2020. máj 30.

Egy gengszterfejedelem megrendítő hanyatlása

írta: Benny Bug
Egy gengszterfejedelem megrendítő hanyatlása

Capone - kritika

 

 Ha tetszett a video vagy a cikk, támogasd munkásságomat egy feliratkozással

 

 

Tom Hardy egy legendsás gengszter szerepében. Kell ennél több, hogy felkeltse a színész kedvelőinek figyelmét? Nos, aligha. Pedig sajnos az a helyzet, hogy az összkép közel sem lett annyira fényes, mint amennyire lehetett volna.

Hogy miért is? Ebben az esetben muszáj nagyon röviden beszélnem egy kicsit a rendezőről, mert vannak olyan filmek, ahol nem lehet elvonatkoztatni a direktor személyétől. A Capone pedig ennek az egyik legékesebb példája, ha lehetek őszinte.

Josh Trank még 2012-ben vált ismertté Az erő krónikája című filmjének köszönhetően, amit szerettek a nézők és a kritika is jól fogadta. Azt hihettük, hogy egy újabb tehetséges rendező felemelkedésének első állomását láthattuk, de sajnos a későbbiek nem alakultak túl jól számára. 2015-ben jött ki a Fantasztikus négyes új feldolgozásával, ám ennek képében sikerült elkészítenie az adott év egyik legborzasztóbb filmjét. Trank nem sokkal később letagadta a saját munkáját, kijelentve: a stúdió beleszólt az eredeti elképzeléseibe, nem hagyta őt szabadon kibontakozni, elveszítve a kreatív kontrollt saját alkotása felett.

Eme hatalmas bukta után következett a Capone, Trank pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy ezúttal senki nem szólhat bele az ő elképzeléseibe, minden úgy lesz, ahogy ő azt megálmodta. Sikerült is megnyernie jó pár nagy nevet, így joggal bizakodhattunk abban, hogy rendhagyó és emlékezetes gengsztereposz van készülőben. Nos, sajnos nem így lett.

Már itt és most leszögezném, hogy véleményem szerint nem vállalhatatlanul rossz a film, de kezdjük inkább az elején!

Maga az alapkoncepció érdekes és van annyira eltérő az átlagtól, hogy az felkeltse a néző figyelmét. Nem egy hagyományos értelemben vett, felemelkedés-bukás szerkezetű maffiasztorit kapunk, hisz a majd két óra mindvégig egy beteg, megtört, elmeháborodás határán álló Al Caponét mutat be a nézőnek, akibe kis túlzással már csak hálni jár a lélek. Ez mindenképp egy bátor lépés volt, hisz a nagy gengszterekre általában nem így gondol a nyilvánosság, sokkal inkább jelentős hatalommal bíró, rettenthetetlen és kegyetlen személyekként.

Tulajdonképpen, az egész árnyoldalát láthatjuk, ahogyan Capone egyre jobban elveszíti az eszét, valóság és fantázia pedig végképp összemosódni látszik. Itt jön képbe a szürrealitás, a film ugyanis sok helyütt lázálomszerű, rossz drogtripeket idéző szekvenciákkal igyekszik érdekessé tenni magát. Értem én, hogy mit akart ezzel az idézőjeles költő, csak éppen ezt nem így kellett volna!

Több helyütt is felfedezhető David Lynch munkásságának hatása, a probléma csak az, hogy Trank nem ért annyira ezekhez, mint amennyire az elvárható, így ezek a jelenetek inkább érződnek feleslegesnek, mint valóban újdonságnak. Főleg, amikor kis túlzással horrorba megy át a dolog, nagymértékű vérábrázolással, egy jelenet pedig konkréten megidézi Kubrick legendás alkotását, A ragyogást. Ne már, emberek! Ez így minden volt, csak nem működképes…

Nem is beszélve arról, hogy a filmnek szinte érdemleges szerkezete sincs. Vegyük példának a lezárást: nincs jól felépített finálé, hanem – szó szerint – egyszer csak vége van az egésznek, aztán már mennek a feliratok. Kérdem én, akkor mi volt a koncepció? Volt egyáltalán, vagy Trank csak annyit akart bizonyítani, hogy most, birtokában a teljes kreatív kontrollnak, tényleg bármit megtehet? Még akkor is, ha annak a világon semmi értelme?

Azért dühítő egyébként ez a sok hülyeség, mert a filmnek még ezzel együtt is megvannak a maga erényei. Ott van az egészen korrektül ábrázolt korhangulat, egyszerűen öröm elmerülni a ’40-es évek Amerikájában. Nem is beszélve a szép kosztümökről és ruhákról, vagy a sokszor egészen pofásan megírt dialógusokról. Meg félreértés ne essék, ha valaki, akkor én mindig értékelem, ha egy film el mer térni a megszokott sablonoktól, de az is tény, hogy itt az ígéretes alapokkal csak minimálisan kezdtek bármit is.

No de térjünk rá végre Tom Hardyra, ugyanis az ő alakítása a film kétségkívül legerősebb pontja! Minden egyes megmozdulása nagy odafigyelésről árulkodik, jól lényegült át a karakterré, öröm figyelni a játékát, beleértve annak legapróbb gesztusait is. Ha van valaki, akiben nem csalódtam, akkor az ő, illetve úgy alapjáraton egyik színésszel sincs gond, ők hozzák, amit kell: olyan nagy nevek játszanak ugyanis a filmben, mint Matt Dillon, Linda Cardellini vagy Kyle MacLachlan.

Végezetül összegezzük a dolgokat! A Capone az év egyik legkülönlegesebb alkotása lehetett volna, ám a rendező inkább saját egójának kimaxolása mellett döntött. Szép dolog a kreatív szabadság, manapság, a sablonfilmek korában pedig lenne is szükség rá bőven, de azért mindig van egy határ, amit nem feltétlenül kellene átlépni, hiába az egyébként jó hangulat és újszerű megközelítés. Azt meg ne tessék elfelejteni, hogy a jövőben nem biztos, hogy ott lesz egy Hardy-kaliberű színész, hogy csodás alakításával megmentse a még így is erősen megkérdőjelezhető minőségű filmet. Egy jószívű 10/6-nál sajnos nem tudok jobbat adni, pedig mekkora film lehetett volna!

 

Ha tetszett és a jövőben sem szeretnél lemaradni a hasonló dolgokról, iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!

 

 

 

 

Szólj hozzá

krimi életrajzi dráma szürreális gengszter 60% pszichológiai lélektani Al Capone Tom Hardy Linda Cardellini Matt Dillon Josh Trank Kyle MacLachlan