Pár hete értem a „végére” a Star Trek: Enterprise-nak, így az Út a Star Trek: Picard-ig vállalkozásom első szakasza lezárult. Az idézőjelet azért tettem oda a végére szóhoz, mert a hivatalos utolsó részt, a These Are the Voyages...-t nem néztem meg, azt ugyanis nem tartom a sorozat részének. Bár a főcím mást sugall, ez a rész a The Next Generation egy megkésett felvonása, hiszen a főszereplő William Riker és Deanna Troi, a történet a The Pegasus című TNG epizód kibővítése, az ENT főszereplői pedig csak mellékszereplők, ráadásul nem is hús-vér valójukban, hanem hologramként vannak jelen, hiszen a cselekmény 209 évvel az ő idejük után játszódik. Szóval, a These Are the Voyages...-t majd megnézem ott, ahová való, a The Pegasus előtt. De most hagyjuk a The Next Generationt, jöjjön helyette az Enterprise.

Egy elnyűtt név

A Star Trek: Enterprise 2001-ben indult el a Broken Bow című epizóddal, de már az előjelek is azt súgták, hogy valami nem igazán kerek a sorozattal kapcsolatban. A franchise-ért akkor már 14 éve felelős Rick Berman és a 8 éve produceri munkákat is ellátó Brannon Braga azzal az ökörséggel álltak elő, hogy ez tulajdonképpen nem is Star Trek sorozat, éppen ezért az első két évadban a széria címe szimplán Enterprise volt.

Persze a vak is látta, hogy ez mindössze egy gyenge kibúvó akar lenni, ezzel próbálták menteni az irhájukat, mert valószínűleg látták, hogy minden, amit a sorozattal kapcsolatban tesznek, kinyitja a bicskát a rajongók zsebébe. De ez a kifogás semmit sem ért, mert hát hogy a fenébe ne lenne Star Trek sorozat az, amiben klingonok, ferengik, borgok, és vulcaniak vannak, az embereket meg csészealjjal megáldott űrhajók furikázzák ide-oda a Csillagflotta kötelékében? Ja, és a fő hajó neve: Enterprise.

Sajnos a sorozatnak, főleg az első két évadban sok gondja akadt, és leginkább azért, mert minden eresztékéből éreztette, hogy Berman és Braga már csak a pénzt számolja, semmi mással nem foglalkozik. Hetes után megkaptuk T’Polt, a következő szexi űrbombázót, és sok esetben helyezték szegény Jolene Blalockot  erotikusnak szánt, de inkább nevetséges jelenetekbe – mondjuk nem csak őt, hanem szinte az összes szereplőt, mégis Blalock szignifikánsabban többet volt lenge ruhában és a hajó fertőtlenítő kamrájában. Megjegyzem, erről a díszletről is sütött, hogy csak azért találták ki, hogy kihasználják a hormontúltengésben szenvedő kamasz rajongókat.

De bár ez lett volna az egyetlen baj a sorozattal. Sajnos a címszereplő hajó, az NX-01 Enterprise sem volt éppen az egyediség mintapéldánya, hiszen a First Contactban megjelent Akira osztályú csillaghajót tervezték át. Ugyan nem festett rosszul, mi több, egész ötletesen átalakították – főleg az eredeti sorozatból átvett jegyek tetszenek –, ugyanakkor mégis ott van az emberben a keserű szájíz, mert az új sorozat nem kapott új, egyedi hajót, csak egy redizájnolt szekeret. Ez szintén remekül mutatja, mennyire lusták voltak az alkotók.

Ugyanez igaz a sorozat első két évadában prezentált epizódokra. Az Enterprise szinte listaszerűen megy végig a legnépszerűbb Trek dolgokon. A rajongók körében populáris klingonok, borgok, ferengik mind feltűnnek, ezzel lazán szembe köpve a korábbi Trekeket, hiszen a borggal és a ferengikkel is a The Next Generationben ismerkedtek meg az emberek, kétszáz évvel az Enterprise cselekménye után. És az alkotók hogyan magyarázták ezt? Az Enterprise legénysége nem ismerte meg eme fajok nevét. Eh...

Mindezeken túl az epizódokban sem volt túl nagy az eredetiség, jószerivel csak korábbi Trek részeket dolgoztak át erre a sorozatra, méghozzá gyengén. Sajnos sok unalmas rész akadt, és nem egy epizód valóban harmatgyengén lett megírva, olyan megoldásokkal, aminek ez a lényege: minden fegyverrel tűz! Mindezek tetejében az időutazás sem maradhatott ki, hiszen az is állati népszerű a Trek rajongók körében, szóval megkaptuk a hangzatos temporális hidegháborút, aminek sajnos se füle, se farka nem volt, mert érezhetően koncepció nélkül, az elemeket ad hoc bedobálva vitték végig a készítők.

Emelkedő pálya

A minőségi változás szele a harmadik évadban érte el a sorozatot. Ekkor indult a Xindi konfliktus, ami bár necces alapokra épült – sosem említettek korábban olyan, a Föderációt megelőző konfrontációt, amiben 7 millió ember halt meg –, mégis érdekes, új iránynak tűnt. Bár tény, látszólag szembe ment a korábbi Star Trek irányvonallal (béke, megismerés, szeretet), a Xindi konfliktusba sikerült sok olyan kérdést felvetni, ami belepasszolt a Star Trek képviselte világnézetbe, és a megoldások sem köpték már szembe azt – még akkor sem, ha éppen fáziságyúval és fotonikus torpedóval rendezték el az ügyet.

Mindezen túl maga a xindi faj, pontosabban a xindi alkotta öt faj szintén érdekesre sikerült, a köztük dúló ellentétek és hatalmi viták, megfűszerezve a kipusztulás fenyegetésével (mind a xindi, mind az emberiség részéről), és a hatodik, kihalt faj kísértete remek alapanyagul szolgált az egész évadon átívelő, csak néhány önálló történettel megszakított sztorinak. Ehhez már csak bónusz volt a helyszínként szolgáló, anomáliákkal teli Térség. Ráadásul ekkor kezdett beérni az Enterprise legénysége is, Archer, T'Pol és Trip is saját sztoriszálat és drámát kapott, Phlox sem csak komikus szerepben tündökölhetett, és még az olyan, elhanyagoltabb szereplőknek is jutott valami, mint Hoshi, Reed vagy Maywather.

Startrekkesítve

A Nemesis bukása és az Enterprise egyre gyatrább nézettsége miatt Berman és Braga elvesztették a Paramount bizalmát, így már a harmadik évad alatt elkezdték csökkenteni a franchise-ra gyakorolt befolyásukat, és egyre több felelősség hárult Manny Cotóra valamint Mike Sussmanre. Eme páros a negyedik évaddal át is vette a gyeplőt – sajnos Berman és Braga egyetlen részbe még kaptak beleszólást, az említett, katasztrofálisan sikerült These Are the Voyages...-be, de ez egy másik történet.

Coto és Sussman pedig laza eleganciával tolták rá az Enterprise-t arra az útra, amin az első évadtól járnia kellett volna. A negyedik évad kisebb, több részből álló történetekkel operált, ezalatt pedig majdnem minden lyukat sikerült befoltozni, ami az Enterprise és a korábbi sorozatok között tátongott. Nagyszerűen oldották meg azt, hogy miért láthatóak később a klingonok sima fejjel (sajnos a Discovery ezt azóta újra felrúgta, de szerintem erre van megoldás), elkezdték megalapozni a Föderációt, nekiálltak előkészíteni a Föld és a romulanok között kirobbanó háborút, de még arra is jutott idő, hogy az ármánykodó és hazudozó vulcaniakat visszavezessék a logika és harmónia útjára, ahol először találkoztunk velük.

Vitathatatlanul a 4. évadban vannak a sorozat legjobb részei, és nem csak azért, mert helyre teszi a dolgokat, hanem azért is, mert olyan sztorikkal szolgál, ami rávilágít arra, hogy hogyan birkózott meg az emberiség azzal, hogy immár egy nagyobb, változatosabb közösség része lett – mindezt a xindik támadása után. Ez olyasmi, amivel még a Deep Space Nine is csak érintőlegesen foglalkozott a domínium ellen vívott háború alatt.

Mindeközben az évad bővítette a tudásunkat a vulcaniakról, az andoriaiakról, a telaritákról, a klingonokról, de még a romulanokról is, emellett a Nemesisben a semmiből behozott remánokat szintén integrálta a Trek világába, és így tovább. Igazándiból a negyedik évadról nagyon sokáig lehetne a pozitívumokat sorolni. Amíg el nem jutunk az utolsó részig…

Frontális ütközéssel vége

Bár nem néztem meg a These Are the Voyages...-t, itt írnék róla, mert a The Next Generation után tuti nem fogok. Itt sem hosszan, mert ez a förmedvény nem éri meg a rá fordított időt. Annyit írnék csak róla, hogy máig nem értem, ki hagyta jóvá, hogy Berman és Braga még egyszer Trekhez nyúljanak, és miután ezt engedélyezték, hogy a fenébe engedhették ezt a szutykot megvalósítani.

A These Are the Voyages... sajnos minden szempontból rossz. Mint említettem, a főcím ellenére ez a The Next Generation egy epizódja. Egész pontosan, a The Pegasus kiegészítése. Az Enterprise főhősei hologramok, és csak asszisztálnak Rikernek. Ráadásul a készítők abban látták a drámát, hogy megölik az egyik főhőst (pedig az Enterprise az egyetlen olyan Star Trek sorozat a mai napig, aminek a főszereplői az elsőtől az utolsó részig ugyanazok, senki sem szállt ki, senkit sem írtak ki). Persze a megvalósítás minden szempontból béna és erőltetett.

Végül, az utolsó pofon a rajongóknak az volt, amikor a Föderáció megalapításának pillanatában Riker kimondja, hogy „komputer, program vége”. Így azt, ami felé elviekben az egész sorozatnak tartania kellett volna, egyáltalán nem láthattuk. Elvették, elragadták a rajongóktól és az Enterprise mellett a végéig kitartóktól azt az örömöt, hogy láthassák az egész Star Trek alfájának és omegájának számító Bolygók Egyesült Föderációjának a megalapítását. Ilyen egy jó turhás szembeköpés.

A slusszpoén, hogy maga Braga és Berman is elismeri már, így több mint tíz évvel az epizód után, hogy ezt nagyon elcseszték. Braga a 2014-es VegasConon a következőket mondta: „Az Enterprise utolsó epizódja a részemről egy idióta húzás volt. Úgy gondoltam, hogy igazán király lenne a Star Treknek adni egy Valentin napi ajándékot. Számomra volt valami igazán poszt-modern abban az ötletben, hogy ez a Next Generation egy sosem látott epizódja – az Enterprise hősei a holofedélzeten. A fejemben jó ötletnek tűnt, de ami bemutatásra került, az igazán rossz volt és nem kielégítő. Az Enterprise fináléjának kellett volna lennie, de elhibáztuk. Az Enterprise szereplői? Utálták. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Scott Bakula kiakadt rám.”

Nem jó, bár nem tragikus

Az első két évad és az utolsó epizód miatt érzem én is azt, hogy az Enterprise nem a legjobb Star Trek sorozat. Ennek ellenére most, több mint tíz évvel az első megtekintés után, kevés epizódtól eltekintve végig élveztem. Egyrészt az „újraírt” történetek annyira nem bosszantottak, hiszen már csak kósza emlékeim vannak a régi részekről.

Másrészt tetszik a sorozat retro hangulata. Igaz, az Enterprise modernebb technikát vonultat fel, mint az eredeti sorozat, hiszen vagy negyven évvel később készült, így hülyeség elvárni ettől, hogy még mindig a ’60-as évekbeli díszleteket használják (ugyanez igaz a Discovery-re is). Hogy mennyire érdemes kerülni a korabeli díszleteket, az az In a Mirror, Darkly című kétrészes, amúgy nagyszerű történetből derült ki, ami bár remekül gondolta tovább a The Tholian Web című klasszikus epizódot és szolgált előzményül a több sorozatban is előkerült tüköruniverzumnak, Archer és legénysége idegenül festett a USS Defianten, és iszonyú idétlen volt, ahogy a ’60-as évekbeli grafikákat és eszközöket próbálják 2200-as évekbeli technológiának eladni.

Persze az In a Mirror, Darkly inkább volt tiszteletadás az eredeti sorozat előtt, és mivel a cselekmény a tüköruniverzumban játszódik, még könnyebb elfogadni ezt az idejétmúlt látványt. Viszont a „retro hangulat” alatt nem is ezt értem, hanem azt, ahogy az NX-01 Enterprise elavultabb hajóként jelenik meg. Vonósugár helyett vonókábele van, nincs pajzsa, az erőterek még csak kezdetleges állapotúak és korlátozottan használhatóak, a transzportertől pedig félnek az emberek, így egy ideig csak elvétve használják őket. A fézer helyett fáziságyúk vannak, a fotontopredók helyett fotonikus torpedók, sőt az első részekben még plazmaágyúkat és tértorpedókat használtak. Ugyanígy hangulatos a kisebb, szűkebb tér. A föderációs Enterprise-okkal ellentétben itt nincsenek tágas termek, a folyosók inkább egy tengeralattjáró érzését keltik.

De a karakterek is másképpen viselkednek, mint a nyomukba lépő felfedezők. A korai évadok kevés pozitívumai közé sorolhatom, hogy azok az elvek, amik később adottak voltak a kapitányok számára, Archer kezét még nem kötik meg, éppen ellenkezőleg, ezeket az utakat Archernek és legénységének kell kitaposnia. És mivel az ő idejükben még nincs Föderáció, sőt a Földi Csillagflotta is nagyon távol van, az emberben végig valósabb a veszély érzete. Az NX-01 kicsi és elavult, még a sorozat világában is, hiszen a klingon, a vulcani, az andoraiai, de még a nausikai hajók is modernebbek, és a legénységnek nincs hatalmas tudása az űrről és a környező fajokról, még csak mágikus, mindent beazonosító tricorderük sincs.

Szóval Archer és legénysége valódi pionírok, ez többségében remekül érezteti a sorozat, és az a fejlődés is tetten érhető, ahogy a legénység lassan rájön, hogy a szövetségek kötése és a békésebb megközelítés jobb, mint az, ha mindenkire ráerőltetik az elveiket vagy éppen rálőnek.

Éppen ezért szeretem jobban ennek az Enterprise-nak a legénységét, mert emberibbek. Bár a sorozat sajnos nem tudott mindenkit kiaknázni, az Archer-Trip-T’Pol hármassal nagyon jól bánt, eme triót a sorozat végére Kirk, Spock és McCoy méltó elődjének éreztem. Archer, mint kapitány ugyanúgy a kedvencem lett, mint Kirk, Sisko vagy az új érából Pike és Lorca.

Az utolsó évad pedig egy istenhozzád, azt tényleg nehéz überelni, ott a sokat emlegetett utolsó részt leszámítva minden epizód a kedvenceim közé került. Különösen imádom a klingonok és az augmentek szálát (Brent Spinner nagyszerű visszatérése ez a Star Trekhez), és persze a romulanok történetét, ami megágyaz egy olyan konfliktusnak, amiről sajnos a mai napig keveset tudunk. Azt pedig, ahogy Coto és Sussman betömték a sorozat által ütött lyukakat, szerintem tanítani kéne.

Félresikerült vállalkozás

A Star Trek: Enterprise a csúcson ért véget. Ez valahol jó, mert a gödörből indult. Valahol pedig rossz, mert pont akkor érte el a kasza, amikor végre azon az úton járt, amin eleve el kellett volna indulnia. Biztos vagyok benne, hogy ha ez is megélt volna hét évadot, mint az elődei, akkor Coto és Sussman irányítása alatt egy nagyszerű szériát kaptunk volna, amit bátran ajánlhatnánk másoknak.

Így viszont sajnos az Enterprise áldozatává vált annak, hogy a készítői túl régóta voltak az élen. Braga és Berman elkényelmesedett, talán bele is fásult a Star Trekbe, és rendkívül arrogánssá váltak a végére. Ennek hatása már látszódott a Voyageren is, de az Enterprise-t sajnos kicsinálta. Az első két évad középszerű, a harmadik élvezetes, és a negyedik kiemelkedően jó, de ez már nem menti meg attól a Star Trek: Enterprise-t, hogy az egyik leggyengébb sorozat legyen a franchise-ban.

• Erősség: remek hangulat, emberibb karakterek, jó látvány, érdekes koncepció
• Gyengeség: az első két évad nagyon gyenge, ismétlődő sztorikkal, kihasználatlan szereplőkkel
• SEBESSÉGI FOKOZAT: 7.0/10