Katonás jó reggelt kívánt hajnalok hajnalán, egészen pontosan 03:30-kor a telefon ébresztője. Mi tagadás tudtam volna még horpasztani, de a vak sötétben hamar kinyíltak a csipák.
Az első érzés most nem az volt, hogy óóó már megint rohadt korán kell kelni, hanem bazzeg, este már a célban lehetek, akár! Ennek fényében robbantam ki az ágyikóból, de talpra állva éreztem, hogy egy hangya kukival se lettek jobbak a bokáim a négy óra alvást követően. Felszisszentem.
Mindegy, ez már ilyen marad. Egy törölközővel letöröltem a maradék kenőcsöt, amit nem szívott fel a bőröm, miután vastagon bekentem minden jósággal. Nyomkodtam az ujjaimmal, végigsimítottam az Achillesem... hát rohadtul meg voltam ijedve, hogy fog-e menni ez így a maradék 280 kilin.

Aztán a következő napirendi pontok az alábbiak voltak:
- a telefonon az időjárás csekkolása: hajnali öttől de. kilencig csepergő esőt jósolt pici eséllyel, minimális széllel
- megnézni, hogy minden elektronika feltöltődött-e: Garmin, első és hátsó lámpák, powerbank (telefon már pipa volt)
- kajázni (előző este kapott segélycsomag, valami 2 napos száraz zsemle felvágottal, papikával) - első pékségig jó lesz
- tisztálkodás, fogmosás, gyors öltözés
- Laci csekkolás, indulás

Minden menetrendben lezajlott, Laci ma hamarabb tudott indulni, nem volt közöttünk nagy időeltolódás.
Reggel még az éjszakai portásbácsi nyávogott egy sort, hogy kifizettem-e a szállást, mondtam hogy naná, visszakaptam az ID-mat majd lementem a garázsba az egyetlen bringáért, mert mint kiderült mindenki másnak a szobájában lehetett a gép - nadszelű - így kénytelen voltam egy bónusz körrel felhozni, majd kicipelni a 16 kilós járgányt az épületből.
Még egy gyorsat indulás előtt ránéztem az élő nyomkövetésre és hamar otthagytam a parkolóban az álam, mert azt írta a felület, hogy az Árpi és Marianna szóló duó ugyanabban a Hotelben tartózkodik, mint mi.
Mondom az uramnak, Tibi!
Azosztigen! Mindjárt rákezdek a sztory elmesélésére, hogy ez mekkora tett, mert ezt muszáj kontextusba helyezni.

Megpróbálom rövidre fogni (úgysem sikerül). Menjünk vissza az időben 1,5 napot meg úgy kb. 430km-t, egészen a trebinjei EP-ig pontosan 500 km-re a rajtvonaltól, mert addig minden szép és happy volt a két utazónk számára.
A történet ott kezdődik, hogy a két magyar versenyző mit sem sejtve beballagott a CP-re az utazási irodába pecsétért, kajáért előtte a biciklit az iroda oldalfalának támasztva. A "hanyatló" nyugatot sokszor megjárt kerékpárosok álmukban sem gondolták volna, hogy míg ők bent vannak az épületben, addig valaki merő rosszindulatból a hölgy bringáját megbabrálja, de olyan galád módon, hogy az álló cangának mindkét váltó bowdenje rojtosra szakad az amúgy szelídnek tűnő sétálóutca falánál. A turpisság ott derült ki utólag, amikor a Trebinjéből kifelé vezető emelkedőn a hátsó váltás közben elszakadt, így kénytelenségből maradt a single speed üzemmód egészen a CP6-ig ami 600km-nél volt. Ha valaki a kezdetektől nyomon követi az írásom, akkor biztosan eszébe jut az a kellemesen süvítő szél és a remek kis bukkanók az útvonalban... Az első éppen túlélte a dolgot, de mivel hipi-szupi integrált karbon bringákról van szó, nem olyan egyszerű a csere, főleg ha nem vagy felkészülve ekkora aljasságra, hogy kettő tarcsi legyen nálad. Bolt híján meg egyenesen szopórollernek tűnt a helyzet, főleg, hogy visszafordulni már nem akartak és am se lett volna semmi nyitva vasárnap délután.

Így a CP6-on kénytelenek voltak több óra szereléssel eltöltött idő után ott aludni. Képzelhetitek azt az idegállapotot, fáradtságot egy ilyen szakasz után, igen ám, de akkor kalkuláljátok ki, hogy a mi előző (3. napi) adagunkat ők úgy nyomták le egyben, hogy hajnalban még el kellett jutni Visegrádig (700km), és így tekerték le egy király etapot 340 kilivel és majdnem 6000(!) szinttel, mindezt két nem akármilyen nappal a lábukban. Számomra ez akkora kolosszális tett, mint ide Lacháza, nem vagyok benne biztos, hogy lett volna ekkora lelki erőm így folytatni, de nem adták fel és megcsinálták a lehetetlent, eljutottak a kiszemelt hotelig, igaz kicsivel hamarabb érkeztek, mint mi indultunk (sajnos nem futottunk össze).
Megmondom őszintén kevés esélyt adtam nekik előző este, de amikor megláttam a telefonon az infót így kora reggel ez akkora inspirációt adott, hogy innentől tudtam, hogy nem lesz senki (vagy semmi) ami megállítson a célig. 

Pontban 04:08-kor startoltam el a Hotel Bjelasnica elől, a .gpx betöltött track ellenére, azért csak sikerült már az első fordulást elrontani, de aztán hamar korrigálva rájöttem, hogy a jó irány mögöttem található.
Hosszú, először lankás majd egyre meredekebb hűs gurulás vette kezdetét a hideg hajnali levegőben. Bemelegítésnek pontosan megfelelt a bokáimnak, hovatovább nyertem ajándék 15km-t, mert egészen 550 méterre süllyedtem majdnem 1300-ról. Menet közben bekóstolt volna egy eb Hadzici falujában, de a 60-as tempó mellett esélye annyi volt, mint a lottóötösre - a boomer-humor szerint. Nyugat Szarajevó külvárosainak útvonalán araszoltam hajnalhasadta. Az első autópálya híd alatt viszont egy hat-nyolc fős komoly csapat medveölő fajta horda kurvára megkergetett. Szemét módon nem egy oldalról közelítettek, főleg hogy már messziről kiszúrtak, ráadásul az útszakasz 1-2%-san emelkedett. Közelebb érve a vezér megindult, azon nyomban a többi is nekem esett felbátorodva a főnök tettén, minden energiámat beleadva próbáltam a köcsög dögöket oldalirányból lekerülni, hogy legalább mögöttem legyenek, de ez csak hatalmas utólagos bokafájdalommal sikerült, nem gyenge [Cenzored] anyukázások és kulacsfröcskölés közepette. Méltán mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb kutya támadását így sikerült túlélni, utána még fél óráig dohogtam és szitkozódtam, nem magamban. Egy következő apró emelkedőn volt egy balos benzinkút ott egymagában akart bepróbálkozni, de annyira fel voltam még agyilag b**va, hogy megszeppent a kiabálástól, konkrétan az első lépés után megtorpant a nem TakaroCC a rohadt K A-ba szép míves magyar mondatszerkezet hallatán.

Szerencsére a következő 55 kilométer sokkal eseménytelenebben telt. Egy napirendi program volt tervben, reggelizni. Erre tökéletesen megfelelt volna egy Pekara, de még nem volt reggel 6, ezért semmi nem volt még nyitva. Egy nagyobb falucska benzinkutja azonban már igen, ezért megálltam, vettem egy 7dayst, csokikból jutott az etetős tatyóba, meg vettem az elmaradhatatlan Nescafé Americanoból, kettőt. Egyiket eltettem a másikat meg lehúztam kisérve a péksütit. Laci ekkor még nem ért utol, de az út sem volt túl izgalmas. Nagyon picit hullámzó, néhol kissé forgalmas és szar minőségű úton kellett kóvályogni egy balos kanyarig Kaosnik faluig, ahol rátértünk az egész Banja Lukáig tartó még forgalmasabb főútra. Igaz első körben csak Travnikig mentünk rajta, de az hogy kb. 3 percbe tellett balra kifordulni és eközben 600.000.000 kamion ment el, az sok jót nem sejtetett. Majdnem a kereszteződéssel szemben volt egy szimpatikusnak tűnő szendvicses, úgyhogy itt terveztem egy komolyabb megállót reggelivel. Előkerült a másik kávé, hogy hogy nem. Ebben a pillanatban vágott hátba Laci, és ha már megálltam, ő sem volt rest kajálni velem. A csávó custom szendvicseket kreált, amolyan Subway-módon, azt rakott bele amire rámutattam, a végén inkább hasonlított egy teletömött hambira. Berakta a mikróba, hogy a sajt faszán felolvadjon benne, majd 4BM-ért cserébe már tolhattam befelé az arcba a hatalmas adag cuccot. Ez igen jól eltelített, nem is jutott eszembe később enni jó pár órán keresztül.

Útnak indultunk Travnik felé, de hamar kiderült, hogy a kettőnk közül egészségesebb Laci partnerem fényévekkel gyorsabban tud haladni nélkülem, így a szokásos lózung és két kanyart követően már a radar fényében sem gyönyörködhettem. Travnikot amúgy azért említem már másodjára, mert ez volt az a hely, ahol a kilométer számláló átfordult négyjegyűbe, valamint ez volt az a város, amely az utolsó nagy hegy a Vlasic (1470m) lábánál fekszik 540 méterrel a tengerszint felett. A város előtt még egy kényszerű megállót be kellett iktatni, mert az addig csak csepergő hideg idő hirtelen átfordult záporba. Egy benzinkút guminyomás ellenőrző fedett placca alá húzódtam be, közben próbáltam a lábaimat, bokáimat nyújtani, zéró sikerrel.

Travnikba érve szintén megálltam, hogy a hegy előtt bekapjak egy szem fájdalomcsillapítót. Sok már nem maradt belőle, úgyhogy ebből tartalékoltam az utolsót ki tudja mikorra. A város központjában egy jobbra letérő út azonnal megkínált a jóból. Ekkor még hosszú aláöltözőben és lábszárban tekertem, de hamar ráeszméltem, hogy a hideg és páradús levegőben ez sok lesz. Levetkőztem, elpakoltam majd elindultam újra a meredek 10%-on. Hamar kiértem a város kietlenebb részére és a gyér forgalmú úton célba vettem újra a hegyeket. Tetszetős kanyargós útvonalat és zöld, erdős hegyoldalakat láttam magam előtt. Mindössze egy dolog zavart, hogy a szar bokáim miatt a kitartó 8-9%-os részeken alig haladok hattal. Jött egy szemrevaló kulacstöltési pont ahol már megint megálltam pihenni. Levettem a cipőm, zoknim, majd a jéghideg víz alá dugtam felváltva a praclijaim. Mennyei felüdülés közepette Jagától kaptam bíztató üzeneteket, válaszoltam, hogy ez nem lesz könnyű, de köszönöm valahogy csak kitartok.

Újratöltöttem a kulacsokat, majd láttam a nyomkövetésem, hogy Laci jóval előttem jár, annak ellenére, hogy az eső megállította az előre haladásában szintén.
Nem akartam a hegyen túlterhelni mindkét bokám, ezért 100-150 szintenként megálltam nyújtani rugózva az Achillesem, mert úgy éreztem ez használ.
Brutálisan lassan haladtam bruttó időben. Végig igen meredek szakaszok követték egymást, a legkönnyebb 7% a legnehezebb 13-14%. Akadt olyan alkalom, amikor inkább levettem a cipőmet és a zoknimat és toltam a biciklit, mert már jobban esett az e fajta mozgás, mint szenvedni kiállva taposni az a rohadt pedált. Sebességre, meg nem voltam gyorsabb a bringa nyergében. Beérve egy U alakút völgybe pillantottam meg először az előttem lévő maradék távot, és nyomban sírva fakadtam két ok miatt. Rohadt szépnek és kegyetlen meredeknek tűnt a hegy oldalában húzódó nyomvonal. Összesen szűk három órát vesztettem el e 13 kilométer alatt, viszont páratlan szépségben volt részem, a csigatempó miatt kb. minden fűszálnak, kavicsnak tudtam volna köszönni.
Pechemre pont szemből tűzött a Nap, úgyhogy fotózás szempontjából nem a legjobbak voltak a fényviszonyok.

A völgy tetejére érve átbukott az út a nyergen, majd megpillantottam a gyönyörű zöld dús füves platón az EP-ül szolgáló hüttét. Hangos tehénkolomp kánon közepette támasztottam le a fa hágó táblához a bringát, bekullogtam a faházba a pecsétért, majd a házigazda hellyel, itallal és étellel kínált, amit Nikicáék itt hagytak.
Igazi terülj-terülj asztalkám. Kenyér, hústermékek, sajtok, zöldségek felszecskázva. E kombinációból csináltam sonkás szendvicseket, jó kis koviubival lefújtva hozzá szódát öblögetve. Csináltam egyet mezzsebbe, jó lesz ez később a szarabb időkre jelszóval. Elmentem még a sloziba kulacsot töltögetni, meg könnyíteni magamon, majd nekiálltam a gurulásnak (két komolyabb kaptatóval) amiről Lacitól kaptam útinfót, hogy néhol a nagyon és a kegyetlen szar közötti rázós útszakaszt tartalmaz. Meg lesz egy rész, ahol az alapig felbontották egy kanyarban az utat jó hosszan, lehetőleg ne 80-al rongyoljak ott ahol egy 20-as tábla van kitéve, mert nagy meglepiben lehet részem.  

A guruláshoz nem öltöztem be, a visszamászások és a délre járó idő miatt nem éreztem szükségét. Szép napos idő lett kora délutánra, annak azért örültem, hogy a menet közben kitűzött bruttó idő előtt felértem, mert így elég időt hagytam magamnak a célba érkezésre a maradék távra.
Travnik és Turbe városát a forgalmas E661-án keresztül 9 kilométer alatt lehet elérni, de mi így csináltunk egy szép 41 kilométeres hurkot a kötelező ellenőrző pont végett. Az utak minősége a hágó túloldalán tényleg elég ramaty egészen míg ki nem értem az R413-ra, onnantól már tüköraszfalt fogadott a gurulás alatt egész az E661-ig. Kivéve persze azt a szakaszt, amit Laci jelzett előre. Ott viszont majdnem gyalogolni kellett, mert porban, homokban és murván kellett poroszkálni.

Turbe városából Donji Vakuf irányába haladtam. A vicces nevű városka ismerős volt évtizedes múltjára visszatekintő túravideóból, addig viszont egy Komár nevezetű 930 magas hágóra kellett feltekerni jó hosszan, 540-ről. A kaptató legelején megálltam, mert borzalmasan fájt mindkét bokám, Facebookon kaptam segítséget nálamnál tapasztaltabb Kuzler Bélától, hogy próbáljam ki hogy tökig betolom a stoplit a bokám irányába így le kéne vennie a terhet az Achillesemről. Eleget tettem az ötletnek, majd folytattam az utam. Hogy az ötlet vagy az utolsó bevett Kataflam hatott instant ki tudja, de kicsit jobb lett a helyzet. Ennek ellenére szinte minden bokorban szemmel menedéket kerestem a cuccaimnak, mert a biztos beérés fejében már azt tervezgettem fejben, hogy minden felesleges csomagot leszedek a bringáról, hogy a célba érés után majd visszajövök értük kocsival. Gondoltam 6 kilótól megszabadulva biztosabb lenne a végső siker. Ezen jó hosszan ment az agyalás, míg fel nem értem a hágóra, majd onnan brutál hosszú és lankás gurulás vette kezdetét, egészen 14 ajándék kilométerrel lettem gazdagabb, de a város után is folytatódott a lankás meredekségű haladásom, így könnyedén repesztettem 40-50-el, ráadásul támadt némi hátszél, végre.

Beértem a verseny utolsóelőtti szakaszába, mert ez már az Orbasz (Vrbas) völgye volt, amely során célba vettem a 11-es EP-t, Jajce városát. Ugyan papíron erős keleti szélnek kellett volna fújnia, de néha úgy kanyargott a szurdokos, néha nyitott útvonal, hogy sokszor úgy vezette meg a szelet, hogy szerencsémre segített. Közel 100-al a vége előtt nagyon szép 30-as tempóban haladtam a 0 és 1%-os lejtésen, Jajce városát pedig már karnyújtásnyira, 30km-re közelítettem meg, szinte már ilyen messziről éreztem a vízesés szagát. Az ellenőrző pont az információs irodában leledzett, amely pontosan a szépségéről méltán híres vízesés mellett található. Addig viszont még beiktattam egy rövidebb pihenőt az út mentén, könnyítettem magamon és úgy emlékszem, hogy bevertem valamiféle szeletet a hátralévő Kecskemét-Méntelek oda-vissza távolságra.

Jajce közvetlen közelében kaptam a dupla infót, hogy a város előtt rohadt nagy útfelbontással és jelzőlámpás irányítással fogok találkozni, meg vigyázzak a fapallós hídra. Először csak lestem, hogy wtf, de később megértettem a miértjét. Nem tudom melyiket volt könnyebb abszolválni, de arra emlékszem, hogy a jelzőlámpa előtt hiába álltam meg elsőre a csont nullára leradírozott poros murvás makadám út jellegű szaron majdnem eltaposott mindenki, aki mögülem indult, szerinted foglalkozott velem bárki? Rendesen hallattam a hangomat, úgysem értették a cifra káromkodást, de ezen az irányíthatatlan szűk szar útfelületen marhára jól esett, hogy levegőnek néznek, közben meg figyeljek oda, hogy a hatalmas öklömnyi sziklákon ne kapjak defektet. Ez így 1100 kilométerrel a lábban elég durva koncentrációt igényelt. Ráadásul az útfelbontás közvetlenül egy vak sötét alagútban kezdődött, de hiába a díszkivilágításom tényleg senkit nem érdekelt, hogy ott vagyok és nyomult mindenki gyök kettővel előre mellettem. Utána persze beragadtak, és nem lehetett tőlük mozdulni, idióta barmok.
A legalább 2 kili hosszú döcögés után végre újra aszfaltot fogtam és a Vrbas felett beértem a városba, majd egyből egy jobbkanyar után megpillantottam a hatalmas robajjal zúgó vízesést. Wow, nem rossz.

Előtte mivel már kezdtem éhes lenni, beugrottam a mellette lévő benya kútra Magnumért, kávéért és chipszért.
Miután kivégeztem mindent jöhetett a kötelező itt is jártam fotó, majd eltoltam a kétkerekűt az infócenterig.
Itt egy aranyos csajszi fogadott, elbeszélgettünk angolul kérdezgette, hogy vagyok, mennyi van még és közben kínált minden földi jóval amit Nikicáék hagytak ott nekünk. Igaz most ettem, de a táskára vételeztem útravalóra, valamint ásványvízre cseréltem a sima csapvizes kulacstartalmat. Megkaptam az utolsó stampedlit a brevet kártyába, aztán egy becsatolás után követtem a kötelező parcour útvonalát a városból kifelé vezető "biciklis/gyalogos tanösvény" jellegű tracken. Ez egy kellemes vonalvezetésű 7-8 kilométeres hurok útvonal, amely valahol tartalmazott egy elektronikus titkos áthaladási pontot, de ezt nem kötötték az orrunkra hol, csak annyit, hogy aki finisher szeretne lenni hivatalos az lehetőleg tartson erre, ráadásul a látvány világ miatt megéri.
Biztos állíthatom, hogy a vízimalmok felé tartó fahidas, tavas útvonal fákkal tarkított atom látnivalót nyújtott az eddig már mindenfajta látványosságtól megrészegülő vándor szemének. Igaz némi üröm is vegyült az örömbe, hiszen az egyik vizes fahíd pallóján az SPD-ben akkorát estem, hogy a bringa majdnem a vízbe vetődött, ráadásul olyan szerencsétlenül magam alá gyűrtem kalimpálás közben a bal lábam, hogy csillagokat láttam a bokám miatt amikor próbáltam feltápászkodni a földről. Még jó, hogy a vendéglátó egység, ami mellett letoltam a bringát full üresen állt. 10 pontos gyakorlat lehetett 3rd person nézetben egy leszúrt Rittbergerrel. Azért a mutatvány alatt itt is elhangzott néhány nyomda festéket nem tűrő irodalmi kifejezés.

A tavacskák túlpartján tekertem a fahidakat letudva visszafelé, néha becsatlakozott egy-két vaksötét alagút, de itt nincs motorizált forgalom. Elég tetszetős volt ez a 8 kili, de magamban már mormogtam, hogy na gyerünk máááár haladjunk, tudjuk le minél hamarabb a maradék hetvenest. Kimásztam a várost elhagyó körfogalomszerű kereszteződésig, majd hullámos útvonalon haladtam, de nagyvonalakban a Vrbas folyásával megegyező irányba, azaz lefelé loptam a szinteket. A célig tartó szakaszon egyetlen "komoly" emelkedő található, de ez csak amolyan búcsúzóféle a Vrbas "Dunakanyar", 30-al a vége előtt, mint a Paris-Roubaixon az utolsó 1*-os szektor. Addig viszont kegyetlen szép szurdokos völgyben tekeregtem először a Vrbas nekem jobb partján, majd végezetül a legvégéig a balon. Mivel tisztában voltam vele, hogy bőven a limitidő előtt már be fogok érni, ha a fene fenét eszik is, ezért kihasználtam a maradék időmet és fotózással nézelődéssel teltek a nem tekeréssel eltöltött percek. Meglestem a vízerőműveket, a hidakat, egy-egy vaksötét alagút környékén csettintettem álló helyzetből fotót. Ráértem.

Úgy negyvennel a befejezés előtt kezdtek elnyomni az érzelmek. A szurdokos kanyargós lankás terepen, ahol nagyon könnyedén suhantam szép tempóval bekönyökölve bepárásodott a szemcsim. Miután a lemenő nap fénye éppen csak be-bekandikált a sziklák felett és fénye megtört a méregzöld színű és rendkívül tiszta folyó vízén. Idilli körítés nyújtott a befejezéshez. A korábbi hónapok során párszor már elképzeltem milyen lehet majd átélni azt, hogy sikeresen célba érek, de ez az érzelmi löket nem akkor, hanem ezen a gyönyörű szakaszon ért és bevallom őszintén potyogtak a könnyeim az örömtől ;-) Ahh az a rohadt sok szép dolog amit láttam és ez a két rohadt szar boka amivel megcsináltam, fejben már kezdtem fellapozni az Aliexpresszt, hogy Kínából megrendeljem az újakat.  Az érzelmes pillanatokat a Garmin csipogása szakította félbe, jön az utolsó emelkedő. Adatokkal nem akarlak titeket már fárasztani, magam se tudom mennyi szintet milyen hosszan kellett kimászni, de ez már annyira nem is érdekelt, sem a bokafájdalom, úgyhogy ezt az utolsót azért becsülettel megtapostam mielőtt a cangát a jelzőbójának támasztva kiültem, hogy meglessem az alábbi kilátást, íme:

Szerencsére kiélvezhettem minden itt töltött percet, mert a nyugodt naplementés időszakban (szerettem volna még az előtt ideérni) egy deka turista sem jött erre. Szépen kiültem az egyik szikla szélére és csak bámultam ezt a csodálatos panorámát közben pedig azon méláztam magamban, Embeeer, te Jóisten, azért csak körbetekerted a tracket idő előtt!! De jól esett egy tíz percig csak a kilátás kedvéért ücsörögni, felejthetetlen, csodás pillanatok voltak. Közben magamhoz vettem az információs irodában kapott elemózsiát és majszolás közben ráírtam Nikicára, hogy nem sokára ott vagyok. Jött a válasz, hogy látjuk :) Ment a viszontválasz, hogy tudod mit csesztem el? Ezt a kilátói pillanatot meg kellett volna egy sörrel koronázni. Jött a röhögő emoji.
Közben rácsekkoltam az élőre és láttam, hogy Laci kevéssel e pillanatok előtt már a célben veszi át a jól megérdemelt medálját. Ezen felbátorodva még az itt készített képet felposztoltam Facebookra, majd hangos like csipogások közepette csatoltam be a guruláshoz. Közben még a szülőknek is küldtem egy üzit, hogy "Hamarosan a célban, ez már innen meglesz ;)"

Az utolsó 30-as már igazi joyride volt, szépen lassan ereszkedtem lefelé Banja Lukáig, majd a szurdokos útszakaszát magam mögött hagyva kissé kinyílt a völgy, hogy aztán újra beérkezzek egy újabb szűk részre. Az egyik ilyen pontban lettem figyelmes Cobranco által megfilmesített éjszaka kivilágított vadvízi evezős pályára, nem voltam rest fotózni egyet. Közben nyomkodtam a Garmint és tapasztaltam, hogy szépen fogynak a kilométerek és valahogy a lábfájdalom múlóban, biztosan a közelgő eufória hatása. A célba érkezés utolsó szakasza nagyon gyorsan eltelt. A városhoz érve megélénkült a forgalom és a szűk kanyargós részen be tudtam állni dömperek mögé stéherezni, volt hogy 50-el repesztettem szélárnyékban, rohadtul mosolyt csalt az arcomra. Nemsokára az előfalvakban, majd magában a városban találtam magam, ott ahol a promóride és a szállásról a központba való gyaloglás alkalmával megismert útszakaszra tértem rá. Tudtam, hogy még kettő rendőrlámpa és érkezés a célhoz. A főtéren hatalmas buli fogadott. No nem minket (engem) ünnepeltek, hanem csak egy spontán (talán?) kedd esti össznépi gyülekezőt tartottak. A napokat már követni nem tudtam magamban.

A sűrű forgatagban ha nehezen, de meglettek Nikicáék.
Óriási pacsival és mosollyal fogadott, de velem is madarat lehetett volna fogatni. Igazából elmaradt az a katartikus öröm a magam részéről, mert fejben kiünnepeltem magam a korábbiakban leírtak alatt. Nyakamba akasztották a medált, kaptam oklevelet és lefotóztak a helyszínen majd kérdezgettek, hogy s mint, mondtam minden fasza, Q jó az egész, nagyon szép az ország. Tök jó minden mennék szívesen akár tovább leszámítva a lábaimat, amelyek bucira voltak dagadva, bokacsontjaim konkrétan eltűntek, egybefüggő lilás véraláfutásos szépséget képeztek. Ott helyben összefoglaltam, hogy az időmenedzsmentet tökéletesen sikerült abszolválni és ahhoz képest, hogy mennyi van a lábamban fizikailag nem vagyok rottyon, nem vagyok fáradt álmos stb. De ezt az állapotot láttam a többieken is, akik hasonló alvás taktikát választottak, Laci, Árpi és Marianna pontosan olyan fitt és mosolygós volt, mintha éppen csak egy háztömb kört tekertek volna.    
Beszélgetésünk közepette futott be már frissen lefürödve Laci és PG, gratuláltunk egymásnak. Gabit kifaggattam, hogy mi a fene történt vele, amiért fel kellett adni, a hat defekt és a hányingeres lázas szarul lét nem hangzott jó kombinációnak :( aztán az is megérne egy sztorit hogy Trebinjétől a gyér tömegközlekedési hálózattal, hogy sikerült elvergődnie a fővárosba...

Átmenetileg elbúcsúztunk a szervezőktől, a másik két jómadárral visszagurultunk a szállásra, hogy vegyek egy forró fürdőt és végre tisztába tehessem magam mielőtt Árpiék célba érkeznek. Próbáltam igyekezni, de a vissza gyaloglásunk közben olyan 35-ös tempóval süvítettek el mellettünk, hiába óbégattunk utánuk. Vissza érkezvén a főtérre gratuláltunk a párosnak, majd úgy elbeszélgettük órák hosszat az időt, hogy nem találtunk már F11 után nyitva lévő kajáldát, így hazabattyogtunk.

Másnap hivatalos közegben, ahol a cuccok átvétele történt (fitnesz klub) a földre tatamikat terítve vártuk a ceremóniát, ahol Facebook live keretében zajlott az eredményhirdetés. Ki-ki megkapta a maga jól megérdemelt serlegét, lehetett fotózkodni, beszélgetni, nassolni a svédasztalos tízóraiból. Faszán megvolt a körítés, ráadásul különböző sajt és felvágott valamint sütemény féleségek igencsak etették magukat, ha rá gondolok, most is összefut a nyál a számban. Ha már eredményhirdetés, akkor némi száraz adat a versenyzőkről.
Szóló verseny kategóriában a 23 nevezett közül 18-an értek célba, öten adták fel ilyen-olyan okok miatt. A versenyt a horvát ultrás kiválóság, többszörös 4 Corners of Croatia győztes Riccardo Kuhar nyerte, szorosan német vetélytársa Kai-Uwe Lehnung előtt. A két rivális olyannyira a végletekig hajszolta egymást, hogy előbbi 54 míg utóbbi 57 bruttó óra alatt ért körbe. Magyarán totálisan alvás nélkül tekertek 2,5 napot. UFÓ mindkettő!
Csak a miheztartás végett az én nettó időm csak egy picivel volt kevesebb... igaz mi a brevet kategóriában indultunk, ahol nincs rangsorolás.
Párosban egy kolumbiai hölgy és holland férfi duója bizonyult a leggyorsabbnak, míg a 200 és 600-as távon valamennyi induló elérte a célszalagot időben. Sajnos az 1200-es távon PG féltávon kényszerült feladni, egy helyi kerekes meg 21 perccel meghaladta a limitidőt :(
A többi magyar eredménye:
Laci: 85h21min
Marianna + Árpi: 88h56min
jómagam pedig 87 óra és 27 perc alatt érkeztem vissza Bajna Lukaba.

Egy hosszabb összegzés a túra végére.
Remélem a többrészes íráson valamennyire át tudott jönni, hogy személy szerint mennyire jól éreztem magam, de szerintem nyugodtan beszélhetnék akár többes számban. A szervezés profi, semmilyen ellátásban nem szenvedtünk hiányt. Látszik, hogy az évek elteltével kellő rutinnal rendelkezik az egész csapat, ezúton köszönet mindenkinek, akik velünk együtt végig járták autóval a túrát és törekedtek arra, hogy mindenünk meglegyen, le legyen szervezve, ahogyan az előzetes ígérve volt. Az is tökéletesen megmutatkozott, ami tulajdonképpen maga túra szervezésének célja, hogy a résztvevőket olyan útvonalon vezessék, amely alatt megismerkedhetünk az ország nevezetességeivel és látnivalóival. Bizton állíthatom ez maradéktalanul sikerült.
Ugyanakkor a szervezőség felkészültségén túl azért akadt néhány negatívum, tudom nem illene belerondítani a képbe, de azt azért jegyezzük meg, hogy elég sokszor éreztem úgy, hogy visszacsöppentem időben a kommunizmus időszakába. Sajnos annak ellenére, hogy nagyon szép országban bicikliztünk azt tapasztaltam, hogy sok helyi nem törődik országa állapotával, rengeteg szemét van az utak mentén, néha illúzióromboló olyan meseszép tájakon szemétkupacokat látni, hogy sírhatnékom támadt.
Valamint a közúti közlekedés is megérne egy misét, hogy mennyire nincsenek tisztában a kerékpáros fogalmával, és abszolút nincsenek hozzászokva, szocializálódva az efféle járművekhez. Itt még érvényes az erősebb kutya b**zik elve, tisztelet a kivételnek, de a kamionosok néha életveszélyes módon tudnak közlekedni a forgalmas (nekünk átvezető) M-jelű utakon :( De elég is a nyafogásból, mert ezeket a dolgokat leszámítva nagyon kellemes bő egy hetet sikerült eltölteni egy általam még sosem látogatott idegen országban, Boszniában. A sport tevékenység elérte célját, remélem még lesz alkalmam két keréken tekerni, akár más helyeken a szív alakú, a Balkán Svájcának titulált országban.