A reggeli rosszullét kifejezés szerintem egy oltári átverés. Legalább is én a terhességem előtt azt képzeltem, hogy ez a fogalom azt jelenti, hogy reggel, ébredés után rohansz a WC-re kijön belőled, aminek ki kell, aztán egy kis szusszanat után elvágják az egészet, és képes vagy újra emberi lényként funkcionálni.

De mint kiderült, a reggeli rosszullét a nap folyamán bármikor jelentkezhet - és ha peches vagy, akkor fog is! - ráadásul az ezzel együtt járó egész napos émelygésről és fojtogató hányingerről pláne nem beszélt senki. Én szerencsére róka-móka nélkül megúsztam az első trimesztert, de néha annyira rosszul voltam, mintha egy napokig elnyúló, istenes másnaposságot próbálnék kiheverni, ezért sokszor inkább azt kivántam, bárcsak legalább túl lennék rajta egy hányással, de hát sajnos ez nem - vagyis ez sem - kívánságműsor.

Igazándiból egy dolgot vártam nagyon, mióta megtudtam, hogy érkezik babóca: a kívánósságot. Valahogy mindig elképesztőnek tartottam azt a gondolatot, hogy az ember ízlése annyira kificamodjon ebben a pár hónapban, hogy mennyei mannának tartsa a vaníliapudingba mártogatott csemegeuborkát, a majonézes banánkarikákat vagy a csiliszószos fagyit, de ha később lesz is valami hasonlatos kattanatom, még nem tört rám a sürgető érzés, hogy szentségtelen párosításokat társítsak a savanyúságfélékhez.

Az elején nálam inkább az okozta a problémát, hogy mi az, amit egyáltalán képes vagyok megenni anélkül, hogy még erősebb hányinger törne rám, így az első hetekben sajtos pogácsán és pirítóson éltem. Még a teától is undorodtam, amit eddig szertartásszerűen fogyasztottam minden reggel, sőt, igaziból semmi sem esett jól melegen - egyszer, bizarr módon, még a bablevest is csak hidegen voltam képes bekanalazni.

De végül mégis csak megérkezett a baba bevásárlós kívánságlistája köldökzsinóron át. Dinnye. Márciusban.

Esküszöm, nem tudom, mi játszódik le ilyenkor a nők fejében, de napokig csak a dinnyére tudtam gondolni. Semmi más nem volt jó, se a dinnyés szörp, se az üdítő, se a gumicukor, csak a friss gyümölcs verzió. Ott csúcsosodott ki a történet, amikor egyik este kitaláltam, hogy főzés helyett rendelek kettőnknek vacsorát, és majdnem sírva fakadtam, hogy a Netpincér nem szállít ki dinnyét. Ismétlem: Netpincér. Dinnyét. Márciusban.

Na itt már elszakadt a cérna a családnál is, a férjem, anyukám, anyósomék - mindenki ment dinnyét vadászni, mert hát a babának az kell. Végül anyósomék egy Pest másik végén lévő zöldségesből, a férjem pedig az itteni Tescóból szerzett dinnyét - gondolom mondanom sem kell, hogy szó szerint aranyáron -, hogy megnyugodjanak a kedélyek idehaza. Ezek után nagyjából négy napig dinnyét ettem dinnyével, jó hidegen, ami egyrészt nemcsak finom volt és édes, hanem még a hányingeremen is segített, úgyhogy minden kismamának ajánlom szeretettel - főleg ha mondjuk még szezonban is van.

A másik "ételcsoport", amivel még az átlagosnál is közelebbi kapcsolatba kerültem azok a gumicukorfélék voltak. Bár itt sem volt mindegy a fajta: csak és kizárólag a savanyú cukros gumikukacok és a szintén cukorborítású eprecskék estek jól. Már úgy zacskószámra. Aztán persze megint jött a zokogás, hogy kövér leszek, cukorbeteg leszek, baja lesz a babának. De ha csak egy nap kimaradt, amikor nem kaptam be pár szem gumicukrot, akkor a kis bocs olyan hisztériát rendezett odabent, hogy még a szokásosnál is rosszabbul lettem. Pedig esküszöm, az első vérvetel előtt megfogadtam, hogy legalább egy napig semmi édes, az a biztos... erre konkrétan ágynak estem, és amíg meg nem ettem egy banánt, nem is bírtam kitápászkodni a paplan alól.

Ezek után az eperre már azt mondom, hogy semmiség, az amúgy is gyerekkorom óta egy Joker kártya az étkezésemben, mert ha semmit az ég világon nem lennék hajlandó megenni, egy kis eper akkor is lecsúszna. Hát most is lecsúszik. Meg pár sütike is. Meg málna. Meg macaron. Meg áfonya. Meg kürtős kalács.

Szerintem 600 kilósan megyek majd szülni. 

Ui: Küldjetek dinnyét.