Hogy lehet-e különválasztani a művészt és annak művészetét, arra a választ a nemrégiben kitört "mee too" botrány kapcsán coming-outolt Kevin Spacey esete formálta át bennem, bár az az igazság, hogy egészen addig nem is nagyon foglalkoztatott a téma. (Tudom, tudom, most Nyáry Krisztiánról van szó és messziről indulok nagyon, a "mee too" pedig egy már rémesen lerágott csont, de gyors lesz, ígérem!) Szóval, én imádtam Spacey alakításait, a legemlékezetesebb és legkidolgozottabb figuráját szerintem a Kártyavárban nyújtotta, hogyha pedig film, hát egyértelműen az Amerikai szépség! Mégis, olvasva a cikkeket és nyilatkozatokat az áldozatoktól, a napnál is világosabb bizonyítékokat, hogy a színész, akiért annyian rajongtunk szuper alakításai, kisugárzása, humoros megszólalásai miatt, aki helyett annak kivételes tehetségéről két Oscar-díj beszélt... hogy ő is ember. Követ el hibákat, hoz balul sikerült döntéseket, majd amikor mindez kiderül, egy emberként háborodunk fel rajta és vonjuk felelősségre: hát ha valakinek, akkor neked ezt nagyon nem lett volna szabad!

Utálom, hogy Spacey fiatal férfiakat inzultált évtizedeken át. De még jobban utálom, hogy a filmekben, amelyekben szerepelt, újabban nem tudok rá másként tekinteni, mint a bűnösre, aki csak azért szerepel a felvételeken, mert annak idején még nem lepleződött le sötét titka, és kapott még szerepeket. Az élmény friss, hiszen mint sokan mások, én is lassan 2 hete kényszerkaranténban töltöm a napjaimat a barátommal és a kiskutyánkkal, Fridával. Ezalatt kitaláltuk, hogy behozzuk a világvége és vírus tematikájú filmekben való lemaradásunkat (mármint csak a barátommal, a kiskutyánk nem néz filmeket, mármint végig még egyet sem nézett) - és a találó Vírus c. film jutott valamelyik estére, ebben is szerepelt Spacey. Mellékszerepet játszott, egy minden szituációban humoránál lévő, de leginkább semleges karaktert, mégis valahányszor nyájasabban tűnt fel, elszörnyedtem, hogy vajon amikor a kiszemelt fiatal férfiaknál próbált szerencsét, akkor is így mosolygott? Akkor is így szólalt meg? Vagy ezt tényleg profi színészként a karaktere bőrébe bújva mondta, semmi átvétel a saját személyiségéből? Kell vajon ezen ennyit gondolkodni, vagy mondhatja azt valaki, hogy "őt mint embert, nem kedvelem, de mint színészt, nagyonis"? Kell a színész privát életén rágódnom, amikor egy filmet nézek...? (Nem tudom, de én szoktam. :( )

Ez a dilemma merült fel bennem gyakran az Életemnél is jobban olvasása kapcsán is, mert bár többségében voltak a szívet melengetően kedves, becéző szerelmes történetek, néhány alkalommal borzasztó dühös lettem, amiért láthatóan (helyesebben: olvashatóan) a fejemben halhatatlan zseniként számon tartott írók, költők, a történelem emblematikus személyei is tudtak olyan bosszantóan viselkedni egy kapcsolatban. Mint én. Vagy bárki.

Nyáry Krisztián Facebook-posztjai, melyekben a történelem jeles személyeinek kevésbé ismert, hétköznapi dolgait, jellemzően szívügyeit gyűjti csokrokba, természetesen hozzám is eljutottak már megosztások formájában. Menetrendszerű volt, hogy szinte mindegyik, amelyik megjelent a hírfolyamomban, legyen a szöveg akár szokatlanul hosszú, a képernyőhöz szegezett. (Az utóbbi 2-3 évben ugyan kevésbé, de erre a Facebook-aktivitásom a magyarázat.) Ugyan ki ne lenne kíváncsi két ember egymáshoz írt, legtitkosabb gondolataira? Mégis nekem ez most az első nyomtatott kiadásban megjelent könyvem tőle, pedig láttam, hogy nem ez az egyetlen, amit kiadott. Nyáry hasonlóan posztjaihoz, ebben a kötetében is 115 szerelmes levelet gyűjtött össze a régies nyelvezetű középkori irományoktól kezdve az eseménydús múlt század gyöngyszemeiig. A történetek tematizálva vannak, olvasható közülük jegyességben, házasságban, háború idején vagy például reménytelen vágyódásból fakadóan írott levelek. Magyarázat és kommentár is tartozik hozzájuk, amik nagyon sokat segítettek nekem is, mert hát minden idézett személyről én sem tudtam azelőtt, hogy kicsodák.

Tűntek fel meglepő esetek is, mint Kölcsey Ferencé, aki verseiben néhány évig Szemere Pált szólította a kedvesének, szerelmének. Itt is eszembe jutott, hogy hogy-hogy ő írta a himnuszunkat, gimnáziumok és közintézmények garmadáját nevezték el róla, mégsem került szóba a gimis irodalomórán, hogy volt egy nagyhatású férfi múzsája. Liszt Ferenc pedig korának rocksztárja lehetett, végigturnézta Európát, és rengeteg nővel - családosokkal is - hírbe hozták, de végül sohasem nősült meg. Bethlen Miklós, 17. században ténykedő erdélyi kancellár feleségei valószínűleg koruk legszerencsésebb asszonyainak számítottak (ketten voltak), akkoriban ugyanis még az arisztokraták körében is elfogadott volt az asszonyverés, a nők alsóbbrendűként kezelése, Bethlen mindezek ellenre így írt házasságairól: "A szeretet pedig és szerelem mindenik feleségemhez milyen volt, megmutatja az: soha egyiket is, nemhogy megvertem volna, de meg sem csaptam, sőt szemben meg sem szidtam, talán csak magamban." Nagyon megfogott még Kosztolányi Dezső egyik ifjúkori szerelme, Lányi Hedvig, aki első találkozásukat, mely karácsony első napjára esett, így írta le a naplójába: "Kétoldalról fogtuk a szétnyitott újságot, és ő mögötte a kezemet szorította. Azt hittem, meghalok a boldogságtól." Kosztolányi pedig az egyik hozzá írt levelében nagyon emlékeztetett a (megnéztem, és néhány évvel később megírt, híres) Akarsz-e játszni c. versére: "Szeretnék mindent neked adni. Csokoládécukrokba fullasztani és fantasztikus, sárga selymeket aggatni a nyakadba. A sárga selyemruhát pedig lecsókolni (…) a te a szent, ezerszer szent testedről. (…) Mind a ketten játszunk, bolondozunk, s egyszerre riadtan vesszük észre, hogy az ölünkbe hullt a boldogság."

Sajnos nem csupa sikertörténetet idéz fel Nyáry. A feleség hűtlenségét a középkorban megbocsáthatatlan bűnnek tartották (a férj hűtlensége más lapra tartozott). Egy bizonyos Török János feleségét, Kendi Annát például, miután bebizonyították viszonyát egy másik férfival,  a törvényszék bűnösnek ítélte, és megrázó módon, menyasszonyi ruhájában kellett a vesztőhelyre vonulnia, aholis lefejezték. Fejfájára férje kérésére azt írták, "halálát tilos szerelem mérge" okozta. Szabó Lőrinc mellett pedig a róla szóló fejezetet elolvasva, sejtelmem sem volt, miért maradt ott egyátalán épelméjű nő. Hány fantasztikus költeményt és talán az eredeti nyelven írottakat is meghazudtolóan pazar fordítást köszönhetünk Szabónak, mégis hogy a felesége, Mikes Klára mellett annak legjobb barátnőjét tartotta szeretőjeként és emellett nyíltan vállalta, hogy az alkalmi kapcsolatoknak sincs ellene, csak mert ez élteti művészi energiáit, az valamelyest befeketíti a szememben a hibátlan irodalmi pályáját. Néhány olyan ismeretlen, hétköznapi személy magánéletéből is maradtak fenn apróbb történetfoszlányok, akiknek nemhogy főúri, semmilyen rangjuk nem volt, ők maguk még írni sem tudtak, egy íródeák mégis megörökítette, aminek lejegyzésével megbízták. Többek közt egy bizonyos Selmeczi Borbála járt így el, mivel férje, aki nem mellesleg sánta, rendszeresen más nők szoknyája után futkosott, őt pedig egyszerűen szólva parlagon hagyta. Selmeczi válaszul megíratta neki elégtételét, hogy ő sem maradt otthon egymaga, és amit csalfa férjétől nem kapott meg, azt mástól bizony megszerezte magának. Az ezt bizonyító 17. századi írásos emlékünknek nemcsak a tartalma merőben szokatlan, de a stílusa is. Pont emiatt szerettem volna kiemelni, mert bár közel sem a legszívhezszólóbb üzenet, valahányszor beleolvasok, a szóhasználattól nevetni támad kedvem: "Adta volna isten, hogy soha ily sánta, híres kurvafiát meg nem ismerhettem volna!"

Mindemellett, túlnyomórészt beteljesült és viszonzott, szépen megélt, még ha nem is mindig egy életen át tartó kapcsolatokkal találkozhatunk. Furi is belegondolni, hogy a ma ismert Budapest utcái, épületei hasonló formában mennyi ikonikus eseménynek - köztük szerelmesek történeteinek - adott helyszínt. A Bakáts téri plébániatemplom történetét például az olvasmány után az is színesíti számomra, hogy Vajda János és Bartos Róza annak idején, zuhogó esőben itt kötöttek házasságot. Az Ybl Miklós tervezte meseszép homlokzatú templomocska eddig csak úgy élt a fejemben, mint a magas és szép épület, ami azon a téren áll, ahová tavaly nyárig, a költözésemig kormányablakba is jártam ügyeket intézni (ott váltottam ki az útlevelemet is).

És az is izgalmas, hogy - mint ma már tudjuk - ide, Bécsbe pedig Sissy várta Andrássy Gyula leveleit! Kapcsolatukat - amely végül a szoros barátságnál a fennmaradt dokumentumok szerint nem lett több - a legnagyobb titokban kellett tartaniuk, még levelet sem címezhettek egymásnak, Erzsébet magyar társalkodónője, Ferenczy Ida diszkréciójára azonban számíthattak: rajta keresztül gond nélkül válhattak üzenetet. Annyi biztos, hogy Andrássy a császárné figyelmét elegáns udvarlási stílusával hosszú évekig fenn tudta tartani. Egyik útjáról ezt írta Sissyhez: "A Császár üvegeket rendelt a Jordánhoz hogy vizet vigyünk haza - mint Ön tudja, ezzel keresztelik a Főhercegeket - én részemről fürdeni fogok benne - és akkor szent ember leszek. (…) Mellékelve küldök néhány virágot a Gezemani kertből, hol Krisztus urunk sétálni szokott."

Mi van akkor, ha gróf Széchenyi István nem kezd udvarolni Crescence-nak? Talán nem is olyan lenne ma Magyarország, amilyennek ismerjük? Kettejük levelezéséből kiderül, hogy Széchenyi üzenetei kezdetben nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt, ezért a férfi harcmodort váltott, és hírül adta, hogy Crescence iránt érzett szerelme jeleként hamarosan minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni - és mit ad isten, két hétre rá felajánlotta birtokai egyévi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság céljaira. Hogy enélkül is lett-e volna a későbbiekben valamilyen úton-módon MTA... nos, azt már sosem tudjuk meg!!

Hogyha már a koronavírus kellős közepén járunk: Szegény Kaffka Margit férjének, egy pesti útjáról címzett levelét is szívszorító volt olvasni: "Ma nagyon rámijesztettek a spanyolnáthával, szörnyű járvány itt és sokan halnak. (…) Holnaptól nem járok villamoson, ott szedik fel főleg." Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen Kaffkának végül ez is okozta a vesztét. Olyan furcsa, hogy 2020-at írunk és mégsem mentette még meg a bolygónkat az az évmilliós tudása az emberiségnek, ami már annyi akadályt küzdött le. Hogy még mindig jöhetnek kórok, amelyekre nincs orvosság, legalábbis egyelőre.

De hogy karanténmelankólia ellenére a lezárás mégis vidámabb lehessen, a kedvenc mondatommal búcsúzom, amely Szilágyi Domokostól származik, aki mindenekelőtt nagyon viccesen írja le a felesége, Hervay Gizella utáni vágyakozását (a levél többi része már komolyabb hangvételű): "Egyedül vagyok. (…) Kicsi Giz, olyan vagyok mint egy hurkatöltő (hurka nélkül)." Azt hiszem, valamennyien éreztük már magunkat hasonlóképpen. <3