Az egyik legismertebb zsidó szokás, hogy a szombati kenyereket (kalácsot vagy ahogy Magyarországon hívják bárcheszt illetve chálát, kinek hogy tetszik) kiduskor, azaz szombat köszöntő boráldás alatt letakarva tartjuk. A szokás nemcsak szép és jellegzetesen „zsidós” de igen elterjedt. Több oka is van és mint meglátjuk, az, hogy melyik okot tartjuk helyénvalónak, komoly praktikus jelentőséggel bír.

Az első, talán legismertebb ok, az, hogy a szombati kalácsok a mannára emlékeztetnek. Ebből az okból van előttünk két kalács, hiszen a Tóra elmondása szerint pénteken dupla adag manna esett az égből, hiszen sábát napján (többek közt a közterületen való hozás-vivés tilalma miatt) tilos volt a mannát felszedni és bevinni a házba.¹ A kalácsok letakarása a manna történetéhez annyiban emlékeztet, hogy csakúgy, mint a mannát reggel harmat borította alulról és felülről, mi is letakarjuk a kenyerek alulról és felülről (felülről egy takaróval, alulról pedig az a szokás, hogy tálcát vagy tányért teszünk a kenyerek alá).²

A második ok a talmudi időkre vezethető vissza. Ugyanis a Talmud idejében (isz. 2-6.sz) a fontosabb étkezéseket háromlábú asztalkákon szervírozták minden személynek. Szombaton, hogy mutassák a nap fontosságát, ezeket az asztalokat (igen, nem csak az ételt, hanem az ételt komplett az asztalokkal együtt) csak a kidus után hozták be³. Manapság, amikor nagy asztalaink vannak, amiket ki-be hordani nem szoktunk, az ételt a kidus ideje alatt letakarjuk, hogy mutassuk, hogy csak a bor után látunk majd hozzá az étkezéshez (ez okból amúgy logikusabb volna az egész asztalt letakarni, ugyanakkor mivel a kenyér számít az étkezés legfontosabb „kellékének” elég a kenyeret letakarni).⁴

A harmadik ok pedig az áldások sorrendjére vezethető vissza. Mint ismeretes, különböző ételtípusokra különböző áldásokat mondunk, így külön áldás van kenyérre, tésztára vagy süteményre (azaz mindenre ami nem kenyér, de búzából vagy más gabonából készült), borra (vagy szőlőlére), fán termő gyümölcsre, földön termő gyümölcsre és egy külön áldás minden másra. Az áldások „fontossági sorrendjét” egy Tórai vers határozza meg: „Oly országba, hol búza, árpa, szőlő, füge és gránátalma (terem), oly országba, hol olajfa és méz van”⁵ Az írásvers alapján tehát a búzából készült ételek (kenyér, tészta stb.) elsőbbséget élveznek a szőlőből készült borhoz képest, ezért valójában, amennyiben kenyér is van az asztalon, először arra kellene áldást mondanunk. Másrészről azonban a szombati kidus mondása (legalábbis péntek este biztosan) tórai kötelesség, hiszen írva van „Emlékezzél meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed azt.”⁶ Bölcseink az „emlékezés” parancsolatának egyik formáját a borra mondott kidusban látják, így a sábáti étkezést borra mondott szombat szenteléssel kezdjük.

Mivel a két törvény ellentmondásban van egymással, a megoldás a kenyér letakarása (vagy mások szerint eleve nem asztalra tétele a kidus idejére)⁷.

Ahogy említettem, fontos különbség van abban, hogy mi is az oka a kenyér letakarásának. Két példa:

- le kell e takarni a kenyeret a szombat délutáni, azaz a harmadik étkezéskor (sálos szeudot), amikor nem mondunk kidust? Ha az ok ugyanis az első, akkor igen, azonban ha a második kettő, akkor nem. (nem kell)

- ha közösségben eszünk, vajon le kell e takarni mindenki kalácsát vagy csak azét aki a kidust mondja? Ha ugyanis a harmadik válasz a megfelelő akkor nem, máskülönben igen (nem kell, de le szoktuk)

1. Móz2 16:5 illetve Babilóniai Talmud Sábát traktátus 117b.
2. Lásd Rási magyarázata Móz2 16:14-hez, illetve Toszfot magyarázata a Babilóniai Talmud Pszáchim traktátus 110b-hez
3. Babilóniai Talmud, Sábát traktátus 117b
4. Babilóniai Talmud, Pszáchim traktátus 100b
5. Móz5 8:8
6. Móz2 20:8
7. A Tur Orech Chájim 271, a Jeruzsálemi Talmud alapján