálos 70), így többször is felismertem, hogy merre járok, a Prédikálószék utáni rész, a Visegrádi-hegység fehér folt volt számomra. Lepence volt a következő depópont (61,6 km), ahova én a zseléim második felét és két adag izóport küldtem előre. Sajnos eddigre porszem került az addig jól működő frissítési gépezetbe. A legnagyobb problémát ez tudja okozni, megfelelő energiabevitel nélkül nem megy a futás sem. A mélypont a 72,8 kilométernél lévő pilisszentlászlói ponton ért, ahol sorra futottak be a versenytársak, míg én próbáltam magamba életet lehelni egy kis kólával. Jó alaposan bevizeztem magam, így mire elindultam, a többiek már a fasorban sem voltak. Ez egy könnyű szakasz volt az Apátkúti-völgyben, több patakátkeléssel fűszerezve, így nem sok esély látszódott, hogy be tudom hozni a lemaradást.

Patakátkelés az Apátkúti-völgyben

A visegrádi frissítőponttól (81,3 km) már csak 30 kilométer, egy laza Visegrád Trail, próbáltam magam motiválni. Rendesen pirított már a nap, ahogy baktattam fel a kálvárián. A papp-réti frissítőpont (92 km) kitérőjén két hosszútávos jött velem szembe, akiket korábban nem láttam, szóval valamennyit sikerült behoznom, de nem láttam esélyét, hogy utolérem őket. Itt is alapos frissítést és mosdást végeztem, kellett a felkészülés a tüskékre. Ez két nevezetes hegy, a Vörös-kő és a Nyerges, amik vámpírfogakként meredeznek az összes táv szinttérképén.

Borjúfő

Hosszan szerpentinező út vezetett lefelé, amin elkezdtem érezni a combomat. Megijedtem, hogy az eddig jól működő lábaim is beadják a törülközőt, ezért pánikszerűen borítottam bele a porrá tört sótablettáimat a kulacsomba. A Vörös-kő lábához két hosszú távos között értem. A beszámolókból szerintem nem lehet felkészülni arra, hogy ez tényleg mennyire meredek mászás. Kétségbeesetten néztem az órámat, ami jelezte, hogy hány méter emelkedés van még hátra, de az istenért sem akart fogyni. Viszont ezen a ponton térült meg, hogy egész nap nálam volt a bot, sikerült gyorsabban feljutnom a segítségével a hegytetőre, mint a sporttársak. A lefelét csak óvatosan futottam meg, az izomgörcs elkerüléséért. A Nyerges-hegy sem volt egy fokkal sem könnyebb, de legalább úgy tűnt, hogy sikerült biztos előnyt szereznem a többiekkel szemben.

A Skanzen frissítőpont (104,8 km) sosem akart eljönni. A hőség miatt a lejtős erdei ösvényen sem esett jól már a haladás. Egy bokorból előbukkant egy lengyel srác, aki elkeveredett az útvonalról, szerencsére a másik távos volt, mert ekkor már nem viseltem volna jól még egy versenyhelyzetet. Elképzeléseim szerint a ponton gyors frissítés után berobogtam volna a célba. Ezzel szemben a maradék 6 kilométerre is feltöltekeztem vízzel és nem túl nagy lendülettel indultam el. Nagy része ennek a szakasznak aszfalt volt, lényegi árnyék nélkül, mindez kora délután. Nagyon akartam, hogy végre vége legyen, ezért gyakran pillantottam az órámra, hogy mennyi van még hátra. Persze olyan gyorsan nem futottam, hogy a kilométerek jó ütemben fogyjanak, így csak az önsajnálatom növeltem. Az aszfalton közben felforrt a lábam is a cipőben, tojást szerintem simán lehetett volna a lábfejemen sütni. A patak melletti szakasz-ami azonos volt a hajnalival- is sokkal hosszabbnak tűnt, mint akkor.

A célban az eufória elmaradt, inkább csak megkönnyebbültem, hogy vége és próbáltam visszatérni az élők sorába. Ellenőrizték a kötelező felszerelést is, mert a 13 óra 35 perces időmmel a 9. helyen értem célba. Előzetesen a mezőny első negyedébe vártam magam (a 253 indulóból 182-en értek célba szintidőn belül), a top 10-es eredmény mindenképpen várakozáson felüli. A részletes listán látszik, hogy jól sikerült visszafogni magam az elején és folyamatosan haladtam előre. A Pilisszentlászló körüli mélypontból is sikerült kimásznom és a legnehezebb részen sikerült odatenni magam. Nos, menet közben ebből semmit sem érzékeltem. Sajnos végig a saját negatív gondolataim vették el a figyelmemet a versenyről, emiatt nem is tudtam méltóképpen megélni a nagy versenyemet. Bár lehet, hogy egyszerűen csak ilyen egy alaposan megfutott terepultra. Mindenesetre értékes tapasztalatokat sikerült szereznem, soha rosszabbat!

Fel szokott merülni kérdésként, hogy ilyenkor végig futok-e. Természetesen nem, az órám szerint 9 óra 36 perc futás mellé 3 óra 44 perc séta jutott és 14 percet töltöttem tétlenül.

Ja, van egy Kör kvalifikációm!

Fotó: Szűcs István