„Amikor a felnőttek azt szeretik hinni, hogy a gyerekeknek mindig mindent pontosan meg kell magyarázni, mert csak akkor fogják megérteni az őket körülvevő embereket, eseményeket és összefüggéseket, olyankor rendre elfelejtik, hogy a gyerekek a hiányzó ismereteik hézagjait csak a saját tudásukkal képesek betömködni.” (Sándor Erzsi)
A gyermeket és a szülőt egy világ választja el egymástól kommunikáció terén. Mintha nem is egyazon bolygón élnének. Először azért, mert a kicsinek az alapoktól kell mindent megtanulnia, később pedig a leválás miatti, önállósodási és lázadási törekvése miatt. Mi felnőttek pedig a saját gondolkodásmódunk mellett szinte sosem értjük meg őket. De jobban megérteni és megértetni egymást lehetséges. Csupán kis dolgokon kell változtatnunk.

Egyszerűen fogalmazzunk. Olyan figyelmesek akarunk lenni, hogy mindent igyekszünk aprólékosan elmagyarázni a kicsinek. Közben csak a lényeg veszik el, a kölcsönös megértés. Hiába akarunk hatni a lelkére jól irányzott körmondatokkal. Ezzel inkább a lelkünket nyugtatjuk, hogy bizony jó és törődő szülők vagyunk, akik rávilágítanak, megindokolnak, tisztáznak. Ha segíteni szeretnénk neki és magunknak is, fogalmazzunk számára érthetően, azaz egyszerűen. Azt akarjuk tőle, hogy ezt vagy azt csinálja meg? Például szeretnénk, hogy összepakolja a játékait? Mondjuk meg mellébeszélés nélkül. Kérjük meg rá és ne ecseteljük részletesen milyen baleseti következményei lehetnek a szanaszét heverő Lego alkatrészeknek.

Egyes számban. Magamról is tudom, hogy gyakori szülői kifejezési mód, a többes szám első személyű megnyilvánulás. Megyünk az óvodába, vagy adjuk vissza azt a homokozólapátot és hasonlók. Ez olyan kedvesen és szeretetteljesen hangzik, ám nem célravezető. A kisgyermekeknek a „mi” használata nem elég egyértelmű. Kétéves kor környékén elkezdi használni az „én”-t, és onnantól öntudatra ébred, mint a Skynet. Röviden tömören ki is mondja, mit szeretne, mit akar. Számára ez a közérthető fogalmazás. Ha hiteles, átlátható és értelmezhető felnőttek akarunk lenni a szemükben, akkor éljünk mi is azzal, hogy „én” mit szeretnék tőled, vagy „te” mit kell csinálj. Kis önálló személyiségének egyértelművé tehetjük, hogy ki, mit tegyen.

Benne a játékban. A csemeték képzelőereje végtelenül gazdag. Ráday Mihály mondta; „Le kell guggolni, hogy úgy nézhessük a világot, ahogy a gyerekek. Egy méterrel a föld felett szemlélődve egészen másképp látszik ám minden! Ami nekünk csupán egy behavazott hirdetőoszlop, az egy óvodásnak űrhajó vagy fehér sipkás óriás. Ezek a dolgok itt vannak az orrunk előtt, csak észre kell őket venni.” Nem véletlenül játszanak óriási átéléssel egy papírdobozzal, amely egyik pillanatban kalózhajó a másikban varázsládika. De említhetnénk a szerepjátékokat, ahol mindegy, hogy baba, póni vagy épp plüss maci a játékszer, a megszemélyesítés a lényeg. A rendrakós példánál maradva, előfordul, hogy gyermekünk szerint, nem is ő csinált rumlit, hanem egy képzeletbeli barátja. Ilyenkor a legjobb, ha partnerek vagyunk a játékban. A képzeletbeli barátot elfogadjuk, és gyermekünkön keresztül együtt kommunikálunk vele. Így könnyebb lesz megzabolázni ezt a rendetlen kis fickót, és talán elérhetjük, hogy legközelebb segítsen a pakolásban is.

Játsszuk újra. Mi növelhetné jobban a bizalmat, mint az őszinte szülő, aki hibázik és ezt el is ismeri? Bármelyikünkkel előfordul, hogy türelmetlenek vagyunk és ráripakodunk a gyermekre valami semmiség miatt. Majd a következő pillanatban a bűntudat mocsarába kezdünk süllyedni. Mi lenne, ha a legközelebbi ilyen esetben kipróbálnánk egy módszert? Lépjünk a gyermekünkhöz, guggoljunk le hozzá, öleljük meg, kérjünk bocsánatot, ismerjük el a tévedésünket és ajánljuk fel, hogy játsszuk le újra a történteket. Csak most másként. Toppanjon be ismét a szobába, és lobogtassa a frissen festett művészi alkotását, de most nem küldöd el őt ingerülten, arra hivatkozva, hogy nagyon fontos határidős munkád van és később majd megnézed a műveit. Most figyelmet szentelsz neki, megdicséred és csak azt követően mélyedtek bele mindketten újra az alkotásba, a melóba. Kisebb gyerekeknél hatásos lehet az újra játszás metódusa, csak ne forduljon elő túl sűrűn, mert akkor elveszti a varázsát, a jobbító élét.

Valódi figyelem. Nehéz szóra bírni a kölköt? Bizonyára azért, mert nem a megfelelő módon érdeklődünk. Kilóg a lóláb, amikor csak be akarjuk húzni a kötelező napi szülői kérdéseket, de abszolút nem érdekel minket a válasz. A mi volt ma az oviban például pont ilyen kérdés. Teljesen általános és átlátszó, még a fáradtságot sem vesszük, hogy valami konkrét után kíváncsiskodjunk. A vacsora asztalnál feltett ilyetén faggatózás, inkább tűnik kihallgatásnak, mint beszélgetésnek. Nem csoda, ha rendszerint a válasz is tömör és velős: „semmi”. Érdeklődjünk részletek iránt, az visz előre. Mivel játszottál ma a legtöbbet? Volt valami ebédre, ami nagyon ízlett? Főzzünk ilyet otthon is? Konkrétumok, majd azok tovább görgetése újabb kérdésekkel. A fenntartott tudakozódás, gondolkodásra és véleménye kifejtésre ösztönzi. Valamint annak érzékelésére, hogy fontos, amiről beszél. Még könnyebb a helyzetünk, ha nem leülünk beszélgetni, hanem hazafele séta vagy játszótéri hintázás során hozzuk szóba a napi témákat. Jobban megered a nyelvük miközben valamit tevékenykednek. A beszélgetés ugyanis ilyenkor mintegy mellékesen vetődik fel, nem direkt formában, így ez a helyzet képes közvetlenebb, nyitottabb hangnemet kialakítani.

Gyakorló szülőként mindenre odafigyelni? Lehetetlen. A felsorolt technikákkal mindig sikert aratni? Képtelenség. De meg kell próbálnunk minden lehetséges alkalommal. Fogunk hibázni? Naná. Mégis szisztematikusan és kitartóan gyakorolva ezeket a kommunikációs ötleteket közeledhetünk gyermekünkhöz. Szülőként nekünk is megvannak a kihívásaink a kislányunkkal és nem mindig felhőtlen a viszonyunk. De hiszünk benne, hogy nem ostorozni kell magunkat, ha valami nem jön össze jól, hanem tovább igyekezni. Amint Isaac Newton mondta; „Az égitestek mozgását ki tudom számítani, de az emberek viselkedését nem.” Idővel azonban, ahogy jobban egymásra hangolódunk, javulnak az eredményeink és remélhetőleg a családon belüli megértésünk is.

Ha tetszett ez a poszt, akkor ajánlom figyelmedbe Jan-Uwe Rogge munkásságát, valamint a Gyereklélek magazint, amelyekben sok hasonlóan hasznos ötletet találhatsz gyermeked megismerése és kiismerése tekintetében. És időnként visszalátogathatsz ide is, egyéb cikkek kapcsán.

Fotó: Ana Francisconi, Unsplash