Kötőszó

Te csalsz – én fondorlatos vagyok. Te hazudsz – én kiszínezem a valóságot. Ami nálatok családon belüli erőszak, az nálunk a házassággal együtt járó krízis. És folytathatnám a sort. (...) Sok vitát hallottam: politikait, etikait, teológiait, és szomorúan vettem észre, hogy ez a gondolkodás mennyire sajátunkká lett. Hogy nem akarjuk észrevenni: a hírszerző is csak kém. Hogy a szembenállás elhomályosítja az éleslátásunkat.

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Canva

Valamikor 1987 vagy 1988 májusában történhetett, másodikos vagy harmadikos voltam a gimiben (mai számolással tizedikes vagy tizenegyedikes). Érettségi szünet volt. Illetve lett volna, ha nem rendeltek volna be bennünket honvédelmi oktatásra.

Az érettségizők az iskola felső szintjén a termekben írják a dolgozatot, közben mi az alagsori helyiségekben néma csöndben hallgatjuk a meghívott előadót. Álmosító meleg, unalmas téma, mindenki azon tűnődik, hogy miért kell ezt a bornírt dumát hallgatni. A belügytől jött az előadó, és az éppen aktuális külpolitikai helyzetet tárgyalta. Mi úgy néztünk rá, mint ahogyan rám szoktak nézni a diákjaim pénteken a hetedik órában. Kész csőd.

Mi és ti

És akkor mondott két kifejezést, amelyre felkaptam a fejemet: „nyugati kémek” és „keleti hírszerzők”. Felröhögve körülnéztem, hátha más is nevet velem együtt. De semmi, a többiek nyitott szemmel aludtak. Az előadó pedig komoly arccal mondta tovább a sületlenségeit.

Magányos élmény volt egyetlennek lenni az osztályban, aki legalább annyira figyelt, hogy észrevegye: be akarnak minket csapni. Rájöttem, hogy én voltam az egyetlen, akinek leesett az akaratlan poén: hogy a kém és a hírszerző ugyanaz! Csak mi teszünk különbséget – a mieinkről, a „béketáborról” ne mondjunk már olyan csúnya dolgot, hogy kém! A másik oldal, azok az „imperialisták”, no igen, azok gonoszok, azok kémkednek – de mi? Ugyan, mi csak igyekszünk híreket szerezni!

Azóta újra és újra felkapom a fejemet, amikor ezt a jelenséget átélem: amikor ugyanazt máshogy hívjuk egyik és másik oldalon. Te csalsz – én fondorlatos vagyok. Te hazudsz – én kiszínezem a valóságot. Ami nálatok családon belüli erőszak, az nálunk a házassággal együtt járó krízis. És folytathatnám a sort.

Sok év eltelt azóta, és sok vitát hallottam: politikait, etikait, teológiait, és szomorúan vettem észre, hogy ez a gondolkodás mennyire sajátunkká lett. Hogy nem akarjuk észrevenni: a hírszerző is csak kém. Hogy a szembenállás elhomályosítja az éleslátásunkat.

Kétpólusú a világ. Vagyunk mi, sokszínűek, érdekesek, árnyaltak, szépek, mint egy hegyoldal. Ha valaki közülünk vállalhatatlanul viselkedik, az magánügy, és különben is a körülmények áldozata. Ezzel szemben vagytok ti, akik olyanok vagytok, mint a távoli helyek: egyformán szürkék. Közületek egynek a hibája az egész táborotok bűne. Tudom, hogy túlzok, de nagyon sokszor találkoztam ezzel a szemléletmóddal. És aki beáll a sorba, maga sem veszi észre, mennyire veszélyes helyzetbe került: amikor szembesül azzal, hogy a világ nem fekete-fehér, hogy az én oldalamon is vannak vállalhatatlan dolgok, és a túlsón is értékek, akkor választania kell: vagy meggyőzi a tapasztalat, és változtat, vagy megvakul a valóságra. Legtöbbször ez utóbbi.

Legutóbb egy film kapcsán találkoztam ezzel a jelenséggel: az 1848. március 15-én, a forradalom napján Pesten játszódó Most vagy soha! című film osztotta meg a társadalmat. Ráadásul nem a bemutatója után, hanem már előtte. A film születésének körülményei miatt sokan eleve tudták, hogyan fog nekik tetszeni. És csodák csodája, úgy is lett! Tényleg olyan lett a film, amilyennek eleve gondolták. Az előítélet valósággá lett a számukra.

Voltak kritikák, amelyek csak felkiáltójelekkel, szuperlatívuszokban tudtak beszélni a filmről. És voltak, amelyek a legapróbb hibát is felnagyították. És hát voltak/vannak olyanok, akik annyira biztosak abban, hogy a film rossz, hogy meg se nézik. (Pár éve egyik diákom mondta: annyira rossz volt a csendesnap, hogy el se mentem rá! Azt várta, hogy komolyan vegyem, sikertelenül… Akkor most hogyan vegyem komolyan azt, aki úgy alkot biztos véleményt a filmről, hogy nem érdekli?)

Értem én, hogy az egész mögötti gazdasági-politikai kérdés az, ami beárnyékolja a dolgot, de ettől függetlenül mégiscsak egy alkotásról beszélünk, nem?

Túl sok?

Végül is megnéztem, és nagyon ambivalens érzésekkel jöttem ki a moziból. Egy nap múlva tudtam csak megfogalmazni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett a filmben. Íme.

Ifjú házasként megtanultam főzni. Szeretek kísérletezni a konyhában, ezért elég hamar rájöttem egy alapszabályra: az alapfűszereken túl (só, bors) maximum hármat visel el egy étel. Ha egyszerre van rajta oregánó, gyömbér, kakukkfű, bazsalikom, majoránna, kömény és fokhagyma, az eredmény nem különleges íz lesz, hanem valami tompa, unalmas ízmassza. Az ízek kioltják, megölik egymást.

Ugyanezt éreztem ezzel a filmmel kapcsolatban. Túl sok. Túl sok a látványelem, az akció, a fiatalos hév, a zene, a pátosz, a humor, a színészi játék. És bár az alkotók az elején tisztázzák, hogy arról szól, „ahogy történt, és ahogy történhetett volna”, vagyis nem minden eleme történt meg valóságosan, attól még zavart, hogy túl sok benne a kitaláció.

Mintha mindent akart volna a film egyszerre. Holott egyikkel sincs semmi baj: a pátosznak helye van, hiszen az a kor is pátoszos volt; látvány nélkül ma szinte nincs jó film; akciók nélkül unalmas a fiatalok számára; a zene sokat segít a hangulatban; a humor része az ifjúságnak. Csak éppen ha minden mindig hangsúlyos, akkor egy idő után semmi nem lesz az. Szeretek hagyományos fennköltséggel gondolni a márciusi ifjakra. És szeretek iróniával is tekinteni rájuk. De mindent egyszerre nem lehet. Nagyon tetszett a film, és mégsem tetszett. Árnyalt a kép.

Birtokolni vagy keresni az igazságot?

Nem gondolom, hogy biztosan igazam van. Lehet, hogy tévedek. De hiszek abban, hogy ezek a tévedések adnak lehetőséget arra, hogy fontos kérdésekről, például a 48-as ifjakról, közös történelmünkről el tudjunk kezdeni beszélgetni. Ez a hevenyészett vélemény a filmről csak egy példa volt arra, hogy talán máshogy is lehet beszélni: nem az igazság birtokában, hanem az igazságot keresve.

Nem lehet, hogy így kezdődik minden? Hogy nem a politikai, teológiai, ideológiai árkok mentén beszélünk valamiről, amikor az árok fontosabb az ismeretnél is? Tudom, naiv vagyok, de mi lenne, ha megint megtanulnánk a dolgokról magukról beszélni, nem az előzetes elképzeléseinkről? Igaz, ehhez be kellene vallanunk, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek. Hogy a mi kémeink is kémek. Hogy a világ felosztását jó és rossz oldalon állókra mi magunk végeztük el – és sokszor saját szánk íze szerint. Ha nem abból az alapállásból indulnánk, hogy a másik oldal eleve téved, talán közelebb kerülünk a válaszhoz.