Ha van kedvük hozzá, akkor tartsanak velem ezúttal a 18. századi francia festészet világába; az apropót Hannah Rothschild és a Valószínűtlen szerelem szolgáltatja.

Amikor néhány évvel ezelőtt elolvastam ezt a regényt, azonnal a szívembe zártam, csak akkor még nem voltam abban a helyzetben (azaz 8 órás munkaidőben dolgoztam), hogy elragadtatásomat mindenkivel megosszam, így csak azoknak tudtam ajánlani, akik megfordultak a könyvtárban. Aztán néhány évre szem elől tévesztettem a könyvet, míg most újra ott volt a szemem előtt a polcon.

Már az elején ledöbbentett, milyen hihetetlen alapossággal és részletességgel járja körül a művészet témakörét a szerző. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen például ő az első nő, aki a londoni National Gallery kuratóriumának elnöke volt. Életútjával megismerkedhetnek a weben, ezt Önökre bízom, de – pestiesen – nem semmi a csaj! Múltjának ismeretében nyugodtan állíthatom, hogy hihetünk neki akkor is, ha festőkről és műveikről beszél, de akkor is, ha a mögöttük álló népes társaságot mutatja be.

(Nem tudom, minket akart-e vizsgáztatni Hannah, vagy csak kíváncsi volt, utánanézünk-e állításainak, netán ez egy apró tréfa a részéről, de mind a rokokó, mind a mai festők közé becsempészett egy-egy olyan figurát, akinek nem akadtam nyomára. A Watteau kortárs Patel, és a ma is Londonban élő Ergon Janácek ugyanis a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem bukkant fel.)

Egy percig sem kételkedem abban, hogy Hannah Rothschild a londoni elit pontos leírását adja, és – lévén nem pletykalapokba írogat – a neveket megváltoztatta ugyan, de karakterei valós személyek. Mint például Mrs. Appledore, aki nemcsak New York nagyasszonya, hanem London is elismeri ezt az orosz származású, multimilliomos bevándorlót, akiről a legszebb bók így hangzik: „van stílusa”. Nem mellesleg a jótékonykodás a kedvenc időtöltése. Aztán van itt egy kiöregedett rocksztár, aki a zeneiparban már nem sok vizet zavar, annál inkább az aukciókon! Egy arab emír és bájos hitvese, aki szeretne egy kis kultúrát elvinni távoli hazájába. Vagy Dub Box, a rapper, akinek elég annyi, hogy a festményekben sok pénz van. De ide tartozik Beachendon earlje, aki – ha nem sikerül valami nagyot alakítania aukciósházában – búcsút mondhat a maga és hat leánya fényes jövőjének. Aztán itt vannak az oroszok, akik az angol fővárosban próbálják meg élvezni szibériai bányáik hozamát, viszont sem tudásuk, sem stílusuk. És itt jön a képbe Barty, aki hamar rájött, hogy nem túl kifizetődő egy bányászvároskában homoszexuálisnak lenni. London viszont lassanként elfogadta, sőt, vagyonossá tette. Így most, 69 évesen ő a társasági rendezvények nélkülözhetetlen (és bizarr) figurája, aki vállalja, hogy stylistja és egyben coach-a lesz annak, aki meg tudja őt fizetni. És ki ne hagyjuk a művészetkritika nagyasszonyát, aki ugyan Watteau-ra szakosodott, de művét nem ismeri fel akkor sem, amikor a kezébe foghatja. És a felsorolás végére az egyik főszereplő: Memling Winkleman, a nevét viselő Fine Art Ltd. tulajdonosa, valamint lánya, Rebecca, aki nő létére zseniális üzletasszony. Ők alkotják a történet egyik szegmensét.

A másik oldalon áll Annie, ez a boldogtalan fiatal nő, aki három év után sem tudja feldolgozni, hogy szakítottak vele; alkoholista édesanyja Evie, akinek fontos szerep jut a történetben, valamint Jesse, ez a még névtelen festő, aki tárlatvezetésből tartja fenn magát, és első pillantásra beleszeret hősnőnkbe.

De jöjjön a regény fő-főszereplője: Watteau (ezzel nem árulok el titkot) festménye a Valószínűtlen szerelem! Ez a kép minden galiba okozója, és talán soha el sem készült. Ezt ugyan nem lehet teljesen kizárni, hiszen a művész képeinek fele elveszett vagy megsemmisült (160 évig bujkált, és csak egy évtizede találták meg például „Meglepetés” című festményét), de Hannah Rothschild olyan pontos leírását adja, hogy könnyen magunk elé tudjuk képzelni. A festmény egy önfeledten táncoló fiatal nőt és egy (azaz két) férfialakot ábrázol. Itt álljunk meg egy kicsit! Mennyire ismerik a commedia dell’artét és szereplőit? Most elég annyit tudnunk, hogy a szolgák között ott van Colombina, a szerelmesek furfangos segítője, valamint férje, Pierrot és szeretője, Harlekin, a bölcs bohóc vagy éppen pojáca. Ez a szimbolikus szerelmi háromszög nem egy művészt ihletett meg. Bár azt csak Hannah Rothschildtól tudjuk, hogy Watteau beleszeretett egykor a szerepet alakító bájos művésznőbe (tegyük hozzá: viszonzatlanul), eme színpadi műfaj iránti rajongását mi sem bizonyítja jobban, minthogy legismertebb önarcképén Pierrot-ként (korábban Gilles néven lett ismert) ábrázolja magát. De ugyanez a háromszög jelenik meg napjaink történetében is: Annie, mint Colombina, régi kedvese Desmond (Harlekin szerepében) és Jesse, mint Pierrot. Vagy itt más a szereposztás? Döntsék el Önök!

De térjünk vissza Watteau-ra. Hogyan lett hivatalosan a „fete galante” (szabad fordításban: úri huncutságok) festője? Nézzék meg, igazán érdekes: https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/muveszetek/muveszettortenet/muveszettortenet-10-evfolyam/watteau-es-a-szazadelo/a-fete-galante De a rokokó könnyed és felelőtlen báját mi sem jelzi jobban, mint a stílus legismertebb képén szereplő hinta, ami a kacérság és csapodárság jelképe: https://mymodernmet.com/fragonard-the-swing/

Watteau sajnálatosan rövid pályafutásának utolsó műve egy cégér: https://mult-kor.hu/watteau-utolso-kepe-20161101, ami ugyanúgy nem maradt fenn, mint alkotásainak többsége.  De én hajdanvolt rajzkészségét csodálom, és elévülhetetlen érdemének tartom, hogy ő honosította meg a „plein air” festést, amit aztán az impresszionisták juttattak csúcsra. Érdemes kicsit tallózni képei között, csakúgy, mint szerencsésebb sorsú kortársainak műtermében. Ha kedvük van, vessenek egy (inkább több!) pillantást Boucher, Lancret és Fragonard műveire.

Watteau feltételezett képe körül forog történetünk. Annie egy ócskásnál pillantja meg, és 75 fontért meg is veszi. De ez a mű másoknak sokkal fontosabb, mint fiatal hősnőnknek, és a keresésére indított hajsza Annie-t egyenesen a börtönbe juttatja. Mindeközben megismerkedhetünk a restaurálás bonyolult és veszélyes eljárásaival, a pazar lakomák világával, mivel Annie tematikus vacsorákat készít, nem akármilyen előmunkálatok időrabló, de inspiráló elvégzésével. De ha a tartalomhoz ez sem lenne elég, akkor megtudhatjuk, hogy a festmények hitelesítésének kikerülhetetlen részre a tulajdonlási lánc. Márpedig a Valószínűtlen szerelmet nem akárkik birtokolták: Voltaire, Mme Pompadour, I. Ferenc német-római császár, Napóleon, és Viktória királynő is magáénak tudhatta ideig-óráig, valamennyien szerelemi zálogként adták vagy kapták. Mindezt a képtől tudjuk, „aki” gyakran belebeszél a regénybe. (Még a káromkodástól sem riad vissza, hiszen volt ideje mindent (is) megtanulni sorstársaitól.) 21. századi szereplése már nem ilyen dicső: egyike a nácik által elkobzott műkincseknek, az ő sorsa sokak életét változtatja meg. Hogyan? Kiderül a regényből.

És egy utolsó főhajtás Hannah Rothschild előtt: nemcsak a klasszikus, azaz ósdi (nem én mondtam!!!) művészetet ismeri, hanem otthon van a kortársak között is.

Csak úgy, véletlenül sem az összehasonlítás kedvéért (a tetszés, és így a művészet is, mint tudjuk, szubjektív) nézzék meg korunk legsikeresebb művészeinek: Jeff Koons-nak vagy éppen Damian Hurstnek a műveit, hiszen ők is említést kapnak a regényben.

Ha nem szeretnének ennyire elmélyülni a részletekben, akkor olvassák úgy ezt a könyvet, mint egy jól megírt és meglepetésekben gazdag kalandregényt. Úgy is megállja a helyét, mert letehetelenül izgalmas. De amennyiben tudnak rászánni egy kis pluszidőt, akkor elő a laptopokkal, és induljon a böngészés!