Mikor gondoltam először a klimaxra? Szerintem 12 éves koromban, amikor megjött az első menstruációm. Tudtam, felvilágosító könyvekből, hogy a menstruációs ciklus a nő életében csak átmeneti dolog, és az idő előrehaladtával, ahogy jött úgy el is fog múlni.

Tudtam? A francokat! 

Mit tudhat egy 12 éves lány az öregedésről, az elmúlásról, a hervadásról? Amikor még épp a határán van, hogy a kislányból nagylány, majd nő legyen. 

Mit jelent egyáltalán a tudás? Megismerek, megtanulok valamit, de ameddig nem érzem a saját bőrömön addig mégsem az enyém. Pont, mint az anyaság.

Abban az időben, amikor elkezdtem menstruálni, három generáció élt egy házban, anyám 42 évesen kezdett klimaxolni, apai nagyanyám 62 évesen pedig régen túl volt rajta. 

Fotó: Pixabay

1972-öt írtunk, és folyamatosan csak a pusmogást, titkolózást tapasztaltam, amikor ezekről a problémáikról, titokként beszéltek. Anyám egyszer rendszertelenül hosszan vérzett, mígnem kikaparták. Nem árulta el miért megy kórházba, csak hosszas könyörgés után, annyit mondott aranyere van, azért kell a nőgyógyászatra befeküdnie. Persze nem voltam hülye, de elfogadtam, hogy ő és a korosztálya nem tudnak ilyesmiről nyíltan beszélni. Maguk előtt is szégyellik. Vagy ez a félelméből adódott? Attól félt úgy jár, mint nagyanyám, aki akkorra már túl volt egy nőgyógyászati műtéten, ahol “kipakolták”? 

Micsoda embertelen kifejezés, és mennyiszer hallottam azóta is, mint szülésznő!

Otthon tehát ezek voltak a első észleléseim a klimaxról. Azután, 13 éves koromban nyári munkán egy cipőgyár tüzödéjében, egy szalag mellett dolgoztam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hosszú sorban, körben ülnek a nők, akik varrógépeken a cipőfelsőrészt állítják össze. A munkát mellettük dobozokban egy szalag lassan továbbítja. Mindenki csak egy adott fázist csinál, és ameddig elhalad mellette a szalag addig neki el kell végeznie a feladatát, mert ha nem, az egész sort, így a termelést visszafogja. A sor végén van a meós, aki megvizsgálja a minőséget, és ha valami nem tökéletes visszadobja. A meós feladatra olyan nagy tudású nőt választottak, aki tapasztalt, idősebb, de a gyakorlatban már nem olyan fürge, mint a huszonévesek. Amiatt viszont, hogy vétó joga van a minőséggel kapcsolatban nem szerették őt sokan. Konfliktusok, veszekedések voltak ebből többször, mert a meós igen erősen benne volt a klimaxos korban. Nehezen viselte, hogy folyton leizzad, kipirul a feje, azután fázik, ingerlékeny, a testi tüneteitől. 5 percenként nyitotta csukta az ablakot, legyezte magát. 

A többiek, a fiatalok meg folyton kinevették, gúnyolódva mondták:

- Na, anyátoknak megint melege van, mindjárt visszadobja a tételt!

Legközelebb 15 évesen a középiskolában tanultam anatómiából a női nemi szervekről. Imádnivaló, idős férfi anatómia tanárunk volt, aki áttételesen anekdotákba ágyazva, az emberi természetről, a női lélekről is beszélt, nem csak hormonális szinten.  Azt mondta: "Figyeljék meg lányok, hogy az anyósokat mindenki utálja, míg a nagymamákat már mindenki szereti. Ennek annyi a titka, hogy amikor házasságot köt a gyerek, akkor klimaxol az örömanya, de amikor már unokák veszik körül, addigra megnyugszik a hormon háztartása."

Megreszkírozom, hogy ez sem csak idő és hormonok kérdése, sokkal inkább egy pozitív visszacsatolás érzelmileg a nagymamának.

Innen egy picike ugrás a következő klimaxos történetem, ami engem 21 éves koromban elért. A teljes betegség történetet itt nem írom le, de annyi a lényege, hogy cytosztatikumos, kezelést kaptam, szteroidos védelemben, aminek a mellék következménye a hormonrendszerem teljes kikapcsolása, felborítása lett. A második kezeléstől nem menstruáltam, és megéltem a hormonhiány összes zavaró tünetét. Az éjszakai nem alvások, az ingerlékenység, a depresszió, a feszültség az úgymond fel sem tűnt, hiszen azt gondoltam a rák betegségem miatti aggodalom okozza. És lehet, hogy valóban az volt a fő oka. De a nappali kipirulást, izzadást, majd hirtelen nagy fokú fázást az ösztrogén hiányra fogtam. A kezelések után kb. 3 évvel jelentkezett először ismét a menstruációm. Innen kezdve rendszertelenül 2-3 havonta fel fel bukkant, de fogalmam nem volt róla van-e mögötte peteérés.

Úgy tűnik legalább háromszor volt, mert ennyi gyereket szültem, 26-31 éves korom között.

Az utolsó menstruációm 39 évesen jelentkezett, ami már fizikailag nem olyan mértékben viselt meg, mint fiatalon. Akkor már tényleg tudtam mire számíthatok. Ennek a korai klimaxnak számomra egyértelmű, hogy lelki oka volt, hisz abban az évben halt meg édesanyám. Szintén együtt éltünk 3 generációs családban, amiben ő volt a legidősebb nő, a Donna, a Matriarcha, akinek távozásával rám szállt ez a titulus, a feladataival együtt. Átvettem a családban a legidősebb női szerepet, függetlenül, hogy korban volt két, tőlem sokkal idősebb bátyám, akiknek anyánk halála után anya pótléka is lettem.

Így nekem a klimaktérium most már 60 felett nem kifejezetten a testi változásokról szól. Azon túl vagyok. Sokkal inkább az elmúlás elfogadása a hatalmas feladat. Az egyedüllét elviselése, ami időnként áldás, máskor átok. Az, hogy az énképem, a belső világom egyáltalán nincs összhangban a tükörben látott képpel. Nincs körülöttem olyan ember, aki ismert fiatalon. Van-e rám szüksége bárkinek is? Nehezen viselem a külvilág nénizős, gügyögős, hülyének nézős visszajelzéseit. A társadalom elvárja, hogy ugyanúgy, ugyanannyit dolgozzak a nyugdíjig, mint az ereje teljében lévő 30-as, de lesajnál, amikor lassabban mozgok, mint ők. Meglepődve tapasztalom, még az egyébként magukat felvilágosultnak mondott fiatal nők körében is az age diszkriminációt. 

Pedig ők is fognak klimaxolni, amikor kimaxolják a kritikus életkor minden nyűgét.

Ebbe most viszont nem megyek bele. Meg a férfi klimaxba sem. :)