Bár a cím nem utal erre követlenül, a karácsonyi kollekció újabb (sötét) darabja feltétlenül Sarah Pearse A szanatórium című krimije.
Miért is állítom ezt? Kezdjük azzal, hogy a történet Svájcban játszódik, 2020 januárjában. Márpedig ha télről van szó, akkor ez az alpesi ország csúcsokat dönget minden meteorológiai tekintetben. Ott nem olyan pimfli ez az évszak, mint nálunk; ha hideg van, akkor az farkasordító, ha esik a hó, akkor szakad vagy éppen ömlik, a szél tombol és nem fújdogál, szóval, olyan igazi. Nem éppen ez szokott szerepelni a képeslapokon, mert akkor senkisem látogatna el hozzájuk, hiszen (kis hazánkban így mondanák:) ilyen időben még a kutyáját sem engedi ki az ember. . És akkor a lavinákról még nem is beszéltem, pedig van belőlük is szépszámmal.
Egy jó történethez jó helyszín is kell, és a szerző remekül beletalált ebbe, amikor is Cran Monatana (jelenleg síparadicsom) hegyei közé álmodott egy hajdani tüdőszanatóriumot. Itt sem rugaszkodott el túlságosan a valóságtól, mivel a 20. század elején valóban számos ilyen intézményt létesítettek. Létezésük az antibiotikumok felfedezése és ezáltal a tbc visszaszorulása miatt okafogyottá vált, így az ’50-es években elkezdték ezeket luxusszállodákká alakítani. A regényben szereplő Sanatorium du Plumachit ugyan nem létezik, de hogy élesebb képet alkothassunk ezekről, íme egy link egy hajdanvolt klinikáról: https://www.uzh.ch/blog/hbz/2019/10/28/altitude-therapy-at-the-sanatorium-for-the-treatment-of-tuberculosis/?lang=en Szerintem elbűvölő, de azért jó, hogy már nincs rá szükség.
Esetünkben az átalakításra a minimalizmus szellemében került sor; vagyis semmi cicoma, annál több pragmatizmus és – nekem – ridegség. Díszítőelemekként üvegkockákat lógattak be a térbe, amikben egykori gyógyászati eszközöket helyeztek el. A falak nagyrészét üveggel helyettesítették, így a bentlévők akváriumban tartott halakhoz érezhetik hasonlatosnak magukat, hiszen kívülről minden látható, ami bent zajlik. Jó, azért van néhány elzárt tér, de ez feltétlenül szükséges, hogy a gyilkos (mindjárt rátérek!) zavartalanul tevékenykedhessen. Aztán található itt még uszoda, és kültéri medencék is, melyek télen is üzemelnek. (Az én ereimben ugyan megfagyott a vér, de éppen a minap láttam videót egy ifjú hölgyről, aki úgy merült bele svájci otthonának kertjében lévő kis tavacskájába, hogy előtte kézzel feltörte a felszínen képződött jeget. Brrr! Biztos nagyon egészséges, de köszönöm, nem kérek belőle.)
A szerző felvetése szerint hajdan a „makrancos” (azaz öntudatos, határozott) nőket előbb elmegyógyintézetekbe küldte a család, majd onnan olyan intézetekbe, ahol a gyógyítás inkább kínzás volt. Valószínűleg a teljes svájci orvostársadalom élénken tiltakozna, ha komolyan vennék Sarah Pearse állítását, miszerint ezekben a szanatóriumokban olyan kísérletek is folytak, amik akár Mengelének is ötleteket adhattak volna, de ki tudja?!
Azt már megszoktuk, hogy a történet hőse legalább annyira a nyomozó, mint a tettes vagy az áldozat. Nincs ez másképp itt sem. Elin, aki hazájában, Angliában éppen meghatározatlan idejű szabadságát tölti mentális okok miatt, nemcsak azért érkezik a kies Cran Montanaba, hogy részt vegyen bátyja eljegyzésén, de azzal az eltökélt szándékkal, hogy kideríti, mi köze Isaac-nek legfiatalabb testvérük halálához. Míg azzal küzd, hogyan bírja vallomásra, addig eltűnik a menyasszony, és hamarosan előkerül az egyik szobalány megkínzott holtteste. De (mint az várható) ítéletidő közeleg, és hozzá kell látni a szállóvendégek evakuálásához. Isaac nem akar elmenni anélkül, hogy párját megtalálná, és Elin sem tud belenyugodni abba, hogy megoldatlan ügyet hagy a háta mögött. A patthelyzet megoldódik, hiszen egy lavina elzárja az utakat, és itt reked mindenki: néhány vendég, a szálloda személyzete és a nyomozó. Miután a következő holttest a leendő aráé, már nincs kétség, hogy Elinnek be kell vetnie magát. (A körülmények Agatha Christie Tíz kicsi négerére hajaznak. Itt ugyan nem egy szigeten rekednek a történet egyik vagy másik oldalán álló szereplői, de igazán megteszi helyette ez a hótól elzárt szálloda is 2200 méteres magasságban, hófalakkal körülvéve.)
Vajmi kevés segítsége akad a nyomozásban, sőt még illetékességét is szűken méri – telefonon keresztül - a helyi megbízott rendőr. De hát itt ő az egyetlen kompetens, így – teszik, nem tetszik – beindítja a rutinokat: kikérdezés, nyomok rögzítése, háttértanulmányok. Az eddig előkerült két holttest, és egy eddig eltitkolt harmadik áldozat maradványai arra utalnak, hogy régen alkalmazott kísérleti módszerekkel végeztek velük, így ki kell szélesíteni a kutatást a szanatórium egykori gyakorlatára és betegeire is.
A régi szanatórium archívumában folytatná a munkát Elin, de közben a gyilkos, aki egy gázálarchoz hasonlatos maszkot visel, megtámadja. (Nocsak, Sarah Pears talán így mutatja ki a maskviseléssel szembeni averzióját…?) Barátja, aki kapcsolatuk szorosabbá válásában reménykedik, és Svájcba is vele tartott, innentől elhatározza, nem hagyja magára egy percre sem, ám ő is csaknem áldozattá válik.
Egészen az utolsó oldalakig bizonytalanságban tart minket a szerző, hogy vajon a távoli vagy éppen a közelmúltban kell keresni a tettes indítékát.
És bár Elin – viszonylag - ép testtel és megnyugvó lélekkel kerül ki a gyilkos utáni hajszából, egy csalafinta epilógus elhinti annak magját, hogy lesz itt még folytatás…
Nos, Hölgyeim, ha nem találják kellően dermesztőnek a kinti hideget, akkor kezdjenek csak bele ebbe a vérfagyasztó történetbe!
