Mami, kérlek, mesélj!

Mesével a gyerekkorért

A Róka-hegy, ahol a bátorságomat megleltem

A bátorságról szeretnék nektek egy kis történetet elmesélni, gondolhatjátok bátran, hogy ez velem esett meg. Mondhatnám úgy is, hogy a bátorságom története egy nagyon emlékezetes kiránduláshoz köthető. A Róka-hegyi barangolás élményeit mesélem tehát el nektek.

Az anyukám mesélte, hogy régen, amikor gimnazista volt, Edit nevű barátnőjével jártak a Róka-hegyen és nagyon tetszett nekik. Milyen jó lenne megnézni ezt a hegyet! Vajon miért kapta a rókáról a nevét? Biztos sok róka lakik a környéken! Menjünk és nézzük meg a Róka-hegyet! A nagyszüleimnek is nagyon tetszett ez az ötlet, annál is inkább, mert anyukám szerint itt van szinte a szomszédunkban. Azt is megtudtam, hogy sok kis barlang található a Róka-hegy belsejében. A barlangok már korábban is nagyon érdekeltek engem, s legutóbb is vittünk magunkkal bányászlámpát. Szóval, keressük meg azt a fejre szerelhető lámpát, s pakoljuk be gyorsan a hátizsákba a szokásos útravalót. Ugye, Mami és Papi ti is szeretnétek látni a Róka-hegyet?

Azért nem árt az óvatosság! Nézzük csak meg, mit kell tudni erről a Róka-hegyről. No lám: jó túracipő elengedhetetlen, száraz idő, bátorság, felnőtti kíséret és erős kitartás! Miután összegeztük, hogy ezekkel mi mind rendelkezünk, négyen elindultunk autóval Budakalász felé Ürömön át. A kistesóm akkor még kicsi volt, őt nem vittük magunkkal, jött ellenben velünk Pálmi, a nagynéném is.

Budakalászon át Ürömre érkeztünk, hogy megkeressük a Rókahegy bejáratát. Sehol egy tábla, amely útba igazítana, mérgelődtünk rendesen. Több járókelőt is megkérdeztünk, s egyik helyről a másikra irányítottak. Sok kóborlás után végre rátaláltunk egy bozótos bejáratra, amelyen haladva egyre feljebb jutottunk. Nemsokára egy magaslaton megállva rápillantottunk egy élénk sárga, vöröses dimbes-dombos, sziklákkal tarkított kőrengetegre. Onnan lenézve, láttuk, hogy emberek másznak a sziklákon, gyerekek szaladgálnak a kőszirteken. Mami, kiáltottam többször, amikor láttam, hogy a lába megcsúszott az éles apróköveken. Én a Papival és Pálmival tartottam, mondván és kiáltván, a barlangot látnunk kell. Mami pedig leült egy kősziklára, és nézett bennünket büszke tekintettel.

Mikor nagy üggyel-bajjal felértünk a barlang bejáratához, én máris elővettem a bányászlámpát és a homlokomra húztam. Ugye, itt tanyáznak a rókák, kérdeztem a félhomályban és kicsit megremegett a lábam. Hirtelen eszembe jutott a  Szemlő-hegyi barlangi kalandunk. A  Szemlő-hegyi barlang az egész más! Ugye, egész más?! Három éves voltam akkor, amikor szintén a nagyszüleimmel ellátogattunk Budára, megnézni a híres  Szemlő-hegyi barlangot. Nagyon izgatott voltam, mert egy könyvben láttam korábban, hogy a barlang egy szikláját banyafejnek nevezték el, le is volt rajzolva. Tényleg úgy nézett ki, mint egy banyafej! Miért banyafej, kérdeztem nagyon sokszor. A természet alakította ki véletlenül ilyen formára, kaptam a válaszokat. Mi az, hogy természet? És akkor a banyafej hogy került a barlangba? Én nem értettem ezeket a dolgokat akkor, és szégyen, nem szégyen, inamba szállt a bátorságom, és sírni kezdtem, s ki kellett vezetni engem a barlangból.

És most itt állok reszkető lábakkal és újra félek, félek a sötétségtől, félek attól, hirtelen elém ugrik valami, vagy netalántán a fejemre. De itt van Papim és Pálmi is, ők sem félnek és vigyáznak rám, nem lesz semmi baj, biztattam magam erősen. Két évvel ezelőtt még kicsi voltam, most már két évvel idősebb és okosabb is. És tanulom a bátorságot. Íme, itt a legjobb lehetőség a bátorságot gyakorolni, gondoltam a barlang bejáratánál ácsorogva és lesz, ami lesz, felszívtam magam erővel és a Papim után léptem. Kezét megfogva óvatosan léptünk be a barlangba. Világítottunk a fejünkre szerelt lámpával és a kis barlang élénk sárga színei, mint az arany ragyogtak vissza ránk. Csak néztem és csodáltam a lámpám fényénél a barlangot, s láttam, ez mennyivel kisebb, mint a  Szemlő-hegyi barlang. Minden csupa kő, kavics és sehol egy élőlény, sehol egy róka! De még denevér se!

Vigyünk a barlangból egy-egy kis követ a szüleimnek és a testvéremnek, szakítottam meg a csendet s máris a zsebembe került a három apró, de annál ragyogóbb kis kövecske a barlang mélyéből. A barlangból a kimászás és a lemászás sem volt egyszerű feladat, egymást segítve kúsztunk, másztunk, mire elértük a sziklán pihengető Mamimat. Vegyél magadhoz, még egy kis kövecskét, legyen ez jutalom, s erről emlékezz, hogy le tudtad győzni a félelmedet, mondta Mamim elismerően. A legszebb követ megkeresve boldogan csúsztattam azt a zsebembe.

Már voltak sejtéseim, miért a rókáról kapta ez a hegy és annak barlangjai a nevüket. Vörös itt minden, a sziklák, a barlangok kívül és belül, de rókának nyoma sincs. Aztán a sejtéseim hamarosan megerősítést nyertek, miután mind a négyen elindultunk még mélyebbre, a legalacsonyabban fekvő hegyszintre.

Lentről feltekintettünk, olyan magasra, ahonnan indultunk. Ennyi utat megtenni, nem akármi teljesítmény, mondta Papi elégedetten, majd mind a négyen egy-egy farönkre leültünk pihenni. Néztük az iskolás gyerekeket, ahogy a sziklákon futkároztak, majd két néni a sípjába fújt, s a gyerekek, a hívó szóra, azaz füttyre a sziklákon lefutva szökdécseltek, ugrándoztak felénk tartva. Hihetetlen látvány volt, szemlélni a sziklák különböző helyein futkározó sok gyereket, akik aztán gyorsan leereszkedve egy irányba futottak. Olyanok voltak, mint egy eső előtti hangyaboly! Vagy vidám, szertelen ugrándozó zergék.

Ezek tanítónénik, s a gyerekeknek itt tartják a földrajzórát, magyarázta Papi. A sok gyerek a tanítónénik köré gyűlt, leültek és figyeltek. Engem rendkívül érdekelt, miről beszélgetnek a gyerekek, mit kérdeznek a tanítónénik, mit tanítanak. Egyre közelebb húzódtam az iskolás csapathoz és nagyon figyeltem. A tanítónénik először is megkérték a gyerekeket, hogy a hátizsákjaikból szórják ki az összegyűjtött köveket és nézzenek csak a magasba, milyen magasra kell majd felmászniuk hazafelé menet. Aztán elmagyarázták, hogy ez a Róka-hegy egy nagyon híres hegy, és arról is meséltek hogy az mikor és hogyan keletkezett. Aztán a gyerekek kérdeztek: vajon, miért nevezték el a rókáról a hegyet? Több gyerek azt kiabálta, hogy rókák tanyáznak biztosan a barlangban. Ugyan, ki látott rókát nappal ilyen nyüzsgő zsivajban! Akkor az egyik tanítónéni feltette a nap legkönnyebb kérdését, hogy milyen színű ez a kőrengeteg. Hát vörös, mint a róka bundája, kiáltottam én is a gyerekekkel.

Hát akkor itt van kutya elásva! - nevettek a gyerekek. Én pedig csak úgy tettem, mintha érteném, bár nevettem én is, de az arcomra volt írva, hogy … hogy kerül ide a kutya, kutyáról eddig szó sem volt?! Ti értitek ezt a kutyadolgot a Róka-hegyen?

A kis kövecském azóta is a zsebemben van, mint a róka-hegyi kirándulás legnemesebb szerzeménye, a bátorságom jelképe. Még biztosan szükségem lesz rá szorult helyzeteimben! Nem igaz?

Kép: HD Wallpapers

A bejegyzés trackback címe:

https://mamikerlekmeselj.blog.hu/api/trackback/id/tr7816818114
Nincsenek hozzászólások.

Mami, kérlek, mesélj!

Olvassátok és gyarapítsátok meséimet és játékaimat, melyeket óvodás korú unokáim ihlettek! Ha szeretnél megkeresni, elérhetőségem: meselomamiKUKACgmailPONTcom

Friss topikok

süti beállítások módosítása