Miután félreállítottak minket Nikicáék a benzinkúton felsorakoztunk a tényleges rajthoz.
Jó hangulatban egy bon voyage kíséretében csatoltuk be a pedálokat, hogy célba vegyük az első kötelező ellenőrző pontot, amely a track legészaknyugatibb csücskét jelentette. Még egy utolsó csekk, hogy a helyén van e brevet kártya, egy végső hörpintés a gyorsan megvett reggeli kólából és indulhatott a menet.
Lacival ketten egymás után indultunk el, és csakhamar felvettünk egy számunkra kényelmes utazótempót. Mind a kettőnknek van wattmérője a bringán, úgyhogy megbeszéltük, hogy váltott vezetéssel simán el leszünk egymás mögött, aztán alakul, ahogyan alakul.

Első pecsétünket 57 kilométer után szerezhettük be, ehhez nem kellett mást tennünk, csak egy kiváló minőségű és kellően széles aszfaltcsíkon elgurulni Kozara városáig, majd fel egy hágóra 800 méter magasba. Szépen loptuk a távolságot az út mentén a falvakban emberek ácsorogtak ásítozva buszra várva. Szerencsére a beígért pofaszél is megérkezett ellenben a forgalom igen gyér, annak ellenére, hogy főútnak minősült. Az első tapasztalatok pozitívak az előzési oldaltávval kapcsolatban, fura manőverbe senki nem kezdett bele, se hátulról, se szemből. Laci mondja, hogy van hátul Garmin radarja, úgyhogy innentől tök felesleges mondanom, hogy 'Kocsi!' hamarabb becsippan, de a 66. után is elszólom magam, aztán rájövök, hogy már megint feleslegesen jártatom a szám. Az út első 44km-re szépen lassan emelkedik Kozara városáig, három nagyobb puklit leszámítva csak síkon vagy 1-2%-os sunyi emelkedőn araszolunk felfelé nagyon jó tempóban. Ez már csak onnan esik le, hogy sorra előzzük le még a 200-on rajtolókat, és a mögöttünk jövő Race-es egyszemélyes gyorsvonatok közül alig előz meg minket valaki, talán pont csak a két későbbi leggyorsabb, Ricardo és Kai.
44 után Kozara városában vinnyog a Garmin, hogy turn right. Okééé, így is teszünk, majd egyből ugrik fel a Climb Pro, hogy akkor emelkedő következik, ezen a szakaszon az első és egyetlen.

Egyáltalán nem tűnik durva meredekségűnek amit leolvasok a kijelzőről, a 13.3km során mindössze 660m szintemelkedés jut, ami testvérek között is alig 5% átlag. Pont befordultunk a városkában nappal szembe, így az első hídon átkelve, bekerekezve az erdős részre szürreális párás felhőpamacsokon keresztül szűrt napfényben haladtunk felfelé. Motorizált forgalom így 7 óra táján egy szál se, még csak ébredezett a település.

Nagyon jól pörgethető, folyamatos meredekségű kaptató a kozarai. A városka nevét viselő Nemzeti Park legmagasabb pontjára tartottunk, ahol egy második világháborús emlékmű előtt vártak bennünket a szervezők.
Kilátás ugyan nagyon ritkán adódott az aszfaltcsíkról kifelé az erdőségből, de olyan szép kanyargós, jó minőségű úton tekertünk, hogy bőven ráértünk oldalra sandítani az egyre mélyülő és sötétedő szurdokok mélyére. Finom erdőillat lengte be a környéket, nomeg a csend, itt-ott csak a váltónk kattogása zavarta meg az idillt, nomeg a hátulról érkező Racerek, akik emelkedőn felfelé, úgy mentek el mellettünk, mintha szemből jöttek volna. Pont beszéltük Lacival, hogy milyen korrekt kis hegyre jövünk fel, tök kényelmes tekerni rajta és hogy mennyire élvezetes, hogy egy deka egyenes sincs a kígyózó úton, amikor legnagyobb megdöbbenésemre már csak 1,5km volt az elágazótól a CP. Úgy elpofáztuk és szétgyönyörködtük magunkat, hogy észre se vettük, hogy a leggyorsabbak már lefelé zúgnak. Na őket nem láttuk többet csak az eredmény hirdetéskor :)

 

Az út vége egy picit kacskaringósra sikerült, de a navigáció jó helyre vezetett. Nikica üdvözölt mindenkit és közölte, hogy tessék amit esztek isztok az asztalról, meg hogy mi vagyunk az első magyarok. Hát azért ezzel tisztában voltunk, de azért egy laza really?-t elsütöttem :)
Fent a tetőn megkaptuk a kártyába a pecsétet és mivel minden CP-n kaptunk mindig frissítést, itt is megkaptuk az első fejadagot terülj-terülj asztalkám formájában. Mondom mi volt:
- BANÁN(!)
- csoki és müzli/zabszeletek
- nápolyi
- creakerek
- ropiiiiiiii
- ásványvíz dögivel
- sok féle finom süti (biztos a bosnyák Györgyike kitett magáért :)
meg ami nem jut eszembe. Pár dolgot magamhoz vettem, egy gyors pipi és jöhetett a gurulás lefelé a hegyről, ugyanarra amerre feljöttünk.

Egy picit koszos volt az útfelület (murva, ágak, baszott nagy szikla darabok), így csak nagyon óvatosba ereszkedtem elől. A szervezők felhívták erre a figyelmünket, ám ennek ellenére a versenyzők közül valakinek sikerült a talajfogás, szerencsére komoly dolog nem történt. Kiértünk vissza a főútra, az eddig megtett útvonalat rövid távon megtettük visszafelé DK-i irányba, hogy aztán egy alacsonyabb rendű úton célba vehessük a második ellenőrzőpontot.
Ami eddig pofaszél hátráltatott minket az most alaposan tarkón vágott, ráadásul még nagyon csekély mértékben, de szinteket vesztettünk. Ezen a szakaszon a 40-es átlag nulla erőbefektetés mellett hozható lett, de inkább tartalékoltunk a következő hullámos szakaszra.


A második szakasz 105km-esre lett szétszedve. Ugye tartalmazta a gurulás ingyen távját, majd mentünk harmincat síkon, hogy a maradék 60-as alatt összeszedjünk hullámos terepen 1550 szintet.
Kóvályogtunk a különböző utak között, mint fing a gatyában, de egyszer csak elfogyott hála istennek a kicsit zavarba ejtően növekvő kamionos és autó forgalom egy masszív 90 fokos letérést követően a jónevű Omarska falucskája előtt. Az ok: Banja Luka felé tartott a forgalom, mi meg nem, illetve de, csak kerültünk egy keveset.

Innen egy rendkívül élvezetes és látványos hullám vasutazást tettünk a bosnyák vidéken Lacival kettesben, ilyen kifejezések repkedtek a levegőben, részemről legalábbis biztosan:
"Asztak***aa"
"Az igen!"
"B*meg, ez de k**va jól néz ki, tiszta Sió Mente" és társai. Pedig ezek csak dombocskák voltak még, de a körítés P(ont)F(@sz@). Ha a hegyeket nem említem, akkor az egész track egyik legjobb része a szűk utakon haladó hullámzás elvitte a pálmát. Mondjuk sokat nyomott a latba, hogy minket meg az erős hátszél nyomott. Azért láttam ám, hogy túratársamnak is bejövős ez a szakasz, mert igencsak megtaposta azt a bizonyos pedált az emelkedőkre felfelé menet, nem győztem kurjongatni, hogy Lacikám még van 3,5 nap hova-hova? De ő csak nagykanállal nagytányéron, ahogy kell.

Fel-le, fel-le araszoltunk a route-on, de úgy, hogy többnyire inkább felfelé mentünk, majd apró suhanás le, majd megint felfelé, közben meg kb. 100m egyenest se láttunk magunk előtt, csak a kanyargó aszfaltcsíkot hol a dombtetőn, oldalában vagy a fák között. Mondtam Lacinak, hogy nekem ez ilyet utak a kedvenceim.
Az Isten háta mögött 2-vel, a f@sz se tudja hol megyünk, de kibebaszott módon élvezem azt a feelinget, ami akkor kap el, amikor valahol először járok és baromira bejön, ahogy kinéz.
A háttérben fel-feltünedeztek a felhők között az 1000m feletti csúcsok - leszünk még ma ott is, mondtam, óóó annál még jóval távolabb, jött a replika. Talán csak az volt üröm az örömben, hogy előttünk elég komor fellegek uralták a látképen, de legalább nem sültünk meg, mert a napocska se sütött le reánk.

Összesítve a 117-es kilométerkőnél elfordultunk a főútra balra és egy forgalmasabb útszakaszra kerültünk, ráadásul itt csaptunk bele a sűrűjébe az emelkedőknek. A CP2 Balkana 760 méter tengerszint felett helyezkedett el, mi ekkor 460-on jártunk, és egy nagyon paraszt 8-9%-os emelkedő beköszönt úgy jó hosszan. Na ez nem jött be, ráadásul Lacit majdnem beültették egy Duster hátsó ülésére beláthatatlan jobbos kanyarban előzve szemből meg jött egy kamion. Idióta baromja!

Aztán megint visszagurulás majd ezt eljátszottuk a következő harminc során még 3x az utolsó tucatra elfogytak a szintek a Garmin szerint, innen már szintben közeledtünk a Balkana-jezerohoz, ahol várt minket a következő pöcsét, illetve a kaja utánpótlás. Kicsit már korgott a beles, majdnem delet ütött az óra, de az itt kapott giga szendvics csillapította az étvágyam. Körbetekertük a picinyke tavat, majd a szenya után elgurultunk lefújtani az elemózsiát egy Nescaféval, illetve csak én, mert Laci nem kávézik. Aztán már indulhattunk is volna, ha nem hagytam volna ott a CP-n a másik kulacsom, amelybe ásványvizet töltöttem. Még jó, hogy itt vettem észre, és nem mondjuk 12km múlva, mint egyesek, hogy nincs meg valamilyük :))
1 kulaccsal merész lett volna az út további része, és mivel innen lefelé vezetett az utunk, ráadásul nem akármilyen hosszú és meredekségű gurulással ez 18+ lett volna visszakapaszkodni, de úgy orrba szájba.

Ahogy a fenti kép szintrajzából látszik a fehér pöttyünk egy lejtő tetején helyezkedett el, a következő 70-es szakaszból így 'lecsaltunk' egy tízest gurulással, egészen 430-ig ereszkedtünk. Az eddig megtett 170 alatt, talán egyszer sem kellett a jól bejáratott kézjelzésekkel felhívni a mögöttünk haladó figyelmét arra, hogy ahoj itt egy úthiba, kátyú, egészen szokatlan, elégedettséggel nyugtáztam, mintha Nyugat-Európában járnánk, persze tudjuk, hogy mi ennek a miértje, elég csak 30 évet visszapörgetni azt a bizonyos kereket.

Gurulásunk első szakaszában elsuhantunk Mrkonjic Grad felett a hegyoldalban. Jó hangosan megjegyeztem innen fentről, hogy nem gyenge fekvése van a városkának. meg azaz aranybevonatú hagymakupolás templom se sokáig maradna egyben Borsodban.

E szakasz laposabb része Sipovoban ért véget, ahol egy balra kanyarodás után kettő masszív emelkedővel juthattunk fel a kupresi fennsíkra, amit csodák csodájára a városról Kupresről elnevezett, nekünk ezúttal 233km-nél lévő ellenőrzőpontot jelentette. Ugye, ahogyan írtam 430-ról indultunk és egy rövidke, de annál látványosabb szurdokos útszakasz után következett a maradék kilikre jutó bő 1000 méter szint. Kitartó 8-9%-os oldal vörös sziklás útvonal mentén baktattunk felfelé. Forgalom az nem nagyon akadt, viszont az esőfelhők annál inkább gyülekeztek felettünk. Az első puklinak 920-on lett vége, szép panoráma ponton megálltunk egy benyakúton frissíteni, fotózni.

Laci vett valami eszméletlen sós földimogyit, de olyan sós volt, hogy még a seggem lyukát is összerántotta, nem csoda, hogy a kapott kávét húzóra leküldtem.
Szemem sarkából láttam, hogy felénk tartó esőfelhőnek fele se tréfa, mondom ránézek már a Windyre, mi a bránert mutat, hát látom, hogy icinyke-picinyke kis felhő szarakodik felettünk, és abból hull a daliás huszárokra a nedves csapadék. Elmész az any..... ba, oda!!44! Egyre inkább rákezdett, két kanyarral odébb egy graveles útfelbontás után jobbnak láttuk először és utoljára beöltözni esőmaskarába, mielőtt fossá ázunk. Kamásli, kabát fel, mehetünk tovább a gurulásunkra, ami nem egész 5 kiliig tartott, majd hirtelen az égi áldás abbamaradt, ahogy elkezdtük a következő kaptatót. Pont jókor, mert olyan fülledt dög meleg párás idő lett még itt 850 felett is, hogy lett mit leszárítania rólunk a felerősödő szellőnek.

Záportól áztatott, ámde frankó úton emelkedtünk fenyőerdőben a fennsíkig. Itt-ott felpályás graveles útfelbontások és hatalmas tócsák borzolták a kedélyünket, de több útonálló ránk elég bambán bámuló marhát kerültünk ki, mint minket autóval. A fennsík bájárata előtt egyfajta kapuként hatalmas bányaként üzemelő vörös sziklafal köszöntött minket, jelezvén, hogy: Barátaim, megérkeztetek! Pár S kanyar után parádés kilátás tárult elénk. Tányér lapos terület 1100 méterrel a tengerszint felett. A távolban óriási hegygerinc zárta le a területet, de amerre a szem ellátott, csak a masszív enyhén hullámos zöld felszínben gyönyörködtünk. Az út menti ember méretű füvet úgy lelapította a bivalyerős hátszél, hogy nekünk szinte tekernünk se kellett a 3-4%-os pici dimbi-dombikon. Megjegyeztem, Laci bmeg, azt ugye tudod, hogy holnap pont ilyen szél lesz csak ÉK felől, pofába - löktem a vészjósló dumát, de úgy voltunk vele, C'est La Vie, azzal majd ráérünk holnap szívni.
Balra és jobbra két oldalt fennsík záró hegyek, nem csoda, hogy a csatorna jellegű Ény-i DK-i irány miatt felerősödött a szél. Szerencsénkre repített a kupresi pecsételő pontig. Itt már az aszfalt se volt vizes, sőt inkább csontszáraz, vagy a hatalmas szél szárította fel, vagy nem esett. Who knows?

Már-már alpesi vidéket megszégyenítő körülmények között vágtáztunk a hullámos dombok, 1100 és 1200 méter között. A nap kezdett előjönni a felhők mögül, Laci rákezdett a Süss fel napra, mellé gurulva meg rákontráztam egy jó kis Bob Marley Sun is Shininggal. Gondolom túratársam most gondolkozott el rajta, hogy kivel hozta össze a sors. A jó hangulatú, ámde kevésbé sem X-faktor kompatibilis perceket követően ráfordultunk a falucskába vezető után, ahol pont megelőzött minket egy kurvaszép (barack színű) 3T gravel géppel közlekedő szlovák TCR induló, 44-es gumikon 1X rendszerrel hasított el mellettünk, 70-el a lejtőn...  Azért remélem nem azért iparkodott, mert meghallotta ezt a két őstehetséget. Kisvártatva megérkeztünk egy Hotel&Restaurant kombó helyre a pecsétért, jöhetett a kulacstöltés, a frissítő pakk begyűjtése és maga a kajálás. Ugyan megbeszéltük, hogy eszünk egy normális kaját, de sokat kellett volna várni. Mint utólag kiderült, milyen jól tettük, hogy nem maradtunk!

Épp indulásra készülődtünk Lacival, amikor megjött a szlovák graveles csóka az EP-re. Ez meg hol a faszba járt - néztünk össze tanácstalanul. Csöppet rászáradt eltévedt.
Dél felé majd keleti irányba hagytuk el a falut, és ahogy kiértünk láttuk meg korábbi indulásunk helyességét. Jobb kéz felől egy teljesen összefüggő esőfüggönnyel szembesültünk, ami tőlünk nem volt messzebb fél kilométernél.

Na nekünk se kellett több, SPM fokozatra kapcsoltunk és elkezdtük nyélen tolni neki, mint valami páros TT-n ahogy kifért, hogy a minket követő zápor elől elmeneküljünk. Se megállni, se elázni nem volt egyikőnknek sem kedve, úgyhogy pestiesen szólva megraGtuk a kövi 25 kilit. Néha hiába repesztettünk 50 környékén rohadt nagy hátszélben és kis meredekségű lejtőn a köcsög permet csak jött velünk. Semmit sem törődve a mocsok esővel zúgtunk lefelé, amikor hátul voltam hátra nézve felordítottam, hogy toljuk neki bmeg, láttam mi jön mögöttünk... Mordor kettő. Utólag megbeszélve a többiekkel, ők bizony csúnyán szarrááztak, de mi megnyertük a külön meccset. Eső - Mi: Uno - uno!
A nagy ijedtségre elővettem PG által készített frissítőpontos jegyzetet, hogy akkor Tomislavgradban kiérdemeljük az ebédünket, úgy este negyed 7kor.

Miközben elkezdett a gyomorba beugrani egy szép hosszú sonkás-sajtos szenyó mondtam Lacinak, hogy azt ugye tudod, hogy már nem vagyunk oly messze az első napi végcéltól, Mostartól. Ha így megy tovább és a szél sem csillapodik (nem tette), akkor 22.00 előtt bőven ott leszünk. Ugyan Kuprestől, csak 40-est jöttünk, és hátra volt még egy szűk százas, de ez a 128km-es szakasz csak 800 szintet tartalmazott, 1100-ról meg csak "le kellett gurulni" 60 méter magasra és ha ehhez hozzávesszük a szél irányt, az elég jóval kecsegtetett, így a nap hátralevő részére.

Elpusztítottuk a megvásárolt cuccokat, jutott még a táskákba másnapra belőlük. Majd folytattuk egy jó hosszú lapos résszel, de a táj egyre inkább kezdett átmenni abba a megszokott dalmát kopár sziklás horvát kinézetbe. Nem mondom, hogy nem szép, de azért a fennsíkhoz képest ez másmilyen. Két brutál hosszú 15km-es gurulós etap következett, szerintem ez volt a túra leggyorsabb órája, újabb negyvenest vettünk le az útvonalból. A felső útszakasz elég látványosra sikerült a hegyek mögött lebukó nap fényében, mellettünk hatalmas száraz szurdok tátongott, bár tudja a franc, hogy száraz volt-e, mert nem lehetett menet közben lelátni az aljáig. Megállni nem akartunk, mert jó fotót úgysem lehet nappal szemben készíteni, nomeg végre élveztük a gurulás okozta feelinget.

Megérkeztünk egy laposabb területre, egy benzinkútnál kiálltunk bekapcsolni az esti fényeket, felvedlettünk esti játszósba, legurítottam egy kávét, faltunk egy kis szénhidrátot, majd Siroki Brijeg forgatagába csöppentünk szombat este. Hatalmas autós forgalom, az útszélén meg elég idióta módon lettek kitéve a csatorna fedelek, emiatt az út közepén kellett csalinkáznunk, szerencsére azért a tempó megvolt, így nem kaptunk ledudálást.
Majd ismét egy rohadt lankás és hosszú gurulás következett, már-már unalmas és fárasztó lejtmenetnek titulálnám, Lacinak megjegyeztem, hogy baszki a legutóbbi 50-est sose tenném meg visszafelé az kurvaisten.

Mostar előtt még jött - már korom sötétben - még egy kis ízelítő az emelkedőkből, de semmi nem akadályozott meg minket abban, hogy a szombat esti bulizás közepette megérkezzünk. Bringákat letámasztva pár egész jól sikerült képet lőttünk a híres mostari hídról, amely fénykép elkészítése amúgy is kötelező volt mindenki számára. De ki az a hülye, aki kihagyná a Neratva-folyó feletti csodát, nem?

A fotók elkészülte után 100 méter távolságra található a CP és a szállás. Először még tanakodtunk rajta, hogy mivel csak 21.30 van tovább kéne menni, de nem ismertük a részletesen az útvonal szállás lehetőségeit, ezért maradtunk. Cél, hogy időben döglincs, aztán reggel korán nekimegyünk a második napnak.

Szobát a szomszéd épületben a Zigana Villa 2/5-ös helyiségben kaptunk.
Bár, mint utólag kiderült a sok lemondás és feladás (volt akik nem jöttek el idáig sem) után a házinéni pont Árpiék szobáját adta nekünk. Szegények jól beszívták, mert így azt mondták nekik, hogy teltház van, holott volt foglalt szobájuk, kifizetve. Tök jó lehetett éjfél körül plusz szállás után kajtatni :(
Fürcsi után egy nem túl minőségit sikerült pihenni, másnap egy picit túl későre lett állítva a vekker. A 4 órai kelést azért a későbbi napok során picit visszább vágtuk, menet közben jön meg a tapasztalat.

Számadatok az első napról:
- Megtett táv: 357km
- Szint emelkedés: ~4000m
- Bruttó idő: 16h30m
Nem olyan rossz, a szélnek hála, de mint utólag kiderült, tudtunk volna még továbbmenni, elsősorban az idő miatt. Ilyenkor ajánlatos, amikor még túl koránra jár (23.00 előtt) tovább tekerni. Utána már azért hatványozottan befárad az ember. Egy 40-est még mehettünk volna, de a 440-nél lévő hotel (ami köztes pihenő, de nem pecsételő pont) éjfélkor zár, oda esélytelen lett volna eljutni. Pláne a második nap fényében, de ekkor még nem tudtuk micsoda szívásokban lesz részünk.
De ez már a következő rész tartalma...