Mindannyian kontrollmániában szenvedünk, pedig egyetlen dolgot vagyunk csak képesek teljes bizonyossággal irányítani, mégpedig: a gondolatainkat. Tudod, a kis hang a fejedben, ami folyton hülyeségeket beszél. Lássuk, mit is mond pontosan: 

Minden valaki más hibája 

A sors, a csillagainkban a hiba, a tohonya férjünk tehet róla vagy a s@ggfej főnökünk. De az is lehet, hogy mivel mi magunk teljességgel tökéletesek és minden hibától mentesek vagyunk, az univerzum esküdött össze ellenünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy a döntéseinkhez semmi közünk, nem? Hát azok csak úgy egyszerűen megtörténtek. Méghogy ok-okozat? Hagyjuk már! 

Ennek a felfogásnak szöges ellentéte, ám ugyanolyan káros "szokás" az 

Önostorozás - Mindenről én tehetek 

A fenébe is már, emberek vagyunk és hibázunk olykor. Vagy sokszor (ez most ebben a kérdésben teljesen lényegtelen). Mire megyünk azzal, ha a falba verjük a fejünket? Azon kívül, hogy sikerült hitelesen megbüntetni önmagunkat.

Nem beszélve róla, hogy ténylegesen léteznek olyan dolgok, amik egyszerűen nem a mi hibánkból történtek. Mindig úgy kezdjük ilyenkor, hogy "Soha nem bocsájtom meg önmagamnak, hogy..." Pedig meg kellene, mert a bűntudat és a gyűlölet belülről rágja szét az embert.

Szorosan ide kapcsolódó önsorsrontó viselkedés, a 

Múlton való rágódás

Nem azzal van baj, ha előtörnek emlékek, azzal sem, ha valami sok-sok év után is fáj. Természetünknél fogva, ez teljesen normális viselkedés. Akkor is, ha a csapból is az folyik, hogy "Csak a ma számít és engedd el a múltat, fejezzed be má' azt a hisztit".

Gond akkor van, ha valaki beleragadt a múltjába és képtelen létezni a jelenben. Épp ma olvastam egy olyat, hogy akkor van vége mindennek, mikor valaki már semmit mást nem akar az élettől, csak az szeretne lenni, aki egykoron volt.

Nem vagyok elég jó

Én mindig azt kérdezem ilyenkor attól a nyüves kis hangtól az elmémben, hogy - "Aranyöcsém, kihez vagy mihez képest nem vagyok elég jó? Hm?" Attól függ ugye, hol van az ember mércéje.

Ha azt veszem, hogy milliónyi embernek sz@rabb a nagyvilágban, mint nekem, akkor piszok szerencsés vagyok. Ha meg azt nézem, hogy tízezreknek fut jobban a szekere, akkor egy rakat szerencsétlenségnek számítok. 

De mondhatom én azt is, hogy letojom az egészet. Csak magamnak akarok megfelelni. Pont. 

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik szorosan a következő, emberek millióinak életét keserítő

Megfelelési kényszer 

Naná, hogy vágyunk az elismerése. Teljesen egyértelmű, hogy szeretnénk vinni valamire. Az is tök oké, hogy nem akarunk balfékek lenni mások szemében. Ám fontos megtanulni azt, hogy olyan ember még nem született erre a világra (és nem is fog), aki képes lett volna megfelelni mindenkinek.

Vannak olyanok, akiknek teljesen mindegy, mennyit teszel le az asztalra, mit bizonyítasz, soha nem leszel elég jó. Kis hangot elhallgattatni, elvárni meg önmagadtól, önmagadért, a saját mércéd szerint. 

Aztán a legjobbat a végére hagytam. Dívik már egy ideje ez a hatalmas pozitív csillámporos életfelefogás, avagy 

Minden a legnagyobb rendben, akkor is, ha nem

Hazudni magamnak, meg mindenkinek, aki csak a közelembe kerül. Őszinteség? Höh? Minek az, mikor simán el lehet játszani, hogy happy vagyok, life is nice, meg csillámos, rózsaszínes eccarvú. 

Nem félreérteni, fontos, hogy az ember higgyen, bízzon, reméljen, csak azt vegye észre, hogy ha átesik a ló túloldalára, akkor feláldozza a valódi boldogságot, egy elhazudott világ oltárán. 

Már megint csak okoskodsz itt! - szólt a hang a fejemben, úgyhogy megyek is és lemeccselem vele gyorsba a dolgot. - Ui.: a szerző teljesen épelméjű -