– Ez az én dalom, mielőtt elhangzik, de onnantól már a ti dalotok lesz.

Kócos, vörös haj, szemüveg, egyszerű, hétköznapi ruhák, szinte olyanok, amiket te vagy én otthon hordunk csak úgy, kertben rohangálni, megfőzni az ebédet, stb. Mindenféle sztárallűr nélkül kiáll a színpadra, egymagában, egyszerűen, nem ugrál, nem forog, nem pörög, nem táncol, csak beáll középre, és énekel, esetleg gitározik mellé. Mégis betölti a színpadot, és a világon mindenfelé ismerik a nevét, fiatalokat inspirál, akik aztán maguk is a zenei pályára lépnek.  (És épp ebben a pillanatban, miközben aláfestő zenét keresek a poszt megírásához, tudtam meg, hogy egyik kedvenc dalom társszerzője is ő volt :) - nem a következő az) Egy kedves, tehetséges srác a szomszédból - ő Ed Sheeran.

Ő a jófiú, aki megéli az álmát, és önkéntelenül is szurkolsz neki.

Nem szeretem minden dalát, és nem is tetszik sokszor az énekstílusa, de vannak dalok tőle, amik a kedvenceim között vannak. Nem sokat tudtam az életéről, de alapvetően szimpatikus jelenség volt, így nem is volt kérdés, hogy Sean Smith könyvét el fogom olvasni. A szerző tényleg profi életrajzíró, koncertekre járt, beszélt Ed szüleivel, barátaival, osztálytársaival, számtalan interjút készített a szégyenlős sztárral is, aki semmi mást nem akart, csak zenélni. Sok mindent megtudunk Edről, és mégis keveset - úgy érzem, távol tartotta és távol is tartja magát ettől az egésztől. Sosem akart híres lenni, egyszerűen csak azt csinálni, amit szeret. És ez bejött. Nem enged be nagyon mélyen az életébe, a gondolataiba, és nem is kell. Számtalanszor feltették már nekem a kérdést, hogy mi lenne, ha összefutnék véletlenül egy kedvencemmel - egy színésszel, zenésszel, íróval, tudóssal, akárkivel, akit szeretek, pontosabban akinek a munkásságát szeretem. Mi lenne? Semmi. Feldobná a napom és mosolyogva mennék tovább, de ennyi. Azért, mert úgy gondolom, hogy ő - legyen bárki - elsősorban ember, és mint ember, kéne, hogy legyen magánélete, magánügye, amihez semmi közünk. Egy hivatalos dedikálás, koncert, előadás, akármi az más tészta, oda azért megy - mondjuk azt meg a hatalmas és eszement üvöltő tömeg miatt kerülném, az biztos... imádom a koncertfelvételeket pl., de nem a közönség artikulálatlan üvöltését, hanem az előadó hangját élőben. Valahogy sosem szerettem, ha agyatlan masszává változunk tömegben. Még koncerteken sem - ezért sem nagyon jártam soha ilyenekre.

Van abban valami megnyugtató, amikor hazatérsz, mondjuk, karácsonykor, vagy csak meglátogatod otthon a szüleidet és a régi barátokat, akik még nem költöztek el.

Ez a srác pedig megtartja magának a magánélete részleteit, a legbelsőbb gondolatait, de mégis megmutat annyit, amennyit egy ilyen könyv kapcsán kell. Sean Smith pedig profi életrajzíróként tényleg profi módon rakja össze a könyvet. Kicsit talán túl profin is - közel visz, de távolságtartó marad, és sok szót pazarol igazából teljesen lényegtelen dolgokra - szerintem. De tökéletesen megrajzolja, hogy lesz egy vörös hajú, dadogó, félénk kissrácból egy tudatos, de egyszerű, a céljai felé törekvő, de mégis "vidéki srácnak" megmaradó ember, aki képes használni a tehetségét. Nem kihasználni. Használni. És ez az ő egyik titka is, hogy a csillogás nem érdekli őt, megmaradt igazi, hús-vér embernek.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet kedvezményes áron elérhető a borítóra kattintva - tökéletes ajándék lehet valaki olyannak, aki szereti Ed zenéjét :)

"Féltékeny, bizonytalan, túlérzékeny és aluliskolázott vagyok." - Robbie Williams

Kövess minket Facebookon!