Régi kedvenc nálam a Light This City – nem annyira régi, mint mondjuk egy Metallica, egy My Dying Bride vagy egy Nile, de már őket is biztosan tíz évnél régebb óta hallgatom, így erősen mocorgott bennem az indíttatás, hogy róluk is írjak. A bökkenő csak ott volt, hogy esetükben inkább dalokat szeretek, a teljes lemezekbe sosem ástam bele magam igazán, ha pedig mégis megpróbáltam, a favoritok között valahogy elment mellettem a többi. A bejegyzéshez persze ki kellett választanom egy albumot, és mivel néhány itt-ott megejtett koncertet leszámítva volt egy közel tíz éves leállásuk (ami egy hivatalosan is kimondott feloszlást követett), a visszatérő, 2018-as Terminal Bloom-ot tartottam legalkalmasabbnak e célra. Már csak azért is, mert a szünet alatt a dobos és az énekesnő életre hívott egy Heartsounds névre hallgató, az anyabandához képest verőfényes megszólalású punkzenekart, ahol utóbbi szereplő természetesen normál megközelítéssel énekel, ebből pedig óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy a kitérőút a szóban forgó ötödik anyagra vajon volt-e valamilyen hatással.
A kérdésre adható válasz pedig az lenne, hogy ilyesmi nem különösebben érzékelhető: továbbra is dallamos death metal-t hallunk amúgy amerikai módra, mely a vokál miatt némi metalcore-os beütéssel is bír. De jobbára tényleg csak a vokál miatt, a gitármunka például rájuk jellemzően fantáziadúsabb annál, amit úgy általában a mezőny résztvevőitől várnánk - én még némi neoklasszikus ízt is felfedezni véltem a melodikusabb pillanatokban. Esetleg a hangzásra mondanám, hogy valamivel szívélyesebb, kevésbé szikár, mint korábban, ami egy fokkal tán befogadhatóbbá teszi, ennyiben viszont ki is merül az általam feltételezett befolyásoltság.
Akusztikus, a 80-as évek nagyjait idéző felvezetéssel indít a Reality in Disarray, amit kellő eleganciával terelnek át a torzított mókába – ez a fajta megközelítés számomra mindig rokonszenves, ráadásul a teljes dallal sem vallanak szégyent, hisz lendületével, fogósságával az egyik legjobbjuk innen. Videóklipet viszont az Agents of Fate-hez készítettek, ami végeredményben nem volt rossz választás, a viszonylag egyenesebb vonalú zúzdát egy ponton már-már heroikus riffeléssel színesítik, Laura Nichol pedig a durva stílus ellenére is kifejező módon, élettelien süvölti el a mondandóját (mivel a dalszöveg valamiféle párkapcsolati mizériát jár körbe, így talán még jobban is beleéli magát, mint egyébként).
Természetesen akadnak további erősebb versenyzők: az In the Wake of My Will mondjuk pont egy kissé nyomottabban kezd, de aztán igen hamar javítják fel fifikás gitártémákkal, vagy ott van a Wildheart, ami elsőre ugyan kevésbé rögzült, néhány meghallgatás után viszont nem is értettem, miért nem ragadott meg előbb az az egyszerű, ámde remekül eltalált, szinte lélekmelengető verze-riff, vagy épp a hasonlóan élvezetes lezáró hangsorok. Legnagyobb kedvencként mégis a Dormant Tide-ot nevezem meg, mely talán a legkerekebb, legjobban felépített nóta az albumon, a koronát pedig az ismét csak igen szenvedélyesen előadott (elkiabált) refrén teszi fel rá.
Meglepő módon épp a címadó az, ami kevésbé jött be, az eleje már élből túlságosan is emlékeztet a Sad But True-ra (a véletlenül pont szóba hozott Metallicától), plusz e helyütt a dallamosabb részeket is száműzték, jobbára maradt a száraz brutalizálás, amit nemigen dobnak fel semmivel, a meglévő témákat pedig pár kivételt leszámítva inkább semmitmondónak éreztem. A végén még megpróbálkoznak némi drámai hangulatkeltéssel, de nálam már hiába. Aztán az Extinguished sem egy olyan darab, ami alapjáraton lázba hozna, szerencsére nem húzzák sokáig, plusz középtájt azért jócskán sikerül feldobni némi blastbeat-halmozással. Okos húzás tőlük, mert mint ahogy az köztudott, a blastbeat mindent jobbá tesz, még az sem elképzelhetetlen, hogy lakodalmas-, és/vagy kisebbségi zenéket is elviselhetővé tudna varázsolni – egek, még talán a rap-et is:)!
Na de félre az ilyen bizarr gondolatokkal, jöjjön inkább a verdikt. Vannak tehát kiváló pillanatok, kiemelkedő tételek, viszont egyben hallgatva kissé túl homogén, a hangzás is lehetne valamivel harapósabb… felületes megközelítéssel könnyebben rá lehet sütni, hogy csak egy újabb melodeath/metalcore anyag a sok közül, holott van itt, amiért érdemes ásni. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy akkora gigadalok sem sorjáznak itt, mint korábbról a Wake Me at Sunset, a City of the Snares vagy a Like Every Song’s Our Last, így végképp nem volna ildomos túlzásba esnem az értékeléssel. Ötös alá.
