Egy marihuána-termesztő nemzeti dohányboltos család három generációjának tragikomédiája az Anarchista Színház előadásában valahol Budapest csillogó-villogó felszíne alatt egy eldugott, kellemesen boros-dohos szagú kis pinceszínházban - a darab még el sem kezdődött, de az élmény máris abszurd.
Sebő Ferenc író-rendező tűpontosan beletalált a témába és a hozzá tartozó formába. Hogy pontosítsak, a témákba - mert bár látszólag a marihuána-termesztés családi vállalkozássá fejlesztése, majd Hungarikumként való állami legalizálása a nagy durranás, ennél sokkal többről szól a darab.
Károly nagypapa tüdőrákja miatt a család további férfitagjai - Karesz, a fia és Karcsi, az unokája - összedugják a fejüket, hogy kitalálják, hogyan teremtsék elő a nagypapa kezeléséhez szükséges pénzt. A lehetséges megoldások tárháza igen szűk, ez itt nem a tágas Amerika, a végtelen lehetőségek hazája, nem is a Breaking Bad kőkemény világa, csak amolyan kis közép-kelet-európai szemétdomb. Apa - az eddig apolitikus tüdőgyógyász - úgy érzi, itt az ideje félretenni az értelmiségi kényeskedést és a változó világhoz alkalmazkodva bele kell vágni a nagy, össznépi bizniszbe: dohányboltot kell szerezni. Bárki és bármi áron, szép magyar történelmi hagyományokat követve... Ám a hozzá nem értés, a lustaság, a sértett kispolgári attitűd meghozza méltó jutalmát: az ő kezükben még ez a minden körülmények között sikerre ítélt vállalkozás is képes csődöt mondani.
Végső elkeseredésükben Karcsika tinédzser-álmát váltják valóra, összekötik a kellemest a hasznossal: a Zöld Szofival nem csak a reménytelen hétköznapok mókuskerekéből illannak el időről időre, de - a dél-amerikai nagynéni remek tanácsára hallgatva - nagypapát is ezzel gyógyítják, sőt a vállalkozást is extra-profitábilissá teszik. Hogy micsoda kalandokon keresztül, és milyen végkifejletig jut el az Átlagos Magyar Család, azt a poént nem csapnám le, inkább nézzük meg, mennyi fájdalmas és érzékeny pontot érint Sebő Ferenc fergeteges komédiája.
Van itt szó érintőlegesen kis magyar fusiról, rosszkor jött rendszerváltásról, generációk közti kommunikációs szakadékokról, párkapcsolati erőszakról, disszidens rokonok mindent-jobban-tudásáról, magányról, kiközösítésről - és egyáltalán nem csak érintőlegesen házasságról, párkapcsolatokról, vallásról, diszkriminációról, relativizálásról, önáltatásról, opportunizmusról, szerelemről és halálról...
Mindezt úgy, hogy a kis zökkenőkkel induló darab ritmusa egyre fokozódik, folyamatosan muszáj kacagni a humor számtalan formáján. Szóvicceken, paródián, látványon, mozdulatokon, igazi "pesti" humoron, önirónián - a Károlyok és Máriák családjának gyakran visszatetsző, ám mégis oly ismerős és szerethető csetlésén-botlásán.
A színház méretéből fakadó korlátokat Fekete Anna minimalista és ötletes mozgó-díszlete remekül hidalja át, a jelmezek színes szimbolikája lenyűgöző - Gazdag Hajnalka munkája. A három színész állandó szerepcseréjének könnyed természetessége mögött kemény munka és profizmus áll. Paizs Miklós nagypapaként ugyan nem mindig meggyőző, de a koktélozó nagynéni és a számtalan dohánybolti vevő szerepében, valamint Marcsi, a szomszédlány hangjaként igazán szórakoztató. Horváth András mint Karesz apu eleinte kevéssé hiteles, de aztán az erősen patriarchális, kiábrándult, ügyeskedő, kifogásokban erős kispolgár szerepében egyre otthonosabban mozog. Nagymamaként, különösen a börtön-jelenetben pazar. Sebő Ferencben pedig nem csak az író-rendezőt üdvözölhetjük, de nagyszerűen alakítja Karcsi Fiút (Ká Ügynököt), a házassági kérdéskör univerzumából kitörni képtelen Anyát, a Rendőrt, a vásárlókat, s nem utolsósorban Orbán Viktort, a családi legendáriumban gyakran szereplő, bocsánatot csak véletlenül kérő, hátizsákos minielnököt. Ez utóbbi paródiájával önálló műsorként is felléphetne.
Értékelés: nagyon jó. Sziporkázó, humoros, lényeglátó, az elmúlt 30 év nehéz kérdéseire élesen, de kellő fájdalomcsillapítással reflektáló darab. Másfél órányi kacagtató görbe tükör. Kifejezetten kormánypárti, elvakult Orbán Viktor-hívőknek nem ajánlom.
